Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1994-07-01 / 26. szám
Parlamenti folyosó Nyilatkozott Kis János, az SZDSZ hajdanvolt elnöke, aki noha háttérbe vonult, de ma is a szabaddemokraták meghatározó személyisége. Amit mond, arra figyelni kell. Kis János június 25-én, a Magyar Nemzet hasábjain üzent. A címzett az MDF. A lényeg pedig így hangzik: „...ma nem az a döntő kérdés, hogy kinek a hibájából romlott meg az MDF és az SZDSZ kapcsolata. Nagy hiba lenne, ha az SZDSZ sérelmi politikát folytatna az MDF-fel szemben. A magyar politika egyensúlyának egyik alapfeltétele, hogy az MDF és az SZDSZ viszonya normalizálódjon. Tisztán kell látni, hogy a két párt kapcsolatáért mindig azt terheli nagyobb felelősség, amelyik éppen kormányon van. Nagyon fontosnak tartom, hogy az SZDSZ felelősségének tudatában járjon el... Azt szeretném, ha az SZDSZ tenne ilyen gesztusokat az elkövetkező hónapokban...” Mint a híradásokból kiderült: az SZDSZ zárt ajtók mögötti vasárnapi tanácskozásán is hangot kapott a békülékeny (!?) vélemény. Mi több, „Politikai tiszta lap” címmel pártpolitikai rangra is emelkedett. Közhelyszerűen tudjuk a leckét: a politikában nincsenek végleges igenek és nemek. Tudjuk, valamely közös érdek mentén ideiglenesen alapvető ellentétek is félretehetők. Tudott továbbá, hogy békülni legalább kétféle helyzetből lehet. Az egyik: amikor hozzávetőleg egyenlő erejű és helyzetű felek döntenek úgy, hogy kezet fognak. Mert tudják, győzzön bármelyik, ha a harc még tovább tart, az esetleges győztes is kivérzik. A másik: erőm tudatában mondom a legyőzöttnek, ha akarod, hát tőlem akár ki is békülhetünk. Ez esetben az a kérdés: mi a béke ára? Egy ország kétharmadának elvesztése? Hadisarc? Valakik kiszolgáltatása? A vazallusi lét? Vagy lehetséges, hogy létezik valamely közös nevező? S akkor nincsenek megalázó feltételek? Meglehet, felesleges elmélkedni mindezeken, mert blöff az egész. Blöffölt Kis János, és blöffölt az SZDSZ. De ha mégsem? Akkor ki üzen kinek? És kinek az ellenében üzen? Az SZDSZ melyik része gondolhatja ezt komolyan? Akik szövetkeztek az MSZP-vel, vagy akik ellenzik a koalíciót? Most és itt, válasz egyik kérdésre sincs. Természetesen az is lehetséges, hogy újabb szeleteket akarnak lenyesni az MDF-ből. Mert, mint Kis János mondja: a két párt rossz viszonyának, az 1989—1990-ben általa is szorgalmazott nagykoalíció elvetésének oka nem Antall József és Kis János kapcsolatában keresendő. A nagykoalíció elmaradása nem kettejük kapcsolatán múlott, hanem „az MDF belső erőviszonyain”. Mit mondana erre Antall József 1994. június végén, egy súlyosan elvesztett választás után, nem tudom. Legfeljebb csak sejtem. Mert Kis János szavai azt sugallják: Antall talán bele is ment volna a nagykoalícióba. Mindez persze nem biztos, hogy igaz. Ami viszont biztos: az MDF belső erőviszonyai akkor ennek nem feleltek meg. Ami feltehető: ma sem felelnek meg. Az azonnali barátkozásnak biztosan nem. Hogy mit hoz a jövő, ki tudja? Az SZDSZ-nek is vannak „belső erőviszonyai”. S azok változhatnak is. Ma viszont úgy tudom csupán értelmezni Kis János (és az SZDSZ) ajánlatát, hogy szerintük csakis az MDF belső tagozódásának kell átalakulni. Ez lenne a békejobb ára. Hogy ez mekkora ár, ahhoz legelébb is látni kellene: miként is tagozódik a mai MDF? S hogyan oszlik meg az SZDSZ tagsága? Mert ha a vasárnapi szabaddemokrata küldöttgyűlésről felindulva távozó asszonyra gondolok, aki azt mondta: az élete nem erről, mármint a koalícióról szól, még sok minden lehet. Persze akkor, ha ez az asszony sokadmagával van. Vagy sokadmagával lesz. Ez sem kizárt. Kis János kijelentette: a két párt kapcsolatában mindig a kormányzati szerepet betöltő pártot terheli a nagyobb felelősség. Eddig az MDF-et, most viszont őket. Azt is gondolhatom — meglehet, elhamarkodottan —, hogy Kis János egy nagyon nagy koalíción gondolkodik. Olyanon, amelyik szinte az ellenzék fogalmát sem ismeri. Vagy egy nagy ellenzéki koalíció jár a fejében, mondjuk, úgy két esztendő múlva? Hiszen azt is mondja, hogy noha „...a kormánykoalíciónak várhatóan meglesz a szükséges többsége egy komplett alkotmány létrehozására, mégsem szabad olyan alkotmányt elfogadni, mely csak a két kormányzó párt támogatását élvezi." Altatás? Nemeslelkűség? Realitásérzék? Vagy egy igazi demokrata beszél? Majd elválik. Fontosnak tartja, hogy a mindenkori kormánypártok és a mindenkori ellenzék kapcsolata a „kölcsönös bizalmon” alapuljon. De a négyévnyi viszonos adok-kapok után, immáron hatalmi pozícióból, hátuk mögött az MSZP-vel, kikkel akarják megvalósítani? Elismerés vagy „beetetés” annak kiemelése, hogy a másik oldal államéletben való megtartására „az első lépéseket az MDF tette meg, amikor viszonylag nagyvonalú megállapodást kötött az akkori ellenzékkel a parlamenti tisztségek elosztásáról”? Lehetséges, hogy más húzódik meg a háttérben. Nyilván Kis János számára is sokatmondó az a közvélemény-kutatási eredmény, mely szerint a piacosodás mellett leginkább az MDF választói kötelezik el magukat, vállalva annak számos, várhatóan hosszabb ideig tartó, a társadalom jelentős részét hátrányosan érintő hatását. Tehát a keménynek ígérkező gazdaságpolitikához kell még támaszték? Most már csak azt kellene tudni: kik támogatják Kis János békülékenységét az SZDSZ-ből? És kik az MDF-ből? Mondom, lehet, hogy csak kísérleti léggömb az egész. Arra kíváncsi, ki és miként reagál az üzenetre. Reagál-e egyáltalán? S ha igen, akkor mit? S csak az MDF-ből? Hogy mit gondol komolyan Kis János és az SZDSZ, hamarosan elválik. Például a sajtó ügyében. Mert ők is tudják, mégpedig nagyon tudják: nem elég csak a parlamenti többoldalúságot támogatni. A többarcúságra a tömegtájékoztatásban is szükség van. Kis János ajánlata — ha tényleg ajánlat — a nyilvánosság előtt tétetett meg. A válasznak — ha lesz — ugyancsak a nagyérdemű publikum előtt kell elhangoznia. SPEIDL ZOLTÁN A rossz tromf itába szállván egy-egy felfogással, akár csak egyetlen jellemző mondattal is — nem jó, ha az ellenszenv süt át az ellenvéleményen, ha indulat fűti föl az érvelés kisikló gépezetét. Aminthogy félrevisz az is, ha a pontosabb mondatra törekvő bölcs körültekintés helyett az ellentmondani akarás kényszere s némi dac fordít ki szimplán egy formulát. Jó érv és jobb forma helyett így csupán riposzt, kifejtés helyett csak felszíni utalás születik. Kell, hát hogy is ne kellene a frissesség és az állandó készenlét a szellem és a politika terein nap mint nap, mégis, a magára oly büszke, magabiztos realitásérzék nem engedheti meg magának sem a formális gondolkodást, sem az igénytelen érvelést, mert így csupán mélynek tűnő általánosság, mi több, rossz tromf hangzik el, ami talán jó volt a kampányban, de aggasztó, ha felelős politikai cselekvésnek készül irányt szabni. Természetesen a tizenötmillió magyarról, a tíz és fél millióról, s leginkább a könnyed és egyszerű kivonás maradékáról, a négy és fél millió magyarról beszélek, kik nem a hazai tíz és fél milliós nemzeti közösségnek — „csupán” a tizenötmilliós egésznek tagjai. Bár az elzakatolt nehéz hónapok sürgő-forgó zajában csak néhány tucatnyi magyarral válthattam szót e négy és fél millióból, úgy tűnt föl nekem, hogy egyikük sem örvendett különösebben a tromfoló kivonásnak, ott lent, a vonal alatt. Pedig nem én — egy a hazai tíz és fél millióból — beszéltem rá őket a tizenötmillióra: ők maguk érezték így. Azt, hogy mit szeretne mondani a kifordított formula, mindnyájan tudjuk, a baj csak az, hogy nem azt mondja: nem erősít, hanem megoszt, nem reális, állító és vállaló, hanem tagadó. Azt pedig csak remélhetjük, hogy ezt pontosítani majd a korrigáló, jótékony gyakorlat fogja nem ideológiai és pártkapcsolati téren, de a történeti, politikai realitások, a jó szomszédsági politika valósága és lehetőségei alapján. Napjainkban, de az elmúlt esztendőkben is gyakorta volt szokás nemcsak kritikusan, nemcsak a tárgyilagosságra törekedve, de indokolt vagy épp alaptalan ellenszenvvel emlegetni a harmincas éveket. Nézzük hát, mit írt a szellemi provincializmussal tán mégsem vádolható Cs. Szabó László ezekben a harmincas években, az oly beszédes című Levelek a száműzetésből lapjain: „A kisebbségi életnek nincs magyar hagyománya, s ahogy — Szekfű szerint — az anyaország eltompult politikai érzékét föl kell éleszteni, úgy vár mesterére az életrevaló kisebbségi érzék. Erre pedig a régi hatalmi tudathoz vagy kultúrfölényhez tapadt lelki alkat végképp alkalmatlan. A magyarságmentő kisebbségi politikát csak uralmi álmok alól felszabadult új gondolkodással lehet gyakorolni; a vezeklést csak úgy lehet kiállni, ha a szervező magyarság a dolgozó magyarságot másként becsüli, mint a múltban.” Ami alól fel kellett, már felszabadult a magyarság. A tabuk és az elhallgatások évtizedei után a becsületes próbálkozások, majd a kormányzati, alkotmányos felelősségvállalás következett, melyet nem letagadni kell, de a kezdet hibáiból, a működő gyakorlat tévedéseiből tanulni érdemes. Hogyan legyen tovább, hogyan legyen jobban, hatékonyabban, biztatóbban? — ez az igazi, a nagy, közös kihívás, a politikai feladat és a borzongató felelősség, mert hiszen nem kivonni, hanem összeadni kellene tudni végre. Mit is mondott Cs. Szabó? „Ne súgjon senki az erdélyieknek, a vizsgáztató történelemnek jó a füle!” CSAPODY MIKLÓS Álláspont MAGYARORSZÁG 1994. július 1. • 3