Magyarország, 1994. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1994-07-01 / 26. szám

Parlamenti folyosó Nyilatkozott Kis János, az SZDSZ hajdanvolt elnöke, aki noha háttérbe vonult, de ma is a szabaddemokraták meghatározó személyisége. Amit mond, arra figyelni kell. Kis János június 25-én, a Magyar Nemzet hasábjain üzent. A címzett az MDF. A lényeg pedig így hangzik: „...ma nem az a döntő kérdés, hogy kinek a hibájából romlott meg az MDF és az SZDSZ kapcsolata. Nagy hiba lenne, ha az SZDSZ sérel­­mi politikát folytatna az MDF-fel szemben. A magyar politika egyensúlyának egyik alapfeltétele, hogy az MDF és az SZDSZ viszonya normalizálódjon. Tisztán kell lát­ni, hogy a két párt kapcsolatáért mindig azt terheli nagyobb felelősség, amelyik ép­pen kormányon van. Nagyon fontosnak tartom, hogy az SZDSZ felelősségének tuda­tában járjon el... Azt szeretném, ha az SZDSZ tenne ilyen gesztusokat az elkövetke­ző hónapokban...” Mint a híradásokból kiderült: az SZDSZ zárt ajtók mögötti vasárnapi tanácskozá­sán is hangot kapott a békülékeny (!?) vélemény. Mi több, „Politikai tiszta lap” cím­mel pártpolitikai rangra is emelkedett. Közhelyszerűen tudjuk a leckét: a politikában nincsenek végleges igenek és ne­mek. Tudjuk, valamely közös érdek mentén ideiglenesen alapvető ellentétek is fél­­retehetők. Tudott továbbá, hogy békülni legalább kétféle helyzetből lehet. Az egyik: amikor hozzávetőleg egyenlő erejű és helyzetű felek döntenek úgy, hogy ke­zet fognak. Mert tudják, győzzön bármelyik, ha a harc még tovább tart, az esetleges győztes is kivérzik. A másik: erőm tudatában mondom a legyőzöttnek, ha akarod, hát tőlem akár ki is békülhetünk. Ez esetben az a kérdés: mi a béke ára? Egy ország kétharmadának elvesztése? Hadisarc? Valakik kiszolgáltatása? A vazallusi lét? Vagy lehetséges, hogy létezik valamely közös nevező? S akkor nincsenek megalá­zó feltételek? Meglehet, felesleges elmélkedni mindezeken, mert blöff az egész. Blöffölt Kis János, és blöffölt az SZDSZ. De ha mégsem? Akkor ki üzen kinek? És kinek az el­lenében üzen? Az SZDSZ melyik része gondolhatja ezt komolyan? Akik szövetkez­tek az MSZP-vel, vagy akik ellenzik a koalíciót? Most és itt, válasz egyik kérdésre sincs. Természetesen az is lehetséges, hogy újabb szeleteket akarnak lenyesni az MDF-ből. Mert, mint Kis János mondja: a két párt rossz viszonyának, az 1989—1990-ben általa is szorgalmazott nagykoalíció elvetésének oka nem Antall József és Kis János kapcsolatában keresendő. A nagykoalíció elmaradása nem kette­jük kapcsolatán múlott, hanem „az MDF belső erőviszonyain”. Mit mondana erre Antall József 1994. június végén, egy súlyosan elvesztett vá­lasztás után, nem tudom. Legfeljebb csak sejtem. Mert Kis János szavai azt sugall­ják: Antall talán bele is ment volna a nagykoalícióba. Mindez persze nem biztos, hogy igaz. Ami viszont biztos: az MDF belső erőviszonyai akkor ennek nem felel­tek meg. Ami feltehető: ma sem felelnek meg. Az azonnali barátkozásnak biztosan nem. Hogy mit hoz a jövő, ki tudja? Az SZDSZ-nek is vannak „belső erőviszonyai”. S azok változhatnak is. Ma vi­szont úgy tudom csupán értelmezni Kis János (és az SZDSZ) ajánlatát, hogy szerin­tük csakis az MDF belső tagozódásának kell átalakulni. Ez lenne a békejobb ára. Hogy ez mekkora ár, ahhoz legelébb is látni kellene: miként is tagozódik a mai MDF? S hogyan oszlik meg az SZDSZ tagsága? Mert ha a vasárnapi szabaddemok­rata küldöttgyűlésről felindulva távozó asszonyra gondolok, aki azt mondta: az éle­te nem erről, mármint a koalícióról szól, még sok minden lehet. Persze akkor, ha ez az asszony sokadmagával van. Vagy sokadmagával lesz. Ez sem kizárt. Kis János kijelentette: a két párt kapcsolatában mindig a kormányzati szerepet betöltő pártot terheli a nagyobb felelősség. Eddig az MDF-et, most viszont őket. Azt is gondolhatom — meglehet, elhamarkodottan —, hogy Kis János egy na­gyon nagy koalíción gondolkodik. Olyanon, amelyik szinte az ellenzék fogalmát sem ismeri. Vagy egy nagy ellenzéki koalíció jár a fejében, mondjuk, úgy két esz­tendő múlva? Hiszen azt is mondja, hogy noha „...a kormánykoalíciónak várható­an meglesz a szükséges többsége egy komplett alkotmány létrehozására, mégsem szabad olyan alkotmányt elfogadni, mely csak a két kormányzó párt támogatását él­vezi." Altatás? Nemeslelkűség? Realitásérzék? Vagy egy igazi demokrata beszél? Majd elválik. Fontosnak tartja, hogy a mindenkori kormánypártok és a mindenkori ellenzék kapcsolata a „kölcsönös bizalmon” alapuljon. De a négyévnyi viszonos adok-ka­pok után, immáron hatalmi pozícióból, hátuk mögött az MSZP-vel, kikkel akarják megvalósítani? Elismerés vagy „beetetés” annak kiemelése, hogy a másik oldal ál­laméletben való megtartására „az első lépéseket az MDF tette meg, amikor viszony­lag nagyvonalú megállapodást kötött az akkori ellenzékkel a parlamenti tisztségek elosztásáról”? Lehetséges, hogy más húzódik meg a háttérben. Nyilván Kis János számára is so­katmondó az a közvélemény-kutatási eredmény, mely szerint a piacosodás mellett leginkább az MDF választói kötelezik el magukat, vállalva annak számos, várható­an hosszabb ideig tartó, a társadalom jelentős részét hátrányosan érintő hatását. Te­hát a keménynek ígérkező gazdaságpolitikához kell még támaszték? Most már csak azt kellene tudni: kik támogatják Kis János békülékenységét az SZDSZ-ből? És kik az MDF-ből? Mondom, lehet, hogy csak kísérleti léggömb az egész. Arra kíváncsi, ki és miként reagál az üzenetre. Reagál-e egyáltalán? S ha igen, akkor mit? S csak az MDF-ből? Hogy mit gondol komolyan Kis János és az SZDSZ, hamarosan elválik. Például a sajtó ügyében. Mert ők is tudják, mégpedig nagyon tudják: nem elég csak a parla­menti többoldalúságot támogatni. A többarcúságra a tömegtájékoztatásban is szük­ség van. Kis János ajánlata — ha tényleg ajánlat — a nyilvánosság előtt tétetett meg. A válasznak — ha lesz — ugyancsak a nagyérdemű publikum előtt kell elhangoznia. SPEIDL ZOLTÁN A rossz tromf­ ­itába szállván egy-egy felfogással, akár csak egyetlen jellemző mondattal is — nem jó, ha az ellenszenv süt át az ellenvéleményen, ha indulat fűti föl az érvelés kisikló gépezetét. Aminthogy félrevisz az is, ha a pontosabb mondatra törekvő bölcs körültekintés helyett az ellentmondani aka­rás kényszere s némi dac fordít ki szimplán egy formulát. Jó érv és jobb forma helyett így csupán riposzt, kifejtés helyett csak felszíni utalás szüle­tik. Kell, hát hogy is ne kellene a frissesség és az állandó készenlét a szellem és a politika terein nap mint nap, mégis, a magára oly büszke, maga­biztos realitásérzék nem engedheti meg magának sem a formális gondolkodást, sem az igénytelen érvelést, mert így csupán mélynek tűnő általános­ság, mi több, rossz tromf hangzik el, ami talán jó volt a kampányban, de aggasztó, ha felelős politi­kai cselekvésnek készül irányt szabni. Természetesen a tizenötmillió magyarról, a tíz és fél millióról, s leginkább a könnyed és egysze­rű kivonás maradékáról, a négy és fél millió ma­gyarról beszélek, kik nem a hazai tíz és fél milli­ós nemzeti közösségnek — „csupán” a tizenötmil­liós egésznek tagjai. Bár az elzakatolt nehéz hóna­pok sürgő-forgó zajában csak néhány tucatnyi ma­gyarral válthattam szót e négy és fél millióból, úgy tűnt föl nekem, hogy egyikük sem örvendett különösebben a tromfoló kivonásnak, ott lent, a vonal alatt. Pedig nem én — egy a hazai tíz és fél millióból — beszéltem rá őket a tizenötmillióra: ők maguk érezték így. Azt, hogy mit szeretne mondani a kifordított formula, mindnyájan tud­juk, a baj csak az, hogy nem azt mondja: nem erő­sít, hanem megoszt, nem reális, állító és vállaló, hanem tagadó. Azt pedig csak remélhetjük, hogy ezt pontosítani majd a korrigáló, jótékony gyakor­lat fogja nem ideológiai és pártkapcsolati téren, de a történeti, politikai realitások, a jó szomszéd­­sági politika valósága és lehetőségei alapján. Napjainkban, de az elmúlt esztendőkben is gya­korta volt szokás nemcsak kritikusan, nemcsak a tárgyilagosságra törekedve, de indokolt vagy épp alaptalan ellenszenvvel emlegetni a harmincas éveket. Nézzük hát, mit írt a szellemi provincializ­mussal tán mégsem vádolható Cs. Szabó László ezekben a harmincas években, az oly beszédes című Levelek a száműzetésből lapjain: „A kisebb­ségi életnek nincs magyar hagyománya, s ahogy — Szekfű szerint — az anyaország eltompult poli­tikai érzékét föl kell éleszteni, úgy vár mesterére az életrevaló kisebbségi érzék. Erre pedig a régi hatalmi tudathoz vagy kultúrfölényhez tapadt lel­ki alkat végképp alkalmatlan. A magyarságmentő kisebbségi politikát csak uralmi álmok alól felsza­badult új gondolkodással lehet gyakorolni; a ve­­zeklést csak úgy lehet kiállni, ha a szervező ma­gyarság a dolgozó magyarságot másként becsüli, mint a múltban.” Ami alól fel kellett, már felszabadult a magyar­ság. A tabuk és az elhallgatások évtizedei után a becsületes próbálkozások, majd a kormányzati, al­kotmányos felelősségvállalás következett, melyet nem letagadni kell, de a kezdet hibáiból, a működő gyakorlat tévedéseiből tanulni érdemes. Hogyan le­gyen tovább, hogyan legyen jobban, hatékonyab­ban, biztatóbban? — ez az igazi, a nagy, közös ki­hívás, a politikai feladat és a borzongató felelős­ség, mert hiszen nem kivonni, hanem összeadni kellene tudni végre. Mit is mondott Cs. Szabó? „Ne súgjon senki az erdélyieknek, a vizsgáztató történelemnek jó a füle!” CSAPODY MIKLÓS Álláspont MAGYARORSZÁG 1994. július 1. • 3

Next