Magyarország, 1898. augusztus (5. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

2 Roon-féle minisztériumba belépjen. Azonban nem akarván magát Heydt miniszterelnökségé­nek alárendelni s mintegy nem látván még idejét elérkezettnek, jobbnak látta a porosz követségi állomást a párisi császári udvarnál elfogadni, D­e már 8 hónap múlva úgy állottak a dolgok, hogy Heydt visszalépett s az uj minisztérium élére most Bismarck állhatott, a kit az uralkodó feudá­lis (junker) párt az uj helyzet legalkalmasabb emberein kijelölt. A szabadel­­t demokrata párt is tudta, hányat ütött az óra s tisztában volt az iránt, a­mit ez alkotmányellenes s túlzó royalista férfiútól várhatott. Elkezdődtek a berlini parlamentben a legelkese­­redettebb alkotmányos csaták, melyek a legvak­merőbb önkényt s törvénysértéseket, másrészről a polgári hűség és szabadságszeretet nyilatkozatait hoztak napfényre s hol gróf Bismarck gyakran egymaga állott ellent az ellene toluló viharoknak, tagadhatatlanul sok észszel, lélekjelenléttel és jobb tárgyra érdemes bátorsággal ! Utoljára is, a király által hathatósan támogatott Bismarck önkényes nézetei, tervei s rendeletei kerekedtek fölül s a nemzeti párt törvényt védő serege egy időre legyő­­zetve hátraszoríttatott. Az események az alatt rohanva haladtak, Bismarck szeren­cséje mindinkább ragyogni kezdett, míg végre a napjainkban lefolyt véres háború­nak, Poroszországra nézve kiszámíthatlan h­ord­­rejű sikerében találta fénypontját. Ez volt-e Bis­marck következetes önkényének s alkotmánysérté­seinek kiszámított czélja ? Ki fogja-e még ezután magyarázni nemzete előtt politikai múltjának ért­hetetlen irányai ? s általában programmja közé tartozik-e végre otthon is kibékíteni egymással a kormányt és nemzetét s az egymás ellen agyar­­kodó nemesi és néppártot, a katonai és polgári osztályokat ? — mindezt talán már a közel­jövő meg fogja mutatni. Nem hagyhatjuk még említetlenül, hogy Bis­marck, mielőtt a minisztérium élére lépett, még követi minőségben ment vissza Párisba, sőt kine­­veztetése után is visszatért még egyszer oda, hogy Napóleon császártól elbúcsúzzék. Általában ismé­telve értekezett a francziák császárjával a jövő politikája felett s általánosan azt tartják, hogy meglehetősen bizalmas viszony fejlődött ki a két férfiú politikai nézetei között. Gyakran szemére vetették a «junker» politikát. E junker elnevezés pedig Poroszországban körülbelül oly kellemetlen hangzású — ámbár nem egészen azt jelenti — mint nálunk a pecsovics. Erre Bismarck azt válaszolta, hogy: hajdan Angliában a whig és tory­­párt elnevezés is gúnynév volt s ő meg van győ­ződve, hogy egyszer még a junker-czimet is tisz­tességre fogja emelni. Nevezetes még azon nyilatkozata is, a­melyet egy parlamenti vita alkalmával, a porosz népet illetőleg, mintegy az azóta bekövetkezett események igazolásául, mondott «Nekünk igen heves a vé­rünk — mondá — nekünk abban telik ked­vünk, hogy túlságosan nehéz pánczélt rakunk gyöngéd testünkre, de már egyszer hasznát is kellene vennünk. Most nem Poroszország szabadelvűségét óhajtja Németország, hanem hatalmát. Hadd találja kedvét a liberalizmusban Baden, Würtemberg és Bajorország , azért még senki sem fogja rájuk erőszakolni Poroszország hivatását. Poroszországnak együtt kell tartani ere­jét az alkalmas időpontra, melyet már többször elszalasztott. Poroszország mostani határai nem alkalmasak egy egészséges államtest működésére. A kor ezen nagy kérdéseit pedig nem beszédek és többségi határozatok által fogjuk elintézni, — ez volt az 1848 és 1849-iki évek hibája Németország­ban — hanem vassal és vérrel.» S valóban az utóbbi csakhamar bekövetkezett s Bismarck politikájának további fejleményei a leg­élénkebb kíváncsiság tárgyai egész Európában, különösen azon országokban, melyeknek ügyei már az eddigi változások által is élénken érdekelve vannak. A­mi Bismarck külső személyiségét illeti, azt írják róla, hogy most már nem azon érdekes egyé­niség, a ki 1849-ben volt, midőn a termetes férfiú arczát még sürü szőke szakáll diszité. Azóta sima diplomata lett belőle s a nagy szakálból csak egy pár szál bajusz s fején gyér hajszálak marad­tak meg. Azon szokása, hogy félszemébe rende­sen szemüveget szeret csipeszteni, egykori nyilt és derült arczvonásainak visszataszító szigorúságot ad. Arczát épen nem lehet szépnek mondani, szemei kicsinyeknek látszanak, mert húsos hom­loka elfüdi félig őket. Dicsérik úri modorát, melyet udvari ünnepélyek, vadászatok stb. alkalmával bő mértékben lehet kifejtenie; még a berlini ország­gyűlésen is gyakran volt erre alkalma megtámadói ellenében. Mint szónok nem nagy dicséretre tarthat számot. Nem mintha jó gondolatok és ügyes fordulatok hiányában szenvedne; nagyobb baja az hogy eszméit kellő szavakba öltöztetni nem igen tudja. Azon felül kissé dadog, s csak midőn a szenvedély elragadja, omlik belőle fennakadás nélkül a beszéd; s ilyenkor azután tovább is ragadtatik, mint a meddig a miniszternek szabad volna. Nem ritkán a régi gúny nyilait röpíti elleneire; ilyenkor fel szokott pillantani, mig különben mindig fedett sze­mekkel beszél. A parlamentáris küzdelmekben leg­újabb időkig mindig mint a népszabadság ellensége szerepelt. Annyira sem bírta vinni, hogy legalább konzervatív szabadelvű lett volna, a­mit egy mi­nisztertől meg lehetne kivánni; azért nem sikerül­hetett neki a pártok kibékítése, a királyi hatalom­nak a népjogokkal való kiegyeztetése. Vilmos porosz királynak most Bismarck a leg­kedvesebb, legbensőbb embere. A­mit eddig tett, mind Bismarck tanácsának kifolyása. Poroszország­nak a múlt hónapban Ausztria ellen folytatott há­borújában mindketten nyomon követték a porosz hadsereget s a miniszter soha se maradt el királya mellől. E háborúban mindent koczkára tett s beszélik, hogy a július 8-iki eldöntő königgrätzi csata elején, midőn a fegyver szerencséje már csak­nem teljesen az osztrák sereg részére hajlott, a­­ po­­rosz vezérek egy részét aggodalom szálloda meg s Bismarck már el volt szánva, a küzdelem tömegébe vegyülni s ott keresni a halált, mely a roppant felelősség terhe alól örökre kivonja. Azonban­­ a várt segély megérkezett, a porosz sereg győzött s Bismarck ismét él és uralkodik. S mikor 1890-ben a kanczellári állástól megvállt, ezeket jegyezték fel róla : 1890. év márczius 18-ika nevezetes nap lesz a történelmben. E napon, az 1848-iki berlini forra­dalom évfordulóján, nyújtota be Bismarck her­­czeg, Németország kanczellárja, lemondását, melyet II. Vilmos császár elfogadott a nélkül, hogy meg­­marasztalására komoly kísérletet tett volna. Ezzel a jelen századnak, I. Napóleon mellett legkimagaslóbb alakja lépett le a szereplés szín­padáról, egy olyan pályafutás után, melyhez sike­rekre, dicsőségre nincsen több hasonló. A meghasonlást a császár és legfőbb tanács­adója közt előbbinek a munkások sorsának javí­tására irányzott azon rendeletei idézték elő, me­lyek a munkásosztálynál oly reményeket és vá­rakozásokat támasztottak, hogy azokat beváltani Bismarck nem tartotta elég hatalmasnak sem magát, sem a birodalmat. Felelősséget a császár rendeleteinek következményeiért magára vállalni nem akart, vak végrehajtó eszköze az uralkodó terveinek még kevésbbé óhajtott lenni s miután hiában kisérte meg az ifjú császárt lebeszélni ter­veiről , inkább arra szánta magát, hogy huszon­­nyolc­ évig tartott miniszteri tevékenységét befe­jezi, valamennyi hivatalát teszi és nyugalomba vonul. II. Vilmos, hogy hálátlannak ne tűnjék fel a világ szemében azon ember iránt, a­ki atyját, nagyatyját s­őt magát oly hűséggel szolgálta, s a Hohenzollern-dinasztiának annyi dicsőséget és ha­talmat szerzett, a­mennyiről ez álmodni sem mert pár évtized előtt: a külső tisztességadásnak min­den kigondolható jeleivel bocsátá el öreg szolgáját, tábornagggyá nevezte ki s a kétszáz év előtt ki­halt Lauenburg herczegi uralkodó család czimével ruházta föl s oly rendkívül elismerő hangon irt sajátkezű levélben búcsúzott el tőle, a minőt aligha kapott meg miniszter uralkodójától. Mindazonáltal arra mutat minden, hogy a külső látszat szívélyessége mély keserűséget rejt úgy a császár, mint a kenc­ellár szívében. Amaz annyi önálló akaraterőt tanúsított már eddigi uralkodása alatt is, oly szabad elhatározással intézkedett neve­zetes dolgokban és pedig Bismarck megkérdése nélkül, sőt feltűnő mellőzésével,­­ hogy­ már ré­gebben volt látható, mennyire unja a lángeszű és erőszakos miniszter gyámkodását, melynek nagy­apja oly ellenmondás nélkül vetette magát alá. Viszont Bismarcknak lehetetlen volt észre nem vennie a császár magatartásában bekövetke­zett változást s mondják, hogy egyenes, sőt nyers modorában egyszer meg is interpellálta a császárt, hogy «talán aljában vagyok ?», mnre a császár ki­­térőleg felelt. A kanczellár és császár közti utolsó találkozásról különböző hírek keringenek. Bismarck új tábornagyi minőségében jelentkezet uralkodójánál búcsúra, a­mely egyik híresztelés szerint fölötte szívélyes és érzékeny volt s a császár több ízben megölelte és megcsókolta miniszterét, mielőtt elbocsátotta. Mások szerint azonban a bucsulátogatás nem volt minden keserűség nélkül. A császár szemrehányást tett volna a kanczellárnak azért, hogy vissza akarja utasítani a lauenburgi herczegi czimet, melyet ő a legjobb indulattal azért adományozott neki, hogy nagyobbá tegye. „Engem felséged már nagyobbá nem tehet — viszonozta volna elég ridegen Bismarck — s én azon a néven akarok meghalni, melyet magam tettem történelmivé." Bismarck utolsó napjai. Friedrichsruh­e, júlus 31. Bismarck legutolsó rosszullétéről csak kedden este szivárgott ki valami a nagyvilágba és nagy meglepetést okozott az a hír, mely szerdán reggel érkezett, hogy a herczeg állapota válságosra for­dult. A távirat szerint nyílt lábsebe nagy fájdal­mat okozott neki, úgy hogy aludni sem volt képes, a­mi általános legyöngülést vont maga után, to­vábbá, hogy lábai nagyon dagadtak. Az a körül­mény, hogy a herczeg egész családja Fridrichs­­ruheban volt összegyűlve, azt mutatta, hogy a herczeg állapota aggodalomra ad okot, de az ez­után következő jelentések nagyon ellentmondók voltak. Míg egyrészről azt jelentették, hogy semmi ok sincs aggodalomra, addig más jelentések azt mond­ták, hogy a környezet a legrosszabbra van elké­szülve. Csütörtökön, a herczeg, házasságának 51-ik évfordulóján,, kissé jobban lett, úgy, hogy az opti­misták már-már remélni kezdtek. Az éjt is jól töltötte és azt mondták, hogy a család csakis a lakodalmi évforduló végett gyűlt össze. A herczeg részt vett a családi ebéden, egy pohár pezsgőt is ivott, pipázott is, a­mi pedig az utóbbi időben nem igen ízlett neki, sőt még humorizált is, mikor megtudta, hogy nem engedték be hozzá a tisztelgő osztrák tornászokat. úgy tetszett, hogy a javulás tartós, habár péntek éjjel ismét rosszabbul érezte magát. Mindazonáltal nem tartottak közvetlen katasztrófától, mert dr. Schweninger titkos tanácsos Berlinbe utazott, hogy befejezze előadásait a bőrgyógyászati klinikán. E közben érkezett oda Gailsheim báró, bajor minisz­terelnök, a­ki leányával, északi utazását Friedrichs­ruheban megszakította, hogy Bismarcknál tiszteleg­­hessen, de arra kérték, hogy halász­za látogatását akkorra, mikor visszafelé utazik. Szombat éjjelt ismét álmatlanul töltötte, mire az aggódó család sürgönyzött dr. Schiveningernek, hogy azonnal jöjjön vissza, de a híres professzor már csak még hír­nevesebb pácziensének halálát konstatálhatta. Hamburg, júnus 31. A «Hamburger Nachrichten» szerint Bis­­marck állapota pénteken kielégítő volt. A herczeg szombaton délelőtt újságot olvasott, beszélt a politikáról és ivott, a­mikor hirtelen rosszabbodás állott be akut tüdővizenyősség következtében. Délután gyakorta elvesztette a herczeg eszméletét. Este fokozódtak az aggasztó tünetek. A halál éjjel 11 óra tájban, könnyen, fájdalom nélkül állott be. A halottas ágyat körülállta az egész család, Schweninger tanán a­ki röviddel előbb érkezett, Chrysander dr., Merarc báró és neje. Bismarck herczeg háziorvosának, Schwenin­ger tanárnak karjaiban adta ki lelkét, a­ki fél 11 órakor érkezett meg Berlinből. A beteg néhány óra óta eszméleten kívül volt és több­ször elszorult a lélegzete. A halál agónia nélkül állott be. Utolsó szavait Rantzau grófnéhoz intézte Bismarck­, a mikor a grófnő a beteg homlokát törölgette: — Köszönöm gyermekem! A herczeg úgy fekszik, mintha aludnék J arcz kifejezése szelíd és békességes. Bismarckot kívánságához képest a kastél­lyal szemközt tevő magaslaton, a „Hirsch­­gruppe» közelében temetik el. A német császár részvéte. Bergen, juh 31. Vilmos császár tegnap késő este kapta meg az első nyugtalanító hirt Bismarck álla­potáról s ma reggel jutott kezéhez a halál hite, a mely mélyen megrendítette. A «Ho­­henzollern» lobogója félárboczon leng. A dísz­szemle elmaradt. A császár parancsot adott a Németországba azonnal való visszatérésre és hétfőn este érkezik Kielbe. A halálhír Francziaországban. Porté, juh 31. Bismarck herczeg haláláról szólva azt mond­ják a lapok, különösen a Figaro, hogy ez az esemény Németországban a legcsekélyebb aggo­dalmat sem, Európa többi részében pedig csak a megkönnyebbedés platonikus érzelmét kelt­heti föl, mert Bismarck több mint 8 év óta nem vett már tényleges szerepet a politi­kában. MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. hétfő, augusztus 1

Next