Magyarország, 1898. augusztus (5. évfolyam, 211-240. szám)
1898-08-01 / 211. szám
2 Roon-féle minisztériumba belépjen. Azonban nem akarván magát Heydt miniszterelnökségének alárendelni s mintegy nem látván még idejét elérkezettnek, jobbnak látta a porosz követségi állomást a párisi császári udvarnál elfogadni, De már 8 hónap múlva úgy állottak a dolgok, hogy Heydt visszalépett s az uj minisztérium élére most Bismarck állhatott, a kit az uralkodó feudális (junker) párt az uj helyzet legalkalmasabb emberein kijelölt. A szabadelt demokrata párt is tudta, hányat ütött az óra s tisztában volt az iránt, amit ez alkotmányellenes s túlzó royalista férfiútól várhatott. Elkezdődtek a berlini parlamentben a legelkeseredettebb alkotmányos csaták, melyek a legvakmerőbb önkényt s törvénysértéseket, másrészről a polgári hűség és szabadságszeretet nyilatkozatait hoztak napfényre s hol gróf Bismarck gyakran egymaga állott ellent az ellene toluló viharoknak, tagadhatatlanul sok észszel, lélekjelenléttel és jobb tárgyra érdemes bátorsággal ! Utoljára is, a király által hathatósan támogatott Bismarck önkényes nézetei, tervei s rendeletei kerekedtek fölül s a nemzeti párt törvényt védő serege egy időre legyőzetve hátraszoríttatott. Az események az alatt rohanva haladtak, Bismarck szerencséje mindinkább ragyogni kezdett, míg végre a napjainkban lefolyt véres háborúnak, Poroszországra nézve kiszámíthatlan hordrejű sikerében találta fénypontját. Ez volt-e Bismarck következetes önkényének s alkotmánysértéseinek kiszámított czélja ? Ki fogja-e még ezután magyarázni nemzete előtt politikai múltjának érthetetlen irányai ? s általában programmja közé tartozik-e végre otthon is kibékíteni egymással a kormányt és nemzetét s az egymás ellen agyarkodó nemesi és néppártot, a katonai és polgári osztályokat ? — mindezt talán már a közeljövő meg fogja mutatni. Nem hagyhatjuk még említetlenül, hogy Bismarck, mielőtt a minisztérium élére lépett, még követi minőségben ment vissza Párisba, sőt kineveztetése után is visszatért még egyszer oda, hogy Napóleon császártól elbúcsúzzék. Általában ismételve értekezett a francziák császárjával a jövő politikája felett s általánosan azt tartják, hogy meglehetősen bizalmas viszony fejlődött ki a két férfiú politikai nézetei között. Gyakran szemére vetették a «junker» politikát. E junker elnevezés pedig Poroszországban körülbelül oly kellemetlen hangzású — ámbár nem egészen azt jelenti — mint nálunk a pecsovics. Erre Bismarck azt válaszolta, hogy: hajdan Angliában a whig és torypárt elnevezés is gúnynév volt s ő meg van győződve, hogy egyszer még a junker-czimet is tisztességre fogja emelni. Nevezetes még azon nyilatkozata is, amelyet egy parlamenti vita alkalmával, a porosz népet illetőleg, mintegy az azóta bekövetkezett események igazolásául, mondott «Nekünk igen heves a vérünk — mondá — nekünk abban telik kedvünk, hogy túlságosan nehéz pánczélt rakunk gyöngéd testünkre, de már egyszer hasznát is kellene vennünk. Most nem Poroszország szabadelvűségét óhajtja Németország, hanem hatalmát. Hadd találja kedvét a liberalizmusban Baden, Würtemberg és Bajorország , azért még senki sem fogja rájuk erőszakolni Poroszország hivatását. Poroszországnak együtt kell tartani erejét az alkalmas időpontra, melyet már többször elszalasztott. Poroszország mostani határai nem alkalmasak egy egészséges államtest működésére. A kor ezen nagy kérdéseit pedig nem beszédek és többségi határozatok által fogjuk elintézni, — ez volt az 1848 és 1849-iki évek hibája Németországban — hanem vassal és vérrel.» S valóban az utóbbi csakhamar bekövetkezett s Bismarck politikájának további fejleményei a legélénkebb kíváncsiság tárgyai egész Európában, különösen azon országokban, melyeknek ügyei már az eddigi változások által is élénken érdekelve vannak. Ami Bismarck külső személyiségét illeti, azt írják róla, hogy most már nem azon érdekes egyéniség, a ki 1849-ben volt, midőn a termetes férfiú arczát még sürü szőke szakáll diszité. Azóta sima diplomata lett belőle s a nagy szakálból csak egy pár szál bajusz s fején gyér hajszálak maradtak meg. Azon szokása, hogy félszemébe rendesen szemüveget szeret csipeszteni, egykori nyilt és derült arczvonásainak visszataszító szigorúságot ad. Arczát épen nem lehet szépnek mondani, szemei kicsinyeknek látszanak, mert húsos homloka elfüdi félig őket. Dicsérik úri modorát, melyet udvari ünnepélyek, vadászatok stb. alkalmával bő mértékben lehet kifejtenie; még a berlini országgyűlésen is gyakran volt erre alkalma megtámadói ellenében. Mint szónok nem nagy dicséretre tarthat számot. Nem mintha jó gondolatok és ügyes fordulatok hiányában szenvedne; nagyobb baja az hogy eszméit kellő szavakba öltöztetni nem igen tudja. Azon felül kissé dadog, s csak midőn a szenvedély elragadja, omlik belőle fennakadás nélkül a beszéd; s ilyenkor azután tovább is ragadtatik, mint a meddig a miniszternek szabad volna. Nem ritkán a régi gúny nyilait röpíti elleneire; ilyenkor fel szokott pillantani, mig különben mindig fedett szemekkel beszél. A parlamentáris küzdelmekben legújabb időkig mindig mint a népszabadság ellensége szerepelt. Annyira sem bírta vinni, hogy legalább konzervatív szabadelvű lett volna, amit egy minisztertől meg lehetne kivánni; azért nem sikerülhetett neki a pártok kibékítése, a királyi hatalomnak a népjogokkal való kiegyeztetése. Vilmos porosz királynak most Bismarck a legkedvesebb, legbensőbb embere. Amit eddig tett, mind Bismarck tanácsának kifolyása. Poroszországnak a múlt hónapban Ausztria ellen folytatott háborújában mindketten nyomon követték a porosz hadsereget s a miniszter soha se maradt el királya mellől. E háborúban mindent koczkára tett s beszélik, hogy a július 8-iki eldöntő königgrätzi csata elején, midőn a fegyver szerencséje már csaknem teljesen az osztrák sereg részére hajlott, a porosz vezérek egy részét aggodalom szálloda meg s Bismarck már el volt szánva, a küzdelem tömegébe vegyülni s ott keresni a halált, mely a roppant felelősség terhe alól örökre kivonja. Azonban a várt segély megérkezett, a porosz sereg győzött s Bismarck ismét él és uralkodik. S mikor 1890-ben a kanczellári állástól megvállt, ezeket jegyezték fel róla : 1890. év márczius 18-ika nevezetes nap lesz a történelmben. E napon, az 1848-iki berlini forradalom évfordulóján, nyújtota be Bismarck herczeg, Németország kanczellárja, lemondását, melyet II. Vilmos császár elfogadott a nélkül, hogy megmarasztalására komoly kísérletet tett volna. Ezzel a jelen századnak, I. Napóleon mellett legkimagaslóbb alakja lépett le a szereplés színpadáról, egy olyan pályafutás után, melyhez sikerekre, dicsőségre nincsen több hasonló. A meghasonlást a császár és legfőbb tanácsadója közt előbbinek a munkások sorsának javítására irányzott azon rendeletei idézték elő, melyek a munkásosztálynál oly reményeket és várakozásokat támasztottak, hogy azokat beváltani Bismarck nem tartotta elég hatalmasnak sem magát, sem a birodalmat. Felelősséget a császár rendeleteinek következményeiért magára vállalni nem akart, vak végrehajtó eszköze az uralkodó terveinek még kevésbbé óhajtott lenni s miután hiában kisérte meg az ifjú császárt lebeszélni terveiről , inkább arra szánta magát, hogy huszonnyolc évig tartott miniszteri tevékenységét befejezi, valamennyi hivatalát teszi és nyugalomba vonul. II. Vilmos, hogy hálátlannak ne tűnjék fel a világ szemében azon ember iránt, aki atyját, nagyatyját sőt magát oly hűséggel szolgálta, s a Hohenzollern-dinasztiának annyi dicsőséget és hatalmat szerzett, amennyiről ez álmodni sem mert pár évtized előtt: a külső tisztességadásnak minden kigondolható jeleivel bocsátá el öreg szolgáját, tábornagggyá nevezte ki s a kétszáz év előtt kihalt Lauenburg herczegi uralkodó család czimével ruházta föl s oly rendkívül elismerő hangon irt sajátkezű levélben búcsúzott el tőle, a minőt aligha kapott meg miniszter uralkodójától. Mindazonáltal arra mutat minden, hogy a külső látszat szívélyessége mély keserűséget rejt úgy a császár, mint a kencellár szívében. Amaz annyi önálló akaraterőt tanúsított már eddigi uralkodása alatt is, oly szabad elhatározással intézkedett nevezetes dolgokban és pedig Bismarck megkérdése nélkül, sőt feltűnő mellőzésével, hogy már régebben volt látható, mennyire unja a lángeszű és erőszakos miniszter gyámkodását, melynek nagyapja oly ellenmondás nélkül vetette magát alá. Viszont Bismarcknak lehetetlen volt észre nem vennie a császár magatartásában bekövetkezett változást s mondják, hogy egyenes, sőt nyers modorában egyszer meg is interpellálta a császárt, hogy «talán aljában vagyok ?», mnre a császár kitérőleg felelt. A kanczellár és császár közti utolsó találkozásról különböző hírek keringenek. Bismarck új tábornagyi minőségében jelentkezet uralkodójánál búcsúra, amely egyik híresztelés szerint fölötte szívélyes és érzékeny volt s a császár több ízben megölelte és megcsókolta miniszterét, mielőtt elbocsátotta. Mások szerint azonban a bucsulátogatás nem volt minden keserűség nélkül. A császár szemrehányást tett volna a kanczellárnak azért, hogy vissza akarja utasítani a lauenburgi herczegi czimet, melyet ő a legjobb indulattal azért adományozott neki, hogy nagyobbá tegye. „Engem felséged már nagyobbá nem tehet — viszonozta volna elég ridegen Bismarck — s én azon a néven akarok meghalni, melyet magam tettem történelmivé." Bismarck utolsó napjai. Friedrichsruhe, júlus 31. Bismarck legutolsó rosszullétéről csak kedden este szivárgott ki valami a nagyvilágba és nagy meglepetést okozott az a hír, mely szerdán reggel érkezett, hogy a herczeg állapota válságosra fordult. A távirat szerint nyílt lábsebe nagy fájdalmat okozott neki, úgy hogy aludni sem volt képes, ami általános legyöngülést vont maga után, továbbá, hogy lábai nagyon dagadtak. Az a körülmény, hogy a herczeg egész családja Fridrichsruheban volt összegyűlve, azt mutatta, hogy a herczeg állapota aggodalomra ad okot, de az ezután következő jelentések nagyon ellentmondók voltak. Míg egyrészről azt jelentették, hogy semmi ok sincs aggodalomra, addig más jelentések azt mondták, hogy a környezet a legrosszabbra van elkészülve. Csütörtökön, a herczeg, házasságának 51-ik évfordulóján,, kissé jobban lett, úgy, hogy az optimisták már-már remélni kezdtek. Az éjt is jól töltötte és azt mondták, hogy a család csakis a lakodalmi évforduló végett gyűlt össze. A herczeg részt vett a családi ebéden, egy pohár pezsgőt is ivott, pipázott is, ami pedig az utóbbi időben nem igen ízlett neki, sőt még humorizált is, mikor megtudta, hogy nem engedték be hozzá a tisztelgő osztrák tornászokat. úgy tetszett, hogy a javulás tartós, habár péntek éjjel ismét rosszabbul érezte magát. Mindazonáltal nem tartottak közvetlen katasztrófától, mert dr. Schweninger titkos tanácsos Berlinbe utazott, hogy befejezze előadásait a bőrgyógyászati klinikán. E közben érkezett oda Gailsheim báró, bajor miniszterelnök, aki leányával, északi utazását Friedrichsruheban megszakította, hogy Bismarcknál tiszteleghessen, de arra kérték, hogy halászza látogatását akkorra, mikor visszafelé utazik. Szombat éjjelt ismét álmatlanul töltötte, mire az aggódó család sürgönyzött dr. Schiveningernek, hogy azonnal jöjjön vissza, de a híres professzor már csak még hírnevesebb pácziensének halálát konstatálhatta. Hamburg, júnus 31. A «Hamburger Nachrichten» szerint Bismarck állapota pénteken kielégítő volt. A herczeg szombaton délelőtt újságot olvasott, beszélt a politikáról és ivott, amikor hirtelen rosszabbodás állott be akut tüdővizenyősség következtében. Délután gyakorta elvesztette a herczeg eszméletét. Este fokozódtak az aggasztó tünetek. A halál éjjel 11 óra tájban, könnyen, fájdalom nélkül állott be. A halottas ágyat körülállta az egész család, Schweninger tanán aki röviddel előbb érkezett, Chrysander dr., Merarc báró és neje. Bismarck herczeg háziorvosának, Schweninger tanárnak karjaiban adta ki lelkét, aki fél 11 órakor érkezett meg Berlinből. A beteg néhány óra óta eszméleten kívül volt és többször elszorult a lélegzete. A halál agónia nélkül állott be. Utolsó szavait Rantzau grófnéhoz intézte Bismarck, a mikor a grófnő a beteg homlokát törölgette: — Köszönöm gyermekem! A herczeg úgy fekszik, mintha aludnék J arcz kifejezése szelíd és békességes. Bismarckot kívánságához képest a kastéllyal szemközt tevő magaslaton, a „Hirschgruppe» közelében temetik el. A német császár részvéte. Bergen, juh 31. Vilmos császár tegnap késő este kapta meg az első nyugtalanító hirt Bismarck állapotáról s ma reggel jutott kezéhez a halál hite, a mely mélyen megrendítette. A «Hohenzollern» lobogója félárboczon leng. A díszszemle elmaradt. A császár parancsot adott a Németországba azonnal való visszatérésre és hétfőn este érkezik Kielbe. A halálhír Francziaországban. Porté, juh 31. Bismarck herczeg haláláról szólva azt mondják a lapok, különösen a Figaro, hogy ez az esemény Németországban a legcsekélyebb aggodalmat sem, Európa többi részében pedig csak a megkönnyebbedés platonikus érzelmét keltheti föl, mert Bismarck több mint 8 év óta nem vett már tényleges szerepet a politikában. MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. hétfő, augusztus 1