Magyarország, 1898. szeptember (5. évfolyam, 240-271. szám)
1898-09-01 / 241. szám
2 minisztertanácsra gyűltek össze, melyen báró Bánffy és Lukács a bécsi tárgyalások eredményéről jelentést tettek. A minisztertanácsban egyidejűleg megállapították a képviselőház legközelebbi munkarendjét, valamint annak a kormánynyilatkozatnak szövegét, melyet a kormány a képviselőházban a kiegyezést illetőleg tenni fog az első, e tárgyban hozzá intézendő kérdés után. A képviselőház a királyi kézirat tartalma szerint hétfőn, szeptember ötödikén tartja első ülését. Ebben az ülésben fel fogják újra olvasni a képviselőházat elnapoló kéziratot, melynek kapcsán valószínűleg nyomban meg fog indulni Berzeviczy Albert ismeretes, ténykedése felett a vita. Az első érdemleges ülés, mint már korábban jelentettük, szeptember hatodikán lesz. Ebben fogja a Ház legközelebbi munkarendjét megállapítani egy javaslat alapján, melyet a miniszterelnök fog a Ház elé terjeszteni. Igen jó forrásból arról értesülünk, hogy a kormány mindenekelőtt azt fogja proponálni, hogy a pénzügyi, közgazdasági, igazságügyi és közlekedésügyi bizottság kezdje meg a még április hóban hozzá utasított kiegyezési javaslatoknak letárgyalását, hogy a Ház a bizottságok jelentéseinek beérkezése után hozzáláthasson a plénumban is a kiegyezési javaslatok tárgyalásához. Mivel azonban valószínűleg már a reá következő napon Lukács László pénzügyminiszter be fogja terjeszteni az 1899-iki költségvetést, és annak kapcsán hosszabb expozét mond, melyben a dolgok állásánál fogva természetszerűleg foglalkozni kell a kvóta kérdésével, a kormány már ezt az alkalmat is felfogja használni, hogy a kiegyezés perfekcionálásáról elmondja a maga véleményét. A költségvetés ugyancsak a pénzügyi bizottsághoz fog utasíttatni, melynek tizenöt kiegyezési javaslaton kívül tehát a költségvetéssel ----- ' ' ------------===-----------,-------------------- is kell majd foglalkoznia. Ez oly munkát képez, hogy azzal a pénzügyi bizottság, még az esetre is, ha — mint tervbe van véve, — tanácskozásai idejére a képviselőház szünetelne és így párhuzamos üléseket tartana akként, hogy délelőtt a kiegyezési javaslatokat, délután a költségvetést tárgyalná, legalább egy hónapig lesz elfoglalva, mert a tizenöt javaslatnak bármily gyors tempóban való lemorzsolása a legprimitívebb parlamenti technikai tekintetek szemmeltartása mellett is ennyi időt legalább is igénybe fog venni. A képviselőház plénuma tehát ennek következtében, ha átesett a Berzeviczy-inczidens tárgyalásán, mely minden jel szerint hosszabb vitát fog provokálni, és elintézte a kiegyezési kérdés előcsatározásait, ismét hosszabb szünetet fog tartani, mely idő alatt a reichsrath meg fogja kezdeni a maga tanácskozásait. Ma még nagyon kérdéses, hogy a reichsrath át fog-e eshetni, csak az alakulás teendőin is és oda fog-e egyáltalán jutni, hogy a bizottság tényleg megkezdje a kiegyezési javaslatoknak letárgyalását, melyeknek száma odaát huszonegy. Októberben, amikor a magyar képviselőház ismét megkezdi a rendes tárgyalásait, az osztrák parlament már tiszta helyzetet teremtett a magyar képviselőháznak, mely erre az időpontra ezután már minden «eshetőséggel» szemben megállapíthatja cselekvési akcióját és a kiegyezési javaslatok sorsát megpecsételheti. A kormány teljesen tisztában van azzal hogy a kiegyezési javaslatok úgy a bizottságokban, mint a Ház színe előtt a legalaposabb bírálat tárgyává fognak tétetni és ezért számolt azzal a kalendáriumi valószínűséggel, hogy a javaslatok december végéig a magyar képviselőházban se lesznek letárgyalva. És erre a körülményre alapítja a kormány abbeli reményét, hogy nem kell majd az önálló berendezkedés jogával 1899. január elsején élni, mert a képviselőháztól december közepén törvényes felhatalmazást fog kérni, hogy addig ez időig, míg a tárgyalás alatt levő javaslatok mindkét törvényhozás előtt tanácskozás tárgyát képezik, vagy pedig még a reichsrathnak 1899 elején konstatálható akczióképtelenségének bekövetkezése esetére életbeléptetendő új egyezményt aktiválni lehet, ne álljon be, mint tavaly, törvényen kívüli állapot, hamad tartassék fenn a régi status quo. És itt fog akkor majd diadalmaskodni Thun gróf álláspontja, mert addig a kvótára nézve a két kormány már megegyezett (persze felemelve a magyar arányt) és a bekövetkező állapot, legyen annak bármi a neve, vagy létesíttessék az bármily formák alatt, mégis csak provizórium lesz. * Hogy a dolgok ezt az alakulást fogják venni, az egészen bizonyos. A magyar politikai körök csak azt nem tudják még, hogy a Bánffykabinet lesz-e még az, mely a kiegyezésnek ezt az indemnityjét a Házban képviselni fogja. Végül regisztráljuk még, hogy bizonyos föltűnést kelt, hogy a miniszterelnök lemegy Buziásra, mert miután a király buziási tartózkodásánál a katonai karakter szigorúan megőriztetik, a miniszterelnök ottléte rendes körülmények között egészen felesleges lenne, mint ahogy pl. tavaly Tatán sem volt a miniszterelnök, daczára annak, hogy ott még a német császár is megjelent és a polgári hatóságok fogadása nem volt elvileg kizárva. A két eshetőség. Megbocsátás. — A Magyarország eredeti tárczája. — Aki mostanában megfordul a Margit-szigeten, annak bizonyára nem fogja elkerülni a figyelmét egy — még nem éppen idős — házaspár, amint a vendégfogadó tövében zöldelő valamelyik árnyas fa alatt férj és feleség hallgatagon, csöndben, elgondolkozva ott üldögélnek valahol egy padon, vagy két, egymás mellé tolt kerti karosszékben. Hosszasan üldögélnek igy, mialatt alig egykét szót ha szól egyik a másikához; aztán, mikor az ülést megunták, az asszony — még egészen szemrevaló, alig negyvenöt éves, szelídképű úriasszony — fölkel, fölsegíti ültőhelyéből a férjét és vontatott, kimért, óvatos lépésben szép lassan vezetgetni kezdi. A férfi, — mint aki járni tanul, — karjával szorosan a vezetője karjába akaszkodik, míg ahogy mendegél, baljával erős, vastag szál botra nehezedve keres támasztékot. Aztán, mikor nemsokára újra csak leülnek, a szegény, szélütött ember a két keze fejét a bot kampójára nyugosztva, a széken kissé előregörnyed és féloldalt a felesége felé fordulva, halkan, szinte félénken megszólal: — Jaj, kedvesem, de elfáradtam. A másik pedig, az asszony, csöndesen megismétli : — • Elfáradtál. . . Elgondolkozva, a szeretet biztatásával teszi utána: — Majd megerősödő!, Géza. Amint mondja, hangjában mintha valami szelíd lemondás, vagy önmegtagadás volna. * Még a kora tavaszszal történt, hogy — gondolom, ép egyik vasárnap — hajnali öt órakor a cseléd, akit úgy vertek föl az álmából, ezekkel a szavakkal rontott be Oláhné hálószobájába: — Nagyságos asszony, itt hozzák az «urat» ! — Mi az ? — kérdezte fölriadva amaz, miközben a szemeit dörgölte. — A mentők, nagyságos asszony! Az urat hozzák ! A mentők ugyanakkor nyitottak be az ebédlőbe. Két másik ur is érkezett velük, ezek úgy látszik, frakkeren jöttek. Oláhné mindössze egy nagy kendőt kapott magára. — Jézus Mária! — sikoltott, mikor a korai látogatókkal a küszöbön csakhogy össze nem ütödött. — Mi történt ?! Amazok csillapító mozdulattal fordultak feléje. — Meghalt! — kiáltotta Oláhné. Az egyik orvosnövendék reá szólt: — Csöndesen nagyságos asszonyom, — él. * Az orvosnövendéknek igaza volt: Oláh úr, a férj, csakugyan nem halt meg, s mindössze egy kis jobboldali szélhűdés érte az éjjel. Az egész balesetnek egyébiránt igen egyszerű története volt. Az urak, vagy, mint magukat nevezni szerették, a «jó fiúk asztala», a szokott külön szobában rendes szombati összejövetelüket ülték. Előbb, vacsora idején, a szokott vendéglőben, aztán, éjfél után a szokott kávéházban, a «különszoba» is itt nyomult előtérbe. A kávéházba ugyanis már valamelyes vargabetű után vetődtek, tehát olyan betű után, melynek a könnyebb világi örömek ábécéjében is nagyon számbavehető hely szokott jutni. Oláhné több éven keresztül tartó folytonos gyakorlat útján már csaknem teljesen hozzászokott az urának ezekhez a szombati és egyéb napi barátságos összejöveteleihez. Hozzászokott, mert hiszen ez volt a legokosabb, amit jelentettük tegnap, hogy úgy a magyar, mint az osztrák kormány hivatalos úton fogja ismertetni a kiegyezés válságában legújabban beállt fordulatot. Még tegnap volt módunkban az erre vonatkozó magyar közleményt leadhatni , az év folyamán pedig megérkezett az osztrák kormány jelentése is a Wiener Abendpost révén. A két közleményben feltűnő különbség mutatkozik, mely a kormányoknak azon megállapodására vonatkozik, amely a a házi béke érdekében tennie egyáltalában lehetett. A családi tűzhely boldogsága ennek folytán, igaz ugyan, hogy meghibbant egy keveset, hanem ezt a csekélységet csupán ő érezte, az asszony , okos asszonynak pedig nem szabad minden csekélységért érzékenykednie. Nem is tette. Igaz, hogy eleinte, négy-öt év előtt, még sírt, kitartással és sokat, de csak nem folytathatta örökké ? Inkább belenyugodott a változathatlanba. Sírjon más, akinek it az ilyesmi. Ő a maga részéről megbocsátott és szelíd lelkével inkább örült rajta, ha a férj — mint megjegyezte — olykor szórakozik. Oláhné jó feleség volt. S most tavaszszal, mikor azon a végzetes vasárnap reggelén jóformán úgy, ahogy a cseléd álmából fölriasztotta, kiszaladt az ura elé — kit a lapított sapkás, fiatal mentők, mint valami élettelen fatuskót épp akkor czipeltek át a küszöbön — az ajkára törő, rémült sikoltás is a hitves sikoltása volt . — Mi történt ? Egy szempillantásnyi időre, mintha minden elhomályosult volna előtte. Azt hitte, hogy az ura meghalt. Révetegen, szemeiben valami fájdalmas örömmel nézett szét maga körül, mikor az egyik fiatal orvosnövendék bátorítólag reászólt : — Csöndesen, asszonyom, — él... Aztán, miután a beteget óvatosan ágyba fektették, az urak elmondták neki, hogy szegény Gézát bizony düdös érte a fele oldalán. Az éjszaka történt, két óra után ... — De hol ? — kérdezte az asszony. — Kávéházban .. . — Melyikben? Az urak zavart pillantást váltottak egymással. — Hotelben, — vágta ki idegesen az egyik, és valamelyik vendégfogadó nevét említette. Az asszony szórakozottan felelt valamit MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. csütörtök, szeptember 1.