Magyarország, 1898. szeptember (5. évfolyam, 240-271. szám)

1898-09-01 / 241. szám

2 minisztertanácsra gyűltek össze, melyen báró Bán­ffy és Lukács a bécsi tárgyalások ered­ményéről jelentést tettek. A minisztertanácsban egyidejűleg megállapították a képviselőház leg­közelebbi munkarendjét, valamint annak a kormánynyilatkozatnak szövegét, melyet a kor­mány a képviselőházban a kiegyezést illetőleg tenni fog az első, e tárgyban hozzá intézendő kérdés után. A képviselőház a királyi kézirat tartalma szerint hétfőn, szeptember ötödikén tartja első ülését. Ebben az ülésben fel fogják újra olvasni a képviselőházat elnapoló kéziratot, melynek kapcsán valószínűleg nyomban meg fog indulni Berzeviczy Albert ismeretes, tény­kedése felett a vita. Az első érdemleges ülés, mint már koráb­ban jelentettük, szeptember hatodikán lesz. Ebben fogja a Ház legközelebbi munkarend­jét megállapítani egy javaslat alapján, melyet a miniszterelnök fog a Ház elé terjeszteni. Igen jó forrásból arról értesülünk, hogy a kormány mindenekelőtt azt fogja proponálni, hogy a pénzügyi, közgazdasági, igazságügyi és közlekedésügyi bizottság kezdje meg a még április hóban hozzá utasított kiegyezési javaslatoknak letárgyalását, hogy a Ház a bi­zottságok jelentéseinek beérkezése után hozzá­láthasson a plénumban is a kiegyezési javas­latok tárgyalásához. Mivel azonban valószínűleg már a reá következő napon Lukács László pénzügymi­niszter be fogja terjeszteni az 1899-iki költség­­vetést, és annak kapcsán hosszabb expozét mond, melyben a dolgok állásánál fogva ter­mészetszerűleg foglalkozni kell a kvóta kérdé­sével, a kormány már ezt az alkalmat is fel­fogja használni, hogy a kiegyezés perfekc­io­­nálásáról elmondja a maga véleményét. A költségvetés ugyancsak a pénzügyi bizott­sághoz fog utasíttatni, melynek tizenöt kiegye­zési javaslaton kívül tehát a költségvetéssel ----- ' ' ------------===-----------,--------------------­ is kell majd foglalkoznia. Ez oly munkát ké­pez, hogy azzal a pénzügyi bizottság, még az esetre is, ha — mint tervbe van véve, — tanácskozásai idejére a képviselőház szüne­telne és így párhuzamos üléseket tar­tana akként, hogy délelőtt a kiegyezési javaslatokat, délután a költségvetést tárgyalná, legalább egy hónapig lesz elfoglalva, mert a tizenöt javaslatnak bármily gyors tempóban való lemorzsolása a legprimitívebb parlamenti technikai tekintetek szemmeltartása mellett is ennyi időt legalább is igénybe fog venni. A képviselőház plénuma tehát ennek követ­keztében, ha átesett a Berzeviczy-inczidens tárgyalásán, mely minden jel szerint hosszabb vitát fog provokálni, és elintézte a kiegyezési kérdés előcsatározásait, ismét hosszabb szü­netet fog tartani, mely idő alatt a reichsrath meg fogja kezdeni a maga tanácskozásait. Ma még nagyon kérdéses, hogy a reichsrath át fog-e eshetni, csak az alakulás teendőin is és oda fog-e egyáltalán jutni, hogy a bizott­ság tényleg megkezdje a kiegyezési ja­vaslatoknak letárgyalását, melyeknek száma odaát huszonegy. Októberben, a­mikor a ma­gyar képviselőház ismét megkezdi a rendes tárgyalásait, az osztrák parlament már tiszta helyzetet teremtett a magyar képviselőh­áznak, mely erre az időpontra ezután már minden «eshetőséggel» szemben megállapíthatja cse­lekvési akc­ióját és a kiegyezési javaslatok sorsát megpecsételheti. A kormány teljesen tisztában van azzal hogy a kiegyezési javaslatok úgy a bizott­ságokban, mint a Ház színe előtt a legalaposabb bírálat tárgyává fognak tétetni és ezért szá­molt azzal a kalendáriumi valószínűséggel, hogy a javaslatok dec­ember végéig a magyar képviselőházban se lesznek letárgyalva. És erre a körülményre alapítja a kormány abbeli reményét, hogy nem kell majd az önálló berendezkedés jogával 1899. január elsején élni, mert a képviselőháztól dec­ember közepén tör­vényes felhatalmazást fog kérni, hogy addig ez időig, míg a tárgyalás alatt levő javaslatok mindkét törvényhozás előtt tanácskozás tárgyát képezik, vagy pedig még a reichsrathnak 1899 elején konstatálható akczióképtelenségének be­következése esetére életbeléptetendő új egyezményt aktiválni lehet, ne álljon be, mint tavaly, tör­vényen kívüli állapot, hamad tartassék fenn a régi status quo. És itt fog akkor majd diadalmaskodni Thun gróf álláspontja, mert addig a kvótára nézve a két kormány már megegyezett (persze fel­emelve a magyar arányt) és a bekövetkező állapot, legyen annak bármi a neve, vagy létesíttessék az bármily formák alatt, mégis csak provizórium lesz. * Hogy a dolgok ezt az alakulást fogják venni, az egészen bizonyos. A magyar politikai körök csak azt nem tudják még, hogy a Bánffy­­kabinet lesz-e még az, mely a kiegyezésnek ezt az indemnityjét a Házban képviselni fogja. Végül regisztráljuk még, hogy bizonyos föl­­tűnést kelt, hogy a miniszterelnök lemegy Buziásra, mert miután a király buziási tar­tózkodásánál a katonai karakter szigorúan megőriztetik, a miniszterelnök ott­léte rendes körülmények között egészen felesleges lenne, mint a­hogy pl. tavaly Tatán sem volt a mi­niszterelnök, daczára annak, hogy ott még a német császár is megjelent és a polgári ha­tóságok fogadása nem volt elvileg kizárva. A két eshetőség. Megbocsátás. — A Magyarország eredeti tárczája. — A­ki mostanában megfordul a Margit-szige­­ten, annak bizonyára nem fogja elkerülni a figyelmét egy — még nem éppen idős — há­zaspár, a­mint a vendégfogadó tövében zöl­­delő valamelyik árnyas fa alatt férj és feleség hallgatagon, csöndben, elgondolkozva ott ül­dögélnek valahol egy padon, vagy két, egymás mellé tolt kerti karosszékben. Hosszasan üldögélnek igy, mialatt alig egy­két szót ha szól egyik a másikához; aztán, mikor az ülést megunták, az asszony — még egészen szemrevaló, alig negyvenöt éves, szelídképű úriasszony — fölkel, fölsegíti ültő­helyéből a férjét és vontatott, kimért, óvatos lépésben szép lassan vezetgetni kezdi. A férfi, — mint a­ki járni tanul, — karjával szorosan a vezetője karjába akaszkodik, míg a­hogy mendegél, baljával erős, vastag szál botra nehezedve keres támasztékot. Aztán, mikor nemsokára újra csak le­ülnek, a szegény, szélütött ember a két keze fejét a bot kampójára nyugosztva, a széken kissé előregörnyed és féloldalt a felesége felé fordulva, halkan, szinte félénken megszólal: — Jaj, kedvesem, de elfáradtam. A másik pedig, az asszony, csöndesen meg­ismétli : — • Elfáradtál. . . Elgondolkozva, a szeretet biztatásával teszi utána: — Majd megerősödő!, Géza. A­mint mondja, hangjában mintha valami szelíd lemondás, vagy önmegtagadás volna. * Még a kora tavaszszal történt, hogy — gondolom, ép egyik vasárnap — hajnali öt órakor a cseléd, a­kit úgy vertek föl az álmá­ból, ezekkel a szavakkal rontott be Oláhné hálószobájába: — Nagyságos asszony, itt hozzák az «urat» ! — Mi az ? — kérdezte fölriadva amaz, mi­közben a szemeit dörgölte. — A mentők, nagyságos asszony! Az urat hozzák ! A mentők ugyanakkor nyitottak be az ebéd­lőbe. Két másik ur is érkezett velük, ezek úgy látszik, frakkeren jöttek. Oláhné mindössze egy nagy kendőt kapott magára. — Jézus Mária! — sikoltott, mikor a korai látogatókkal a küszöbön csakhogy össze nem ütödött. — Mi történt ?! Amazok csillapító mozdulattal fordultak feléje. — Meghalt! — kiáltotta Oláhné. Az egyik orvosnövendék reá szólt: — Csöndesen nagyságos asszonyom, — él. * Az orvosnövendéknek igaza volt: Oláh úr, a férj, csakugyan nem halt meg, s mindössze egy kis jobboldali szélhűdés érte az éjjel. Az egész balesetnek egyébiránt igen egy­szerű története volt. Az urak, vagy, mint magukat nevezni sze­rették, a «jó fiúk asztala», a szokott külön szobában rendes szombati összejövetelüket ülték. Előbb, vacsora idején, a szokott ven­déglőben, aztán, éjfél után a szokott kávéház­ban, a «különszoba» is itt nyomult előtérbe. A kávéházba ugyanis már valamelyes varga­betű után vetődtek, tehát olyan betű után, melynek a könnyebb világi örömek ábéc­é­­jében is nagyon számbavehető hely szokott jutni. Oláhné több éven keresztül tartó folytonos gyakorlat útján már csaknem teljesen hozzá­szokott az urának ezekhez a szombati és egyéb napi barátságos összejöveteleihez. Hozzászo­kott, mert hiszen ez volt a legokosabb, a­mit jelentettük tegnap, hogy úgy a magyar, mint az osztrák kormány hivatalos úton fogja ismertetni a kiegyezés válságában legújabban beállt fordulatot. Még tegnap volt módunkban az erre vonatkozó magyar közleményt lead­hatni , az év folyamán pedig megérkezett az osztrák kormány jelentése is a Wiener Abend­­post révén. A két közleményben feltűnő kü­­lönbség mutatkozik, mely a kormányoknak­­ azon megállapodására vonatkozik, a­mely a a házi béke érdekében tennie egyáltalában lehetett. A családi tűzhely boldogsága ennek folytán, igaz ugyan, hogy meghibbant egy ke­veset, hanem ezt a csekélységet csupán ő érezte, az asszony , okos asszonynak pedig nem szabad minden csekélységért érzékeny­kednie. Nem is tette. Igaz, hogy eleinte, négy-öt év előtt, még sírt, kitartással és sokat, de csak nem folytathatta örökké ? Inkább belenyu­godott a változathatlanba. Sírjon más, a­kinek it az ilyesmi. Ő a maga részéről megbocsá­tott és szelíd lelkével inkább örült rajta, ha a férj — mint megjegyezte — olykor szórako­zik. Oláhné jó feleség volt. S most tavaszszal, mikor azon a végzetes vasárnap reggelén jóformán úgy, a­hogy a cseléd álmából fölriasztotta, kiszaladt az ura elé — kit a lapított sapkás, fiatal mentők, mint valami élettelen fatuskót épp akkor czi­­peltek át a küszöbön — az ajkára törő, ré­mült sikoltás is a hitves sikoltása volt . — Mi történt ? Egy szempillantásnyi időre, mintha minden elhomályosult volna előtte. Azt hitte, hogy az ura meghalt. Révetegen, szemeiben valami fájdalmas örömmel nézett szét maga körül, mikor az egyik fiatal orvosnövendék bátorítólag reá­szólt : — Csöndesen, asszonyom, — él... Aztán, miután a beteget óvatosan ágyba fektették, az urak elmondták neki, hogy sze­gény Gézát bizony düdös érte a fele­ oldalán. Az éjszaka történt, két óra után ... — De hol ? — kérdezte az asszony. — Kávéházban .. . — Melyikben? Az urak zavart pillantást váltottak egy­mással. — Hotelben, — vágta ki idegesen az egyik, és valamelyik vendégfogadó nevét említette. Az asszony szórakozottan felelt valami­t MAGYARORSZÁG Budapest, 1898. csütörtök, szeptember 1.

Next