Magyarország, 1898. október (5. évfolyam, 272-302. szám)

1898-10-01 / 272. szám

,3'.'ÍV: • MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1898. SZOMBAT, OKTOBER I. V. ÉVFOLYAM 272. SZÁM Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyor­san intézkedni szíveskedjenek, nehogy alap szétküldésefönnakadást szenvedjen. Szorul a hurok. Budapest, szép!. 30. Az egész kiegyezési huzavonában a legnevezetesebb dolog a magyar kép­­viselöház mai ülésén esett meg: Mi történt? Egyszerűen az, hogy Bánf'fy úrról le­hullott a lepel. Apponyi rántotta le, de a ki a zsinórt szolgáltatta hozzá, az Bánffvnak kedves kollegája, Thun gróf ö exczellencziája volt. Az osztrák képviselöházban tegnap a kiegyezési javaslatokkal együtt benyúj­tották azt a törvényjavaslatot is, a mely a fogyasztási adók uj átutalási rend­szerét állapítja meg. Tudvalevőleg ez a javaslat van hivatva megszüntetni azt a kedélyes zsebmetszést, hogy a ma­gyar földön fogyasztott osztrák eredetű konzum-czikkek után az adót az osztrák államkincstár vágja zsebre. A magyar , kormány ezt állította oda a kiegyezési Tárgyalások legnagyobb vívmányául: -külöi.ös'-n pedig szí, hogy ezt a viv­­. irányt a Junktim elejtésével sikerült ki­­küzdenic, vagyis, hogy a fogyasztási adók kérdése függetlenné tétetett a kvóta fölemelésétől, akként hirdették, mint a magyar álláspont föltétien gyözedel­­mét az osztrák álláspont fölött. Már most olvassuk el, mi van az osztrák törvényjavaslat hivatalos mellék­letében, az indokolásban : «Ez alapelv megállapítását csak oly föltétel alatt nem fogja (az osztrák kor­mány) ellenezni, ha a másik államfél­nek ekként pénzügyileg megerősödött helyzete a közös kiadásokhoz való hozzá­járulásának fölemelésében megjelelő értékű kifejezést talál ... Az engedmény a magyar kvóta fölemelésétől tétetik függővé> Hogyan is mondotta Apponyi Albert gróf ? —, Vagy a magyar kormánynak az az állítása nem felel meg a valóságnak, hogy az osztrák kormánynyal a kvóta fölemelésére nézve nem jutott megegye­zésre, vagy az osztrák kormány olyan vakmerőségre vetemedett, a mi erkölcsi­leg lehetetlenné teszi, hogy a magyar kormány vele még szóbaálljon. Erre föláll Bánffy Dezső báró, és ha­tározottan kijelenti, hogy a kvótában nem egyezett meg az osztrák kormány nyal. Már most ki mond itt — nem igazat ? Mert a két kormány állításai egy­mással homlokegyenest ellenkezők. Bánffy azt mondja, hogy a kvótakérdés az egyéb kérd bektől függetlenül fog meg­oldatni. Thun azt mondja, hogy a két kérdést együttesen fogják megoldani. Bánffy azt mondja, hogy a kvótán kí­vüli kérdésekre nézve van megegye­zés, mert ar megállapodás a kvótán kí­vül eső kérdésekre föltétien ; Thun azt mondja, hogy nincs megegyezés, mert a megállapodás a kvóta-emelés föltéte­léhez van kötve. Hogy a kettő közül ki hazudik, azt csak erkölcsi bizonyítékokkal lehet el­dönteni. Ezek pedig, fájdalom, nemze­tünk szégyenére — Bánffy Dezső báró ellen vallanak. Meri-e azt tagadni a magyar minisz­terelnök, hogy a kvóta fölemelésére nézve kötelezettséget vállalt ? Sajtója nem zengi-e évek óla a kvótaemelés dicséretit ? Pozicziójának nem-e a legfőbb erőssége ez az Ígérete ? Nem tudja-e már három év óta azt Magyarországon minden gyerek, hogy Bánffy a kvótát föl fogja emelni ? Azt is meg lehet állapítani, hogy a két miniszterelnök közül ki követte az egyenes utat, és ki bujkált álnok ösvé­nyeken. Thun gróf eljárása brutális, de egyenes volt; Bánffyé sima, de kétszinü, ravasz, furfangos. Thun gróf nyíltan megmondotta, hogy az osztrák parla­menttől nem vár semmit, és azért jobb­nak látja azt össze sem hivni; Bánffy meg komoly képpel merészkedett a ma­gyar parlamentben rámutatni arra, hogy ime,* az osztrák parlament megkezdi munkásságát. Thun gróf nyíltan köve­telte, hogy a vámszövetség kifejezetten tartassék fönn, és ha a törvénybe ütkö­zik, hát tolassék félre a törvény ; Bánffy volt az, a ki a vámszövetséget hamis vignette, törvényes ezégér alatt akarta vábbá, hogy a méltóságos kisasszonynak meg­lehetős mértékben nagy igényei is voltak: va­lóban bárki teljesen nyugodt lelkiismerettel hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy a Röczeyék Irénje Szalántzy urnák adja a maga puha, keskeny, formás, fehér kacsóját. Különben is Szalántzy ur, ki — mellesleg szólva — özvegy ember és három apró gyer­meknek atyja is volt már, fogatot ígért, és örökösen tartó szórakozásokat, s ez döntött. Az öreg Rőczeynek volt ugyan valami négy­ötezer forint jövedelme, de magánvagyona nem volt, s a leánynak szörnyű lett volna még csak gondolni is arra a máskülönben éppen nem kizárt eshetőségre, hogy mi lesz, ha — mint az rémlátásaiban nem egyszer megfordult — papa penzióba megy, vagy — Isten óvjon! — egyszer meg talál halni. A szülök, a kik nem maradandó vagyo­nukból, hanem csupán csak jövedelmükből kényeztetetve nevelik és elkapatják gyermekeiket, bizony meggondolhatnák, minő kisértéseknek teszik ki ez utóbbiakat akkor, mikor halálukat majdnem csupán, mint gyászoló gyermek, de, mint anyagilag, kényelem és élvezetek dolgá­ban megrövidült kárvallott is fogják siratni. Röczeyék, mint teljesen a kor követelmé­nyeinek megfelelőleg «fölszerelt», modern szü­lök, bizonyára mindezeket a körülményeket is latba vetették akkor, mikor a Szalántzy-féle frigyhez egyetlen, szeretett leánygyermeküknek szülői beleegyezésüket és áldásukat adták. Magát Szalántzyt is egyébiránt csupán ne­mes inditó-okok — nevezetesen az apai kö­­telesscgérzet — bírták reá arra, hogy]— mint bizalmasabb barátainak és vénkisasszony nő­vérének négyszemközt megsúgta, — felejthetetlen első felesége helyébe második hitvestársat is erceljen maga mellé. A gyermekeknek utoljára is : anya kellett, a mint azt Ilka, Szalántzynak alig egy eszten­dővel ezelőtt elköltözött néhai szegény fele­sége a maga jós-szemeivel már akkor előre belátta. . . . Szegény, jó asszony — az özvegy férj­nél: még a múlt héten is könny szökkent tőle a szemébe, mikor vénkisasszony nővérének mindezeket némi pútoszszaf előadta, — sze­gény, áldott jó asszony ott feküdt a beteg­ágyon. Lesoványodott szép fejét, melyből a hosszú betegség alatt oly sok drága, szőke haj kihullott, mereven slippesztette a fehér ágypárnák közé. Már a végét járta. A férj, mióta a kórtünetek súlyosabbra for­dultak, állandóan ott ült a közös hálószobá­ban. Máskor ugyan ezt nem igen szokta voí’ megtenni, mert hiszen, mint az asszonynak, — ki azelőtt, mielőtt egészen elbetegesedett volna, gyakran sirt is e miatt — alkalomadtán nem kis szakértelemmel magyarázni szokta volt, magafajta állásban levő előkelő közhivatalnoknak nem szabad elhanyagolnia a társaságot. In­nen kerülhetett ki azután a pletyka, a mit o cselédek révén egynémely kotnyelesebb szom­széduk igyekezett terjeszteni, hogy tudniillik az osztálytanácsosék igen rossz házaséletet élnek és több efféle. De valószínű, hogy mindez csupán csak rosszakaratú pletyka volt. Mikor legalább szegény Ilka asszony a ha­lálos ágyán feküdt, Szalántzy folyton a leg­nagyobb kitartással ápolta, biztatta, beczézte a beteget. A hidegség, mely házasságuk utolsó észtén dejében határozottan bizonyos téri hódított Szerkesztőség: Teréz-körút 19. sz. ar:negyed évre 3 fYt 50 kr. egész évre 14 fit — kr. Egyes szám ára: helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Kiadóhivatal: Terézkörút 19. sz. Lapunk mai száma 18 oldal. ki árvák. — A Magyarország eredeti tárcsája. — A sarki czifra, háromemeletes bérházból, hol a tanácsosék laktak, derült arczczal lépett ki a kapun Szalántzy osztálytanácsos. Kissé hízásnak indult testén elegáns frakkruha volt, s a fején czilindcr; gomblyukában tubarózsa volt, kezében pedig fehér keztyü. Ajárókelök — hiszen méltóztatik tudni, milyen a budapesti nép — utána fordultak, a mint fogai között füstölgő izabeliá-val, könnyed mozdu­lattal lépett a kétfogatuba, mely a széles gya­logjáró előtt várakozott. — Szép lány, — mondta magában felhan­gon, mikor a kocsis csettintett a lovaknak és a fiakker robogva kanyarodott el a kőrútról. A miniszteri tanácsosék háza tudniillik Sza­lántzy ur imént történt látogatása alkalmából ünnepies pillanatnak szolgált keretül. Irén, a család aranyhaju, karcsú és elkényeztetett gyermeke, az osztálytanácsos urnák e látoga­tás ideje alatt mondta ki ugyanis hivatalosan azt a bizonyos boldogító «igen»-t, melynek a folytatása ezen a nyughatatlan földgolyón már annyi jámbor halandónak keserítette meg az életét. Végre is, Géza ur — ez volt a Szalántzy keresztneve — erősen kerülgette ugyan már a negyven évet és nem túlságosan adoniszi ter­metével meg Shakespeare-étöl is némileg elütő espritjével is nem éppen volt állítható talán ugyan egy 21 éves ártatlan, fiatal leányterem­tés elé férfiúi ideál gyanánt, mindamellett, tekintve, hogy szép állása, s a mi fő, szép vagyona és birtoka is volt; tekintve to-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék