Magyarország, 1899. október (6. évfolyam, 271-301. szám)

1899-10-01 / 271. szám

t sértik: fönnakad az állam életfolyamata. E szerint olyan törvényünk van, melynek megtartása magát az életet akasztja meg. Tehát törvényünk van,­ mely ellentétbe jött az élettel. Azonban az életről nem mondunk le. Le kell tehát mondani a törvényről. E pontnál következik a megfontolásnak történelmi felelőssége. Miről mondjunk le ? Mit változtassunk meg ? Bartha Miklós, Budapest, szept. 30. Eötvös és Ugrón. Eötvös Károly úr mai lapjában azt, mondja, hogy a­mit mi róla mon­dottunk, az mese és koholmány. Mi kérem a mese és koholmány? Az, hogy Eötvös úr az egész Bánffy-ellenes harczban az Abbazia-kávéházban ült és a kép­­viselőháznak feléje sem nézett ? Az, hogy a Bánffy ellen folytatott harczban egyetlenegy szóval részt nem vett? Az, hogy az obstrukc­iót elítélte ? Az, hogy ma is folytonosan azokat szidja és becsmérli, a­kik Bánffyt leteperték, a Házból kidobták és egy új rendszernek bekövetkezését lehetővé tették ? Hiszen ha Eötvös Károly úr ezeket tagadja, az egész világ szemébe kaczag, hisz ezek köz­­ismeretű tények. A mint közismeretes tény az is, hogy a füg­getlenségi párt Eötvös Károlynak a Bánffy-féle küzdelemben tanúsított eljárását nyíltan a párt­­értekezleten rosszalta és elítélte, úgy hogy e miatt Eötvös úrnak ki is kellett a pártból lépni. Mi hát a mese kérem ? Ugyan ne mókázzék kedves Eötvös uram, a folytonos óbégatás és jajgatás, szidalmazása Kossuth Ferencznek és a függetlenségi pártnak most is csak azért van, mert nem tetszett önnek az ő harczuk, a Bánffy ellen folytatott élethalál-kü­zdelmük, a­melyet elitélt ön akkor, elitél és ócsárol ön most is napról-napra. Mi fáj önnek jobban, mint a paktum, a­mely a harcz végét, a győ­­zedelmet és diadalt jelentette ? Az ilyen kérdésekről nem lehet elt­erelni a figyelmet afféle kijelentésekkel, hogy: «rágalom !it, mintha köze lett volna Eötvösnek Bánffyhoz.» Az ördög keresgeti a maguk «kö­ztt», ki szaglászik rejtélyek után ? Az országnak a politikai tények meghirálásá­­hoz van joga. Az ön tényei politikai jellegűek, ezeket pedig szóvá tenni szabad, sőt köteles­ség. Ezeknek a tényeknek a bírálata ott van a közfelfogásban, ott van a függetlenségi párt határozatában, ott van a sajtó nyilatkozataiban. Kedves azonban Eötvös úr részéről, hogy miután ő ekként a Bánffy és a közte levő «közt» elhárította magáról, azzal hozakodik elő, de Holló Lajos és Széll Kálmán közt azonban már van «köz» és lapja kész arra, hogy azt szellőztesse. Miután itt csak a tények érnek valamit és az ilyen gyanusítási czélzattal ki­dobott szavak értéktelen semmiségek, igenis felhívjuk Eötvös urat, hogy a tényeket szellőz­tesse, fölajánlván neki, hogy ha a lekisebb «közt» is kimutatja Széll Kálmán és Holló Lajos között, beállunk örökös asztaltársaságába a Tenczerek közé és szidjuk vele együtt Kossuthot, Ugront, Apponyit és a többieket, ellenben örökké dicsérjük Bánffyt, Tiszát és Eötvös Károlyt. Ennél csak nem szolgálhatunk Eötvös urnak nagyobb elégtétellel! A házszabályok revíziója. Szilágyi Dezső, a házszabályok revíziójára kiküldött bizottság elnöke, ma délután 5 órára sürgősen ülésre hivatta a bizottságot, hogy kezdje meg a ház­szabályok átalakítását czélzó munkálkodását azon törvény alapján, ahelyet a kúriai bírásko­dásról szóló intézkedések czimén a törvény­hozás máig meghozott. A színpad. . .­­ — A Magyarország eredeti tározója. — Irta: Vértesi Arnold. Az egész kis vidéki város lázas izgatottság­ban volt. Műkedvelő-előadásra készültek. Már egy hónap óta nem beszéltek egyébről, csak erről az előadásról. A járásbíró­­ két leánya, a postás­ kisasszony, a gyógyszerész fiatal fele­sége, az erdészné leánytestvére, mind a szere­peiket tanulták. A helyi lap, mely minden va­sárnap megjelent, az előkészületek s a próbák leirásával volt tele. A szerkesztő, ki egy­szersmind a polgári iskola tanára s a műkedvelő­­előadás rendezője volt, lelkesedéstől áradozott. —­ A mi művésznőink ! — mondták az egész városban. Csodadolgokat beszéltek s egyik ember a másikat lelkesítette. Milyen nagyszerű előadás lesz az! A színész-társaság, mely tavaly itt járt, elbújhat előlük. De főképp a járásbiró nagyobbik leányát dicsérték. Milyen tűz, milyen bátorság, milyen ügyesség ! Úgy mozog a színpadon, mintha otthon volna. A lelkesedés ki-kitört már a próbákon. Tap­soltak, gratuláltak a kiváló művésznőnek. A szerkesztő-tanár büszkén járt végig a székek közt . — No kérem, mit tetszik, ehhez mondani ? — Nagyszerű ! — mondta rá mindenki. — Fenomenális, — fejezte ki véleményét a lelkes férfiú — tünemény, kérem, valóságos tünemény. A többi műkedvelő­ hölgy mamái és nénikéi úgy vélték ugyan, hogy a tanár úr kissé talán hizeleg, a tanár úr szerelmes Flórába, de tapsolni azért ők­­ is tapsoltak ? Az ember barátságból is megteszi. Jaj, milyen aranyos ez a Flóra a szín­­padon! — magasztalják valamennyien. S az a sok magasztalás szájról-szájra­ járt az egész kis városban, úgy hogy mikor végre a sok próba után megtartották a valódi elő­adást, már akkor a Flóra dicsősége meg volt állapítva. Csak meg kellett jelennie a szín­padon, csak egypár szót­­ kellett szólnia, mindjárt viharos tapsokkal fogadták. Az al­jegyző s a három írnok, a­ki a járásbiró ur alatt szolgált, majd szétverte a tenyerét, úgy tapsolt. A polgári iskola tanári testülete, az adóhivatal, a takarékpénztári, könyvelő s az összes honoratiorok mind tapsoltak. Az öreg adópénztárnok s a körorvos még a botjaikkal is dörömböztek a nagyobb lelkesedés végett. Virágok repültek a színpadra s egy babér­koszorút is átnyújtottak az ü­nnepeltnek hosszú selyem­szalaggal. A járásbirónó könybelobbadt szemekkel gyö­nyörködött leányának dicsőségében. A járásbiró maga helyeslőn bólintgatott fejével s büszkén dörzsölhette tüskés állát. A kisebb testvérek bá­muló tisztelettel tekintettek föl Flórára. A társas­ vacsorán, mely az előadást követte, a tanár-szerkesztő poharat emelt a közremű­ködött hölgyekre, kiváltképp pedig arra a bájos főszereplőre, ki ragyogó művészetévé­ elragadta mindnyájukat, úgy, hogy hódolva borulnak lábaihoz. Lapjában aztán folytatta ezt a dicsőítést. Olyan nagy tehetség Zebegényi Flóra kisasszony, hogy a hivatásos művésznők közt­ is büszkén megállná a helyét. Minden szava, minden moz­dulata mutatta az öntudatos művészi erőt, mely nagy alkotásokkal ejthetné bámulatba a világot, ha akarná. — Ejnye, ez már aljas hizelkedés! —- mondta bizalmas körben a gyógyszerésznő, ki úgy vélte, hogy tán neki is volna része a művészi sikerben. S velük olyan kurtán bánik el ez az ember : két-három sornyi dicsérettel elvégzi, a járásbiróék Flórájáról meg egész hasábot ír.. Még a járásbiró maga is megsokallja: ■— No, no, most már elég lesz, édes öcsém. Ne dicsérje már úgy agyba-főbe­ a lányomat. Bizony még megzavarják a fejét. A kaszinóban már is azt kérdezgetik a já­­rásbirótól: — Igaz az, hogy Flóra kisasszony szí­nésznő lesz ? A járásbiró elüti a kérdezősködöket: — Ugyan, ugyan, micsoda beszéd az? De néminemű aggodalma van neki magának is. Az a hir az erdészüktől szivárgott ki; az erdészné testvérhuga beszélte, a­ki az előadás alkalmával hallott volna valami effélét Flórától, ha igaz. — Firtatni kellene, — mondta a járásbiró a feleségének. Az asszony megijedt: —­ Jézusom, tán csak nem igaz ? Nem hihette, hogy az ő leánya azt mondta volna. Vagy­am mondta is, hát az csak olyan üres beszéd, nem kell azt komolyan venni. A leányoknak néha eljár a szájuk, de hát ugyan ki hinné, hogy Flóra igazán színésznő akar lenni ? Csak elhalt a járásbíróné, mikor a leánya azt mondta neki: ■— De igen, édes­anyám, igazán szülésznő szeretnék lenni. — Csitt, csitt, — még a száját is befogta az anyja, — meg ne hallja az édes­apád, mert majd ad neked. Flóra azonban nem érti, hogy miért ellen­­­­zik, mikor ott olyan dicsőség vár rá. Hát nem MAGYARORSZÁG Budapest, 1999. vasárnap, október 1 A Hentzi-ügy a, kérvény!­bizottságban. A képviselőim kérvénnyi bizottsága ma délutáni ülésé­ben tárgyalás alá vette a Ház tegnapi, határozata folytán a Hentzi-ügyben beérkezett kérvényeket. Hír szerint a bizottság azt fogja javasolni, hogy a kér­vények adassanak ki a kormánynak. Népgyű­lés. A függetlenségi párt október hó 1-én délelőtt 11 órakor népgyűlést tart Hódmezővásárhelyen, mely gyűlésen Endrey Gyula, Leszkay Gyula, Ku­bik Béla és Fielder Győző országgyűlési képviselők vesz­nek részt Beszámoló beszéd: Tarlá­n Béla, a képviselő­­ház alelnöke, a közeli napokban választókerületébe utazik, hogy ott Leszámoló beszédet tartson. A tüdővész ellen. Budapest, szept. 30. Hazánkban évenkint hatvan- és hetven­ezer közt ingadozik a tüdővész halálozá­sok száma. Borzalmas statisztika ! Olvasásakor még a szívünk verése is megakad és ereinkben jéggé fagy a vér. Magyarország tizen­­nyolc­ millió lakosa közül évenként közel százezer pusztul el tüdővészben. Közel százezer embert ragad el a legirtózato­sabb kór, a­mely ez áldozattal még nem éri be, mert azalatt, hogy ily sűrű ren­deket vág a családapák, a férjek, a szép reményekre jogosító ifjak, hajadonok, özvegyek és árvák gyámolítói soraiban, — más száz- és százezreket s m­egméte­­lyez, beléjük oltja a gyilkoló mérget, és a tüdővészesek temetője egyre nő, egyre terjed. Meg kell állítani ezt az ellenséget! Szembe kell szállnunk vele! Nem szabad összetett kézzel, fatalisztikus nyugalom­mal néznünk, hogy az ádáz ellenség mint nyer tért, mint hódit folytonosan. Útját kell állnunk a legelszántabb védekezéssel, meg kell vesztegetnünk, haragját le kell csillapítanunk. Ébredjen a társadalom az egész vona­lon! Mert nagy az a feladat, a­melynek megoldására ez az éberség kell. Nem a jelenért kell megmozdulnunk, nemcsak kortársainkat kell megoltalmaznunk, ha­nem a nemzet, az ország, a haza jövője

Next