Magyarország, 1899. november (6. évfolyam, 302-331. szám)
1899-11-01 / 302. szám
Előfizetési ár: negyedévre 3 forint 60 kr., egész évre 14 frt. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonpar©lile számitás« Al disikabás szerint- Jelen és ide. Budapest, okt. 31. Dehogy is nem avatkozik Ausztria a mi belügyeinkbe! Hiszen ez az egész »jelen«-kérdés az osztrák belviszonyokból fakadt, meg is látszik rajta. A nyelvrendeletek visszavonása nem más, mint a régi osztrák államnyelvnek, a németnek in integrum restituálása. A »ide« elnyomása ennek az intézkedésnek csak kiegészítő része. Hiszen a tartalékosok jelentkezése polgári aktus, a polgári adminisztrációnak olyan alkatrésze, akár az ujonczozás. Az a szempont, hogy meg kell védeni az egységes hadsereg-nyelvet, éppen nem indokolja a zde-vel jelentkezők megfenyítését, aminthogy a tavalyi, harmadévi szemléken csakis megintették őket, de nem büntették meg. Ellenben igenis kívánja a megfenyítést, az erőszakos elnyomást a nyelvrendeletek visszavonása, a cseh és egyéb nyelveknek mint hivatalos orgánumoknak kiküszöbölése. Az osztrák miniszterek mindegyike bocsátott ki a maga hatáskörében olyan rendeletet, amely a német nyelvet államnyelvvé helyezi vissza (az igazságügyminisztert papirosgombóczokkal meg is dobálták érte). Nos, ugyanezt cselekedte ez osztrák hadügyminiszter is, azzal a különbséggel, hogy ő az ő rendeletének hatályát Magyarországra is kiterjesztette. Honnan tudja ő, szegény, hogy mi különbség van provinczia és provinczia között? A kadétiskolában meg nem tanulhatta, sem a Kriegsschuleban, sőt még a törzstiszti tanfolyamon sem. Ő azt hiszi, hogy az igazságnak, a «Gleichberechtigung»nak tesz eleget, amikor nem tesz külömbséget csehek és magyarok között. És igaza van Fejérváry bárónak, hogy nagyon nehéz lesz megértetni a magyar álláspontot olyan fejekkel, akik előtt a magyar államiság fogalma csak a delegáczionális szavazógépből ismeretes. Elég az hozzá, hogy az osztrák nyelviszály révén támadást intéztek államiságunk, állami nyelvünk, törvényes jogaink, nemzeti érzelmeink ellen, és kísérletet tettek az ezeréves Magyarországot az osztrák provincziákkal egy kalap alá vonni. Hogy joguk nem volt hozzá, azt kétségbevonhatatlanul bebizonyította tegnap Barabás Béla. Más kérdés, hogy okos dolog volt-e, még az ő szempontjukból is, és megközelíthetik-e vele azt a czélt, amit kitűztek ? Ám lássuk a várható eredményeket. Az első az, hogy a magyar társadalmat sorakozásra, védelemre kényszerítik a támadás ellen. Tömérdek gondjaink megszaporodtak egygyel : visszaállítani államiságunk méltóságát, nemzeti nyelvünk jogát, tekintélyét. Várjon , eresbíti-e majd ez a harcz a monarchia szilárdságát, öregbíti-e tekintélyét ? A második eredmény az lesz, hogy a meginduló harcz folyamán a harczosok szövetségeseket keresnek. Csodálatos észjárás ott fönt! A «zde»-t akarják gyöngíteni azzal, hogy bajnoktársat állítanak neki a «jelen»-ben. Miért ne lehetne e kettő egymásnak szövetségese ? Ugyanazon oldalról jött a támadás, közös az ellenség. Talán az volna az akadály, hogy két külön állam polgárai vagyunk és a be nem avatkozás elve eltilt egymástól ? De hiszen ezt a korlátot ők maguk a támadók rombolják le. Ők követelik tőlünk, hogy nemzeti kincseinkből áldozzunk az osztrák marakodás oltárán. Ők azok, akik az osztrák államtest bomlási folyamatát át akarják plántálni a mi államunk testébe. Ők akarnak a két államból Gesammtmonarchiát csinálni olyanformán, hogy a legfőbb közös ügy a zűrzavar, a fölfordulás legyen. Ausztria cseh és morva provincziái mellé ők sorolták a szabad magyar nemzetet. Jó, legyen úgy, ha rákényszerítenek, mi szívesen fogunk kezet azokkal, akiket a közös hadsereg megbántott, megbuktatására annak a közös hadseregnek, amely minket annyiszor megbántott és bánt. Nem is kell ide formális szövetség, a nemzeti eszmék ereje, a törekvések azonossága önmagától megszüli az akcziók párhuzamosságát. Lám, a «zde» máris megerősödött azzal, hogy szövetséges társul megnyerte a «jelen»-t. A cseh nép. — Igen ... de hogy is beszélhetsz ily hangon atyádról ? — Ily hangon? Most se beszélek másképp, mint rendesen. — Kedves Márta, — szólt Boszil asszony gyengéden neheztelő hangon leányához — úgy látszik, hogy te nem is veszed észre, de egy idő óta valami sajátságos, csaknem tiszteletlen hangon beszélsz, mihelyt atyádról van szó. . . Csak látnád ilyenkor arczodat! Igazán, gyermekem, ez nem helyes tőled! — Nagyon sajnálom kedves anyám, akaratlanul történt! — Ezt szívesen elhiszem neked, — szólt Boszilné kissé megnyugodva. — Te tudod, hogy ő nagyon szeret téged. Éppenséggel nincs tehát semmi okod reá panaszkodni. — Ha csak rólam volna szó, — válaszolt Márta, kipirulva, — akkor bizonyára nem szólnék semmit, — követném példádat — vagy legalább azon lennék, hogy én is, mint te, panasz nélkül elviseljek mindent. De aligha volna annyi erőm hozzá, mint neked van. — Vigyázz szavaidra, Márta, — szólt Boszil asszony sokat mondó tekintetet vetve kisebbik leányára. Márta hirtelen Lilihez fordult: — Lilikém, tégy nekem egy szívességet. — Mit, nénikém ? ! — Menj az utczai szobába és vigyázz, míg apa jön. Mihelyt a kocsi a ház elé áll, azonnal mondd meg nekünk. Lili gyanakodni kezdett. — Miért akarsz innen kiküldeni ? — Azért, te kis holló, mert az osztrigát éppen akkor akarom fölbontani, a mikor édes apa ideérkezik. Apa nélkül. — A Magyarország tárczája. — — Nos leányok, készen volnánk a terítéssel, — szólt Boszilné, egy negyen év körüli aszszony, kinek rokonszenves arcza, himlőhelyei daczára, egykori nagy szépségéről tettek tanúbizonyságot. ' ' — Igen anyám, nem hiányzik már semmi, csak egy kis virágdísz, meg az üvegkancsó, — válaszolt Márta, az idősebb leány. — Márta mintegy 18 éves lehetett, magas alak, telt idomokkal. Sűrű fekete szemöldökei erélyes kifejezést kölcsönöztek szép fehér arczának. Egész lénye nyíltságot, határozottságot, csaknem merészséget árult el. — Majd előhozom én a kancsót, — szólt szolgálatkészen Liliké, egy nyúlánk, kedves leányka. Fényes, okos szemeivel, játszi fürgeségével olyan volt, mint egy kis egérke. Leugrott a székről, melyen eddig térdepelve nagy kíváncsisággal nézegette, hogy anyja és nővére mint terítették fel az egykori jólétről tanúskodó finom, de kopottas abroszt és helyezték el rajta a régi divatu porczellántányérokat és evőeszközöket. — A kancsót nem bízzuk rád kicsikém, mert az drága jószág, — szólt Lilikéhez édesanyja mosolyogva, miközben fürtös fejét gyöngéden megsimogatta. — Nem töröm el, mamuskám, nem töröm el, hadd hozzam én, szólt a gyermek naiv mohósággal. ... . • - ■ — Ejnye, de akaratos vagy, Lili, — szólt hozzá kissé feddő hangon nénje, — hiszen megszomorítanád a mamát, ha a drága üveget elejtenéd. Lili félénk tekintetet vetett anyjára. — Talán sírna is a mama ? — kérdé majdnem síró hangon. — Ó dehogy simék, kicsikém, sírni csak a kis lányok szoktak. — Ó nemcsak a kis lányok, mama, — vágott közbe tulokosan Lili, — néha sírnak a nagy lányok is, ugye Márta? Márta szórakozottan nézett hugocskájára. — Mit mondasz ? — Csak azt, — szólt ez nekibátorodva, — hogy ma reggel, a midőn ágyadhoz mentem, hogy neked boldog újévet kívánjak, te úgy sírtál hogy ... Márta mélyen elpirult és haragosan rászállt a kotnyeles leánykára. — Eredj, te csacska, hisz ez nem igaz ! — Igaz lesz az! Boizil asszony csitította a kis hamist, de észrevette Márta felindulását is. — Mi bajod van, leányom, kérdé tőle aggódva. — Semmi, édesanyám, éppenséggel semmi. A kis Lilit azonban már nem lehetett elhallgattatni. . — Hiszen hallottam, amint sírva mondogattad : «Nem jön el, tudom, hogy nem jön el!» — Hát csakugyan attól tartasz, hogy nem jön el ? — kérdé Boszil asszony Mártától csendesen, — hiszen biztosan megígérte. — Nem először esne meg, hogy ígéretét megszegi — válaszolt Márta keserűen. — No igen, máskor, de most, újév napján — —■ — Hát tavaly miért nem jött? — Tavaly beteg volt — És te elhitted neki? — Hát ma osztrigát ebédelünk? ' ♦ Lapunk mai száma 24 oldal.