Magyarország, 1899. november (6. évfolyam, 302-331. szám)

1899-11-01 / 302. szám

2 MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. szerda, november 1. épp úgy, mint a magyar, fölismeri, hogy nemzeti fejlődésének legnagyobb akadálya a közös hadsereg német nyelve. A küz­delem, a­mi ebből a fölismerésből ered, öntudatossá, tervszerűvé, kitartóvá válik. Mi lesz ebből? Semmi más, mint az «Einheitssprache» válsága, melyet azok idéznek elő, a­kik azt megőrizni, oltal­mazni, erősbíteni akarták. Persze odafönt Bécsben még mindig annak a kormányzati elvnek hódolnak, hogy «egyik népet a másikkal legyőzni». Holott ma, a nemzeti érzés legerősebb kifejlődésének napjaiban, ennek az elv­nek kudarczot kell vallania. Az ered­mény éppen az ellenkező lesz: a népek a­helyett, hogy egymás ellen fordítanák gyűlöletüket, az ellen az intézmény ellen fordulnak, a­melynek nevében kegyetlenül büntetik fiaikat legnemesebb érzéseikért. Bizony, akárhogy tekintsük a «jelen» kérdést, az nagyon alkalmas arra, hogy a monarchia mostani berendezkedésének válságát teljessé tegye. Nekünk nincs okunk félni a válságtól ; mi bízunk a magyar nemzeti államnak a történelem­ben és a geográfiában gyökerező törhe­tetlen erejében, hogy az ebből a válság­ból győzelmesen fog kikerülni. De alig­hanem el fognak pusztulni ebben a vál­ságban azoknak a féltett dolgaik, a­kik e válságot előidézik. X., BT. Budapest, okt. 31. A központi kath. kongrumbizottság osztályai­­nak munkálkodása az utóbbi időben már annyira előrehaladt, hogy a szükebb ellátású lelkészek jöve­­delem-kiegészitésének a módozatai is tárgyalás alá kerültek. Kitűnt ugyanis, hogy a 900 latin szertar­­tásu és 1878 görögszertartásu kath. lelkész, ki a stóla-dijakon és szabadlakáson kivül az 1600 ko­ronában megállapított létminimumnál kevesebb évi — Azt bizony, aztán meg csirkét és jó tésztát is*!­­ — Talán bizony süteményt is ? — Azt is ! —­ Olyan jó ropogósat is ? — Olyat is, meg finom befőttet ! A kis innyencz ugrált örömében és ujjongva sietett ki a szobából. — Tehát van osztrigád is ? — kérdő közö­nyös hangon Bozilné Mártától. — Igen, levélben rendeltem. Tuczatja 6 frankba került. Itt nagyon drágák és miután ő csak az osztrigát szereti. — Helyesen tetted, leányom. — Remélem, hogy izlenek neki és nem bánja meg, hogy nálunk ebédel . . . Márta ! — újra kezded? — szólt Boszilné szemrehányó hangon. Márta, mindkét kezével megragadta édes­anyja kezeit és­ szenvedélytől remegő szavakkal szólt hozzá. — Igen, anyám, hadd beszéljek már egyszer. Nem bírom tovább magamba fojtani ! Boizilné összerezzent. — Szólj hát, mit akarsz ? — kérdé szomo­rúan nézve leányára. — Ó né­­gy, ne nézz reám ilyen szomo­rúan édes jó anyám, a te szelíd, jóságos sze­meiddel. Tedd ide kezed, nézd, hogy dobog­ a szívem. Úgy fáj, hogy neked fájdalmat kell okoznom ! Mondd, szabad beszélnem ? — Beszélj, leányom. — Nézd, édesanyám, én nem bírom elvi­selni, hogy apa elhagyott téged, hogy más nő­vel él, hogy egy kis leánya is van, a­ki nem az én nővérem, — nem tudom elviselni, hogy ő dúsan, fényűzően él, míg téged nélkülözni enged. Ez kegyetlenség ! ez vérlázító kegyet­lenség ! — De Márta, kedves gyermekem, — Miért egyeztél bele anyám, négy év elölt a válásba? Mondd kérlek, miért? “ »-­ — Mert nem akartam boldogságának útjá­ban állni. Szép, gazdag fiatal asszonyt szeretett, ez is szerette őt. Semmi sem akadályozta egye­sülésüket, csak én,— félreállottam tehát. Te se cselekedtél volna másképpen. — Nem és ezerszer nem! — válaszolt magából kikelve a leány. — Én ezt mond­tam volna férjemnek. A­mikor elvettél épp oly szép, fiatal és gazdag voltam, mint ez. Te eltékozoltad vagyonomat, a betegség elra­bolta szépségemet, a gond megöregített. Hűsé­gem és szeretetem most is a régi, elég szo­morú, ha ezzel be nem éred. De az enyém vagy, az enyém maradsz és nem engedlek át senkinek!.... . . , — Ó, te nem mondtad volna ezt, leányom, — szólt Boszilné megrendülve. — Az ilyen nyomorúságos boldogságról te épp oly könnyen lemondtál volna, mint én. Ugyan mit ér egy férfit erőszakkal lekötni, ha az mást szeret ? Lépten-nyomon éreztetné velünk hidegségét, megvetését. Ó, ez százszorta fájdalmasabb volna. Hidd el, Mártám, jobb a szerelmet egy­szerre kitépni a szívből, mint ezer tű­szulás közt lassan elvérezni engedni. — Hát a mi jövendőnk nem érdemelte meg, hogy a válásba, bele ne nyugodj ? — kérdő Márta keserű fájdalommal. — És ti mindezt végignéztétek volna — az örökös gyűlölködéseket, a veszekedések utalatos kifakadásait, a kölcsönös gyalázkodást. Ilyen pél­dát adtunk volna nektek, gyermekeinknek ?! — Nem, erre sohase lettem volna képes! — És miért nem hagytál bennünket atyánk mellett ? — Mert azt reméltem, hogy így inkább meg­őrzi atyai érzését irántatok. — És azt hiszed, hogy atyánk csakugyan jó most hozzánk ? Nézd csak, minő zavart és ko­mor kifejezés i­l az arczán a­hányszor hoz­zánk jön. Mintha kérlehetetlen hitelezőivel állna szemben! Lili a nyakába ugrik és ő alig érinti ajkával homlokát, és én hiába sóvárgok egy gyengéd szava után. Ejnye de vastagodsz Márta,­ mi lesz már belőled — így szól hozzám. — Hát hozzád milyen! Míg kezét nyújtja, elfordul tőled! És nehogy elegáns öltözete, gyémánt­­gyűrűi, vastag aranyláncra szerénytelen kíván­ságokat ébreszszenek bennünk, — adóságairól, pénzzavarairól beszél és panaszkodik, hogy mily nehezésre esik nekünk a havi 300 fran­kot megkeresni! . . . — Lányom, szegény­­ lányom .... sirt föl Boizilni, — ha tudnád, hogy milyen kegyetlen vagy hozzám! E pillanatban kitárult az ajtó, Liliké rohant be ujjongva: — Itt a papa, itt a papa! Márta nyugodságot erőltetett magára. •— Igen ? . . . No jól van, Lilikém, most­­ bontsuk föl hamar az osztrigákat. ■ _I — Add ide, kérlek a felső héjakat — szólt hizeregve Lili — mindig marad bennünk egy kevés. — No itt van te kis torkos. Boszil asszony odasúg Mártának remegő hangon: — Légy hozzá barátságos, kedvesem, hiszen atyád I . Márta összerázkódott. Nem bírt többé érzel­meinek parancsolni. Anyja nyakába borult és görcsös zokogással szólt hozzá..... — Ne sírj, ne sírj, édesanyám, bocsáss meg, hogy megszomoritottalak. Neked igazad van, úgy kell szeretni, a­mint te szeretsz. Imádlak, édes, jó anyám ... egyetlen örömem és büszkeségem! . . . Hirtelen éles csengetés hallatszott. Liliké ki­siet, hogy ajtót nyisson. Anya és leány egy­másra tekintenek és egymás könyeit csókolgat­ják. Az anya jutott először szóhoz. Örömrepeső hangon mondogatta: — Atyád megérkezett, igazán megérkezett ! Jeanne Marin, jövedelemmel rendelkezik, összesen 2.300.000 korona évi pótlásra szorul kongruája biztosítására, és pedig a latin szertartásnak félmillió korona, a görög­­szertartásnak 1,800,000 korona jövedelem-kiegészí­tésre. Ez az összeg azonban lényegesen módosul az által, hogy 580 lelkészség van olyan, mely ré­gebben szűkebb viszonyok között lévén, a vallás­alapból nyert kongrua-készítést, azóta azonban a vi­szonyok változása következtében nemcsak a létmini­mumnak megfelelő, hanem számos esetben ennél jóval magasabb jövedelemmel bír. Ezeknek az 1802—1806-iki generalis konskripczió óta élvezett segélyezése megszűnik, miáltal közel 200,000 ko­rona az új konyraa-kiegészítés czéljára leszen for­dítható. Ekképpen az évi szükséglet 2.100.000 koro­nára csökken. Ennek fedezését, mint ismeretes, a nagyobb egyházi javadalmak vállalták magukra, ne­vezetesen a 4 érsekség, 20 püspökség, 24 székes- és 3 társas­káptalan, valamint 18 önálló apátság s pré­­postság. A fedezet módjára nézve két javaslat me­rült föl. Az egyik az örökös megadóztatásra fekteti a kongrua-kiegészítés összegének beszerzését, az egyes főjavadalmasok jövedelmének arányában. A másik tervezet megfelelő kölcsön fölvételét veszi czélba, melynek kamataiból a kongrua-biztosítás ki­kerülne, és a­melyet a nagyjavadalmak évi járulékai bizonyos számú évek lefolyása alatt törlesztenének, a­mikor az így szerzett tekintélyes tőke a katholikus egyház tulajdonába menne át. Mindkét javaslatnak vannak pártolói a főpapság körében, de végérvényes határozattal ez ügyet csak azon püspöki kon­fér­on­emein fogják eldönteni, mely nov. hó végén vagy decz. elején az autonómiai kongresszus megnyitása előtt a fővárosban egybegyül. Az 1900-iki népszámlálás. A képviselőház köz­gazdasági bizottsága Kovácsy Sándor helyettes elnök­lésével tartott mai ülésében tárgyalás alá vette az 1900. évi népszámlálásról szóló törvényjavaslatot, melyet Rosenberg Gyula előadó tüzetesen ismertetett és elfogadásra ajánlott­ Szinay Gyula, Heltai Ferencz, Szájbely Gyula és Lánczy Leó néhány megjegyzése és Hegedűs Sándor miniszter tüzetes felvilágosításai után a bizottság általánosságban egyhangúlag és egy szerkezeti módosítással részleteiben is elfogadta a törvényjavaslatot. A kereskedelmi miniszternek a vasárnapi munka­szünetről alkotott törvény alapján kibocsátott rende­letéről szóló jelentését tudomásul vette a bizottság. Ezzel az ülés véget ért. Széll Kálmán — mint értesülünk —ma három­­napi tartózkodásra Státórra utazott, honnan csak szombaton reggel tér vissza. A sárospataki jogakadémia ügye. A tiszta­inneni ev.­ref. egyházkerület által a sárospataki jogakadémia érdekében kiküldött deputáczió ma délben járt Wlassits Gyula közoktatásügyi minisz­ternél. A küldöttség tagjai voltak: báró Vay Béla, a főrendiház alelnöke, Fejes István a sárospataki főiskola gondnoka, Dókus Gyula algondnok, Metzner József és Béla, Lévay József, egyházmegyei gondnokok és kér. tanácsbirák, továbbá Ragályi Béla, Lakatos Miklós, Fáy István, Dókus Ernő országgy. képviselők, gróf Lányai Gábor, gróf Vay Tihamér, egyházme­gyei tanácsbirák, Szalay László Rádasy György egy­­házker. főjegyzők, Révész Kálmán, Rérészty Barna, és dr. Zsindely István, a sárospataki főiskola igaz­gatója. A küldöttség nevében Fejes István főiskolai gondnok beszédet intézett a miniszterhez. Történelmi visszaemlékezésekben gazdag­ beszédjében kiemelte a sárospataki főiskola jelentőségét. Hangsúlyozta azt, hogy a tiszáninneni egyházkerület mindenkor nagy áldozatokat hozott a főiskolája és főleg a jog­akadémiája érdekében, melynek fönnállását látja most veszélyeztetve azon törvényjavaslat-tervezet által, a­mely az elméleti államvizsgálatokat csakis a táblai székhelyeken levő jogakadémiáknak akarja megadni. Hangsúlyozta, hogy a javaslattól a jogakadémia léte függ, mert annak törvény­erőre emelése a hallgatók számát csökkentené­ és a protestáns jogakadémiák lassú hanyatlására vezetne. Felkérte a minisztert, hogy a javaslat­ ter­vezete sérelmes pontját változtassa meg a vizs­gáló bizottságoknak oly szervezése által, mely a vidéki jogakadémiáknak is biztosítja a fennállás lehetőségét és a budapesti egyetem túlságos lét­számának levezetésére szolgáljon. Wlassics miniszter válaszában kijelentette, hogy az egész javaslatot csupán előadói tervezetnek te­kinti, mely által a jogi oktatás reformjának kér­désében akart tájékozást szerezni. A vizsgáló bi­zottságnak a táblai székhelyekkel való kapcso­

Next