Magyarország, 1900. november (7. évfolyam, 288-313. szám)

1900-11-01 / 288. szám

e­ nül feltételeik mellett. Ne engedjenek azokból egy jottát sem, hiszen a vám­­szövetség első­sorban Magyarország ér­deke !. .. Kitől is hallhatták ezt a tételt azok a bécsi urak ? Országgyűlési beszédekben, miniszteri nyilatkozatokban, beszámolók­ban, hol, melyik országban emlegetik mindig a vámszövetség «előnyös» voltát? A vámszövetség barátai ebből a bécsi gyűlésből azt az érdekes pszichológiai ta­nulmányt meríthetik, hogy minden elejtett szóból, a­mely Magyarországon a közös vámterület dicséretére esik, odaát jogc­í­­met formálnak újabb és újabb követelésekre. Hát csak tessék azt dicsérgetni tovább is. Akkor bizonyosan meglesz a­­ végleges vámszövetség, úgy, a­mint azt Körber, Lueger és Kobadsch urak kifundálták. L. W. Budapest, okt. 31. A képviselőház legközelebbi ülése szom­baton, november 3-án lesz. Napirenden a trón­örökös házasságáról szóló javaslat áll. A szom­bati ülésben fog hír szerint Szilágyi Dezső is beszélni. A bosnyák vasútakra vonatkozó végle­ges megállapodásokat, mint értesülünk , egy­et a király elnöklete alatt megtartandó közös mi­­nisztertandélkozásban fogják hozni. Tegnapi értesülésünket ma több helyről megerősítették, d­aczára annak, hogy késő éjjel egy c­áfola­­tokra berendezett kőnyomatom azt jelentette, hogy hírünk távol áll a tényektől. Csak az a kérdés,milyen távol? Talán rtvólcz napi távol­ságot ért alatta ? Azt szívesen koncredáljuk, de hozzátehetjük, hogy van a közölt megegye­zéseken túl még egy és pedig az, hogy azért, hogy a magyar kormány beleegyezett a bugo­­m­o­spalatai vasút építésébe, az osztrák kormány kénytelen volt egy a kiegyezési kérdésekben évek óta Magyarország hátrányára függőben vagyok győződve róla, hogy nemcsak azért jöt­tem a világra, hogy a fajkötelességeket telje­­sítsem. Lelkem a melegre vágyakozik, a tűz körébe, a­mely szétoszlatja, megsemmisíti a ködöt, a körülöttem terjedő, reám nehezedő ned­ves, émelygős párákat. Nem tagadom, álmodni is szoktam. Ha megtörren a lábam alatt egy­­egy avarlevél, ha megmozdulnak a falombok a széltől, olyankor megelevenednek előttem azok a képek, a­melyek a könyvekből belém lopód­­zottak: a férfiak, a­kik ölni is készen voltak az asszonyokért ... És ilyenkor szabadulni akarok ebből a józanná vált hétköznapi világ­ból és belevágyakozom az igazi életbe, a­hol nehéz harczok, küzdelem, sok-sok szomorúság — de a végén talán egy kis boldogság is vár reám ... Látja, ne nevessen ki érette, de én szinte vallásos bizodalommal hiszek a szerelemnek megváltó erejében . .. A férfi halálsáppadtan ült helyén. A szive őrülten dobogott, szólani akart, megkérni, hogy végezzen gyorsan, ne kínozza, ne gyötörje már, nem bírja tovább czipelni a keresztet, melyet a régi bolondságok emléke, az elmúlt effektusok rabőrző porkolábja helyezett a vállaira . .. Ki­áltani akart, kérni, könyörögni, hogy legyen vége már e kínszenvedésnek, de hangja meg­tagadta a szolgálatot, s körmeit belevágta a saját tenyerébe, hogy ez a fizikai fájdalom egy perezre enyhítse azt a másikat, melyet benső­jében egyre fokozódva érzett . . . A leány pedig folytatta : — Várjon boldogtalan lennék-e mellette? Nem tudom. Lehet, hogy idővel talán meg is szoknám azt a milient, a­mely ma ijedtséggel tölt el, s talán képes lennék a gondolkodás­­módomat is hozzá idomítani hosszabb kísérle­tezés után. De érzem, hogy ez csak egy halá­lon át történhetnék meg, saját individualitásom temetését kellene először végignéznem. És ez a gondolat iszonyúan kinéz, mert meg kívántam volna tartani az ifjúságomat, a vidámságomat, forró szívemet, mindazt, a­mi én vagyok ... És ha elfogadom ezt az ajánlatot, úgy egy csapással mindennek vége van. Másrészt pe­dig tudom azt, hogy ha hozzákötöm sorsom, ha maradok hozzá s talán még szeretni is fo­gom, az érzéssé lett megszokással.... A ház­tartásom mindig rendben lesz s talán még rá­érek arra is, hogy egyszer hetenként társaságba menjek, s ilyenkor apatikusan fogok bámulni a körülöttem tátongó ürességre, s még álmodni sem fogok tudni többé az antipódok világáról, a korlátlan, határtalan, nagy, szent szabadság­ról ... . Ne haragudjék, hogy ilyen körülményesen mondtam el magának mindezt. De lássa, tud­nia kell, mit érezek, hogy elfogulatlanul ítél­hessen. Maga után többé senkinek a vélemé­nyét nem akarom hallani, — elfogadom vakon, a­mit mond, és követni fogom tanácsát. És most, — tudva mindazt, a­mit tud — mondja, elfogadjam-e a Török Géza ajánlatát? A férfi oly hirtelen egyenesedett ki, mintha arc­ul ütötte volna valaki. Egész valója meg­remegett attól a nagy lelki harcztól, a­melyet most saját magával, jobb, nemesebb érzéseivel kellett vívnia. Az aggodalom körülfonta a szi­­vét és szorította és fojtogatta. A merre fordult, a merre nézett, mindenütt csak fájdalmas, sivár szárazságot látott . . . A kétségbeesés ránehezedett a lelkére, osto­rozta, kínozta és kiszorított belőle minden más érzést . . . Olyan volt, mint a pók hálójába került csillogó bogár, a­melyet gyönge, köny­­nyen szakadó szálakkal ejtettek rabul, de ezek a finom selyemszálak együttvéve menekülést kizárva kötötték le a közöttük vergődő áldoza­tot. . . . Repülni szeretett volna, fel, fel a fé­nyes ég felé, menekülni még egyszer, csak egyetlenegyszer még, hogy új életet, kezdve is­mét csaponghasson, szállonghasson a virágos mezőkön, — de a háló nem ereszti és a pók odaférkőzik a szívéhez és szívja belőle a vért, a fiatal életet . . . A reá váró nagy feladat óriási erélyt kívánt tőle, s ő neki csak egyre szaporodott az össze­­roskadástól félő aggodalma. És nincsen útjelző, a­mely megmutatná a menekülés irányát, vele van örökké az a tudat, hogy bármerre fordul is, minden lépés a megsemmisülésbe vezet­heti . . . Felemelte a fejét egy pillanatra és körüljártatta a tekintetét az egész látóhatáron, mintha onnan várna, onnan remélne segítsé­get ... A mozgó levelekkel ellepett faágak, a sásnak hosszúkás crakkjai, a fűnek merészen felfelé törő finom szálai, a smaragdszint folyó, a suttogó fuvallat örökös szirogatásától meg­­részegült szilfák méhlepte törzsei, ezer zöld csodának megérthetetlen rejtélye mind azt kiabálta felé : a­míg élet van, remény is van... de ő szomorúan fordította el a szemét róluk; tudta, érezte, hogy az ő számára nincs, nem is lehet más hátra az egész, nagy életből, mint a kínlódás, a nagy, rengeteg, ijesztő idegen­­ség . . . És most egyszerre mérlegelni kezdte áldozata nagyságát. A leány szerette, ezt bizonyosan tudta, s azért fordult hozzá, mert azt remélte, így fog hozzá szólani: Az enyém vagy — és nem adlak másnak senkinek .... De ő ezt­ nem tehette. Nem, és ezerszer nem. Eltekintve attól a kínszenvedéstől, a­melyet önmagának okozott, ott vannak még a társa­dalmi erkölcsök törvényei is, a­melyek nincse­nek ugyan pergamenre írva, de lángoló belük­kel kell bevésve lenniök minden igazi gentle­man szivébe. Ez a szegény fiatal leány itt állott előtte, kétség és remény közt, nyugtala­nul. — Egy szót várt, egy szerelmi csókot, a­mely megszabadítja . . . Mert hiszen szerette őt, őrülten szerette, elárulta ezt ezerszer meg­ MAGYARORSZÁG Budapest, 1900. csütörtök, november 1. •­ lévő ügy elintézését megígérni. Majd a részle­teket mi is akkor közöljük, ha a kormányokat kötelező titoktartás nem lesz már senkire nézve sem kötelező. Bécsi tudósítónk jelenti: A N. F. P. esti lapja lapzárta után írja: úgy tudjuk, hogy a bosnyák vasút építési ügye a magyar kormány előterjesztése értelmében lett megoldva, úgyhogy a bagojno­spalatói vonal kiépítésének még kilátása sincs realizálva. (?) Hozzánk érkezett értesítések szerint Széli miniszterelnök ezt a kérdést azzal élesítette ki, hogy ez ügynek a magyar kormány kívánságának megfelelő megoldásától tette függővé megmaradását a ka­binetben. Az utóbbi napokban Széll miniszter­elnököt és Vittek lovag osztrák vasúti minisz­tert a király fogadta, a döntés a magyarok­ javára történt. A döntés csak most tör­ténhetett, mert az utóbbi időben Dalmácziából­­ Bécsbe érkezett küldöttségek azt a választ kap­­­­ták, hogy ez ügyben a tárgyalások­­függőben vannak, tegnap a cpalatói polgármester veze­tése alatti küldöttség, mely Körber miniszter­­elnöknél tisztelgett, azt az értesítést kapta, hogy a döntés már megtörtént a magyarok javára. A honvédelmi miniszter lemondásá­ról írt tegnapi hírünket a félhivatalosok meg­­c­áfolják, a „Pesti Napló" ellenben megerősíti állításunkat és jelenti, hogy Fejérváry báró a negyven éves szolgálati jubileuma alkalmából lemond állásáról. Mi is április havára jelez­tük távozását. Addig fentartjuk közlésünket, ráérnek a félhivatalosok majd akkor czáfolni, ha nem lesz igaz! De addig ne siessenek a­­ «légből kapott koholmányokkal». Darányi és Pálffy gróf üdvözlése, Aranyos- Maróthról táviratozzék. Bars vármegye törvényható­sági bizottsága ma tartott rendkívüli közgyűlésén elhatározta, hogy Darányi Ignácz földmivelésügyi minisztert a mezőgazdaság érdekében kifejtett mű­ködéséért bizalmi felirattal üdvözli, Pálffy János grófnak pedig nagylelkű alapítványáért háláját és elismerését fejezi ki. A képviselőház pénzügyi bizottsága novem­ber 3-ikán délután 5 órakor ülést tart, melyen a honvédelmi tárc­át tárgyalja. Az osztrák vasúti tarifák­ Bécsből telegrafál­ják, hogy a nagyiparosok gyűlésének mai tanácsko­zása során Hamburger Frigyes fölszólítja a vasút­­ügyi minisztert, hasson oda, hogy azok a kivételes tarifák, a­melyeket Magyarországon magyar czikkek élveznek, osztrák proveniencziákra is kiterjeszt­esse­nek vagy hogy legalább osztrák termékeket a magyar kivételes tarifa alapján az osztrák-magyar határra szállítsanak. ■ ■ . á A képviselőhöz ülése. Budapest, okt. 31. A trónörökös házasságáról szóló törvényja­vaslat feletti vitában ma Széll Kálmán felszó­lalása foglalta le magának az érdeklődés orosz­lánrészét. Már az ülés elején híre ment, hogy a miniszterelnök még ma kíván az eddig el­hangzott beszédekre reflektálni és talán éppen erre való tekintettel szabta rövidebbre Rátkay László a beszédét, melyet tegnap még két órányi terjedelemre kontemplált. Szélit megelőzőleg Rátkay László és Polczner Jenő szólaltak fel. Rátkay meleg érzéssel és költői lendülettel mondott beszédében Kossuth Ferencz tegnapi álláspontját egészítette ki, míg Polczner Jenő a vitában már eddig elhangzott érveket csopor­tosította. Az ülés második részében került sorra Széll Kálmán. A­mikor megkezdte beszédét, meg­teltek a padsorok és elejétől végig nagy érdek­lődés kísérte fejtegetéseit. Mindenekelőtt az ellen tiltakozott, hogy ő a törvényjavaslat be­terjesztésével nem alkotmányos szellemben járt volna el, sőt ellenkezőleg a törvényhozás iránti tiszteletének akarta ezzel tanúbizonysá­gát szolgáltatni, mert reá nézve bizonyára ké­nyelmesebb lett volna semmit sem tenni, de éppen mert a trónörökös egy fontos lépéséről volt szó, szükségesnek tartotta, hogy arról a törvényhozás ha utólagosan is,­­ tudo­mást nyerjen és e lépéshez hozzájárulását­ megadja. A trónörökös a nyilatkozatában a maga részéről nem mondott le semmiről; ha bármi lemondás foglaltatott volna a trón­örökös által önkéntesen, önelhatározásból, és teljes öntudattal adott nyilatkozaté­ban, akkor a törvényhozásnak előlegesen történt volna bejelentés. Maga Ferencz Fer­­dinánd főherczeg is féltékenyen őrködött arra, hogy lépésével minden homály elkerül­

Next