Magyarország, 1900. december (7. évfolyam, 314-337. szám)
1900-12-01 / 314. szám
BUDAPEST, 1906. DECZEMBER 1. SZOMBAT. VII. ÉVFOLYAM 314. SZÁM Előfizetési év: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Egyes széniéra helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség: és kiadóhivatal: Törcz körút 19. szám Hirdetések nonparels számítással díjszabás szerint. 1800. decz. 1. — Vörösmarty Mihály születési évfordulója. — Budapest, nov. 30. Vértől ázott akkor Európa földje. Egy rettenetes óriás, az uj «Isten ostora» osztogatta iszonyú csapásait, melyek alatt halomra dőltekaz európai korhadt államrendszer régi alkotásai. És amikor künn Marengo és Hohenlinden mezején patakokban folyt a magyar vér — hiába, akkor idebenn, a nyéki alacsony kúriában megadta a Gondviselés a kárpótlást a nemzetnek a kiontott vérért, mert akkor született meg — Vörösmarty Mihály. Drágább, értékesebb, kedvesebb kárpótlást nem adhatott volna e nemzetnek az örökkévaló. Mert mintha az a sok magyar vér, amit akkor idegenben, ide- genekért kiontottunk, torró vágyódásában a haza felé, mind szárnyra kelt volna, hogy megalkossa, megérlelje abban a kis csecsemőben azt a nagy, igaz és örök csondolatot: a nagy világon kívül nincsen számodra helyt. .. Igen, érezzük, hogy e század elejének kegyetlen, borús, komor napjaira volt szükség, hogy megszülessék a Szózat. Ez az a dal, amelyben egy szenvedő, vágyó, reménylő és kétségbeeső nemzetnek szenvedése, vágya, reménye és kétségbeesése alakot öltött, életet nyert. És ez az élet örök és halhatatlan. Be van vésve mindannyiunknak agyába, szívébe, lelkébe kiirthatatlanul. Apáinktól ezt a dalt tanultuk meg legelőször, és ez az első dal, amelyre gyermekeinket megtanítjuk. És amikor összegyűlünk ünnepelni vagy gyászolni, emlékezni vagy remélni, valahányszor megtelik a szívünk az összetartozás fölemelő érzésével: mindig megcsendül ajkainkon a dal, amelyre Vörösmarty Mihály tanított minket: Hazádnak rendületlenül !.. . Hol van a férfiú, aki nagyobb közkincset adott hazájának? Mikor a nemzet a bukás utáni időkben nagy küzdelmét vívta az új életért, ez a dal adott neki buzdítást, erőt, egységet, kitartást. Veszített volna azóta erejéből, varázsából, csodás hatásából?... Lehet. Az önzés sokszor elhomályosítja az agyvelőt, az élet kegyetlen harczai gyakran eldurvítják a lelket. De a Szózat halhatatlan ereje le fogja győzni a korszak sivárságát. Mint egy részálom, úgy fog elmúlni rólunk ez az idő, amikor az önérdekben elszigetelve, az együvétartozás érzetében megfogyatkozva, elfeledkezik ez a nemzedék a bölcsőről, mely ápolta, és a sírról, mely eltakarja . . . Hiszen a puszta jelennek, való élés az emberi lelket hosszabb ideig ki nem elégítheti. Az örök akarat éppen azért oltotta belénk azokat az érzéseket, amelyek a múlttal és a jövővel összekötnek: az emlékezést és a reményt, mivel az embernek magasabb rendeltetése van! . . . E rendeltetések közül egyik legmagasabb rendeltetés jutott osztályrészül Vörösmarty Mihálynak. Megérezni, lelkébe fogadni mindazt, amit egy egész nemzedék érez osztatlanul, és kifejezni, szóba foglalni, dalba önteni mindazt, úgy, hogy az egész nemzedék értse és érezze osztatlanul. És örökül hagyhassa a következő nemzedékeknek, így foglalta össze Vörösmarty nemzetét a maga szivében, összekapcsolva annak múltját jelenével, jelenét jövőjével. Mennyi gyönyört és mennyi szenvedést érezhetett e fenséges működés alatt a költőnek meleg, érző szive! Száz év múlt el azóta, hogy e kiválasztott megszületett. Egy teljes század, amely vérben született és vérben hal meg. Megengedte a Gondviselés, hogy e hosszú idő alatt hálánk, kegyeletünk, emlékezésünk a költő iránt meg nem fogyatkozott. Bizzunk hát a jövőben, mert jövőt csak az teremthet magának, a ki emlékezni tud. X.. u. Vörösmarty koszorúja. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta.: Sebestyén Károly. Csak egy évszázadnak a világtörténelem végetlen folyamában elenyésző szaka múlott el Vörösmarty születése óta s hányszor fordult meg azóta az egész világ. A kinek megadatott volna látó szemmel, ítélő elmével, fogékony szívvel végigélnie e századot, mennyi módja lett volna, hogy belássa e világon mindennek múlandóságát. E viharos évszázadból három időpontot válaszszunk ki, mind a három jelentős Vörösmarty Mihály költői életében. Zalánjának megjelenése az első, halála napja a második és az utolsó az ünneplése születése fordulóján. S ha ott találjuk híven nemzetét mind a három ünnepen, akkor ép még, friss és hervadatlan Vörösmarty koszorúja. Az 1825. esztendő két nagy szellemet revetett népünknek, Széchenyit és Vörösmartyt. Minő csodás intézkedése a nemzetek sorsát intéző gondviselésnek, hogy így egymás mellé került térben és időben e két rokonlélek. Jöttek, hogy fölébreszszék álmaiból e mesterségesen, gonosz indulattal elaltatott népet; hogy nemzeti öntudatra költse az egyik, nemzeti munkásságra serkentse a másik; hogy fényes múltját ragyogó színekben vetítse a korcs utódok elé az egyik, és dicső jövőt elszánt akarattal teremtsen számára a másik. Hogy tettel és tettet érő szóval, egymás mellett, egymást erősítve példázzák a nagy igazságot: csak az élet és irodalom kölcsönhatása nemesíti meg az életet s teszi ható erejűvé az irodalmat. Az 1825. esztendő magyarsága megdöbbenve, csodálattal, majd kitörő lelkesedéssel ünnepelte a nagy költőt De ez az év s előtte már s utána még az évek hosszú sora a költőké s legfőként a Vörösmartyaké volt Szerte egész Európában dühöngött a reakczió, Francziaország feledni látszott azt a világraszóló példát, amelyet a népeknek adott, s tűrte — egyelőre békén — a megalázó zsarnokságot, amely eltörölt minden szabad intézményt, nyakára hágott a sajtónak, föloszlatta a nemzeti gárdát és úrrá tette a jezsuitizmust Németország széjjeldarabolva, ezer sebből vérezve, megalázva, elfojtott dühvel azon elmélkedett, vájjon a kortár korbácsa vagy a gőgös porosz szupremáczia volt-e kevésbbé tűrhető. A szabad Anglia a Györgyök szánalomraméltó, eszmétlen politikája alatt nyögött. Mindenütt vigasztalan sötétség, amelyből a melegszívű költészet rettegve menekült a középkorba vagy a mesék országába, így támadt a német, a franczia romanticzizmus csaknem egyazon időben, egyazon szülő okoktól fogantatva. És Magyarország ? Mind között a legboldogtalanabb. Nehéz kórját az évszázados török rabságnak, német igának még ki sem heverhette, még nem pótolta súlyos vérveszteségeit, melyek a XVIII. század nagy és czéltalan had-, járataiban s a Napoleon elleni sokszoros háborúkban sújtották. Nyakán egy tehetetlen zsarnok, kiről az opportunusok nyalakodva jegyzik föl, hogy «jóindulatú» volt; de mi tudjuk, mennyi vérbe és könybe került e jóindulat. A haza fiai elcsüggednek, nincs módjuk, hogy szavukat idegen nyelven bár, de hazafi lélekkel fölemelhetnék. Az 1811-iki csőd óta anyagi javai is végső sorvadásba estek a nemzetnek. Jobban kimerültünk, mint a szatmári békekötés idején. E vigasztalan éjszakába, e lelkevesztett némaságba fáklyát lobbantott és harsogó igéket kiáltott Vörösmarty Mihály. Nézzük igy költői munkásságát, ne az esztétika szabályai szerint. Mert alkosson bár a költő az iskolai széptudomány itélőszéke előtt örök becsű művet, semmit se tett népéért, ha föl nem rázta álmából, nem lelkesítette, bátorította, gyönyörködtette. Azért adatott ez isteni képesség, hogy alkotásaiban millióknak teljék kedvük, gyönyörűségük, okulásuk. Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve, mondja ő maga a vén czigány nótájáról. Vörösmartyra akkor egy szomorú és néma nemzet hallgatott. S az volt költészetének isteni része, hogy megtalálta a hangot, mely e szomorú és néma nemzetet megrázza, fölébreszti, megtölti saját lázas álmainak fenséges vízióival és addig sarkalja, ösztökéli, mig a viziók valóra nem válnak. A költészet tetté vált itt, valamint Széchenyiben a tett költészetté magasodott, eszményült. És Zalán óta a költő egyre nőtt a nemzet csodálatában. Neve elsővé jön a költők között, alkotásai mind teljesebbek és virágzók. Epikája, drámája gazdag, lírája a legnagyobbéval egyenlő rangú. De nem egyes művei szerzik meg neki a koszorút. Értékük nem egyenletes, a költői ihlet nem mindig egyenlőn szerencsés, a gon- Lapunk mai száma 20 oldal-