Magyarország, 1901. január (8. évfolyam, 1-27. szám)
1901-01-01 / 1. szám
BUDAPEST, 1901 JANUÁR 1. KEDD. VIll. ÉVFOLYAM 1. SZÁM Előfizetési ér: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 korona. Egyes széniéra helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőségi és kiadóhivatal : Teréz-körut 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Az újév küszöbén. Budapest, decz. 31. Egy gondolattal kellene a nemzetnek az újév küszöbét átlépni. Egy gondolattal, amelyet évtizedek óta oly könnyelműen dobott el magától. T. i., hogy sorsa semmiben jobbra nem fordul, ha önmaga nem munkálkodik annak javításán. Ha azt mondják, majd megváltozik a mai súlyos anyagi helyzet: a nemzet ne higyje, a biztatást, nem változik meg semmi, ha önmaga nem teszi meg az arra szükséges lépéseket. Ha azt mondják, majd fejlődik a mai visszás közjogi állapot, csak az időket kell bevárni, a nemzet ne áltassa magát; egy lépést sem halad nemzeti jogai elérése felé, ha önmaga erélyességgel nem intézi sorsát. A tétlenség és várakozás soha se vitte még egy nemzet ügyét előre. Csak az önbizalom, a munka és a megfeszített akaraterő. Ugyan mire is bízza a nemzet magát másra ? Talán a vaksorsra, vagy valami felettünk álló erőre ? Hiszen minden földi erő, amely sorsúnkra befolyást gyakorol, csak ellenünk és érdekeink ellen működik. Észszerű-e tehát a nemzetnek másban bízni és sorsának javulását mástól várni, mint önmagától? Lehet-e jobb barátja és jobb akarója a nemzetnek, mint önmaga? Az »európai helyzet« majd megjavul, mondják s akkor a mi gazdasági nyomorúságunk is jobbra fordul. Hiszen, kérem, körülöttünk gazdag, hatalmas nemzetek laknak. Ott, ha a kamatláb fölebb vagy lejebb megy, a pénz egy kissé megszűkül, vagy az ipari vállalkozás más irányokat vesz, a gazdasági termelés egy vagy más ágában a nemzeti gazdaságnak megnehezedik, ez csak természetes fluktuálása a közgazdasági életnek. Itt virágzóbb, ott kevésbbé, de a nemzeti vagyonosság nagy mérve, a nemzeti termelés óriási gazdagsága, nem szenved változást. Hatalmas, tőkegazdag, pénzt kölcsönző nemzetek azok. Náluk a gazdasági fluktuálás csak olyan, mint a nyári nap hőfoka: lejebb is megy, följebb is, de a melegség termékenyítő cseréje nem szűnik meg az alacsonyabb foknál sem. Megharmatozza az a föld kalászos téréit, behatol az ipar műhelyeibe, a gyárak zakatoló gépei közé, a kereskedelem virágzó üzleteibe és életet teremt mindenfelé. De nálunk a tél fagyasztó dermedtsége uralkodik. Szegénység, meddőség, terméketlenség látható mindenfelé. Ezen a földön most egy mindenéből kifosztott, kizsarolt nép él, amely csak más nemzetek fölösleg-hulladékaiból táplálkozik. Szomorú, hogy milyen lesve várjuk, hogy más nemzetek pénzbősége emelkedjen, hogy «teljen nekünk is.» Fagyoskodunk és éhezünk, mert megvonták tőlünk a kölcsönt. Kopogtatunk tehát ajtajukon, hogy nyújtsanak még valami hitelt, mert munka nélkül csavargó ezreinknek kenyeret nem bírunk adni. Igen, mi nem a magunk emberségéből élünk, hanem más tőkegazdag nemzetek munkájának félretett fölöslegéből, akiknek ezáltal kamatot fizető szerencsétlen jobbágyai lettünk. Várjuk-e hát, míg sorsunk önmagától jobbra fordul? Míg a bölcsek tanácsa szerint az «európai helyzet» javul és újabb kölcsönökhöz juthatunk ? Hát ez reánk nézve a segítség ? Szerencsétlen nemzet az, amelyből kiölnek minden gondolkodást és a saját erejéből való megélés hitét. Közjogilag is az államok torzképe vagyunk. Nem egy várunkba eresztünk be idegen katonaságot, hogy az idegen hatalomnak szuverenitását elismerjük, hanem az egész ország el van árasztva idegen szellemű, idegen érzelmű katonasággal. Államiságunk jelvényei, nyelvünk, nemzeti érzelmeink, rndelkezési jogunk mind száműzve vannak az állam hatalmát kifejező ezen hadszervezet területéről. Várjunk, majd az «Idő» meghozza a javulást. Hazugság. Ez az «Idő» immár három évtized óta dolgozik és a 67-ben törvénybe igtatott «magyar hadsereg»-től eljutottunk a «jelen» szóért való kikötésig és bebörtönzésig. Nem hoz az idő semmit, ha a nemzet önmaga nem teszi meg a változáshoz szükséges lépéseket. De egy ijesztő tilalomfát állítottak a nemzet elé. Azt, hogy a « tett» a nemzetnél egyenlő a forradalommal. Ezzel a rémmesével ijesztgették a nemzetet, mint a gyermeket. Ne akarj, ne gondolkodj, ne tégy, mert a tett nem lehet más, mint fegyverkezés, vérontás, mint öldöklés és pusztulás. De az ilyen üres beszéd csak addig hat, míg egy nemzet kiskorú. Mihelyt gondolkodóvá lesz, az efféle felöltöztetett madárijesztő elveszíti előtte komolyságát. Ugyan miért ne lehetne törvényes formák közt a nemzet a saját akaratának ura? Adót szavaz, kölcsönöket köt, az újonezok létszámát megszabja. Mindez az ő törvényes joga. Akként tenni mindezt, amint a nemzet érdekei megkívánják, nem lehet forradalmi cselekedet. Dobjuk el tehát ezt a gondolatot, és szilárdítsuk meg a nemzet önbizalmát. Az ó-évnek sanyarúsága termékenyítse meg az újnak méhét, hogy semmi se szülessék meg benne, csak egy: a nemzzetnek akaratereje. Ebből kiindulva, orvosi lásra talál nálunk minden baj, mert a nemzet által minden seb behegeszthető, de a nemzet ellenére semmi. És ami más nemzetek örök kincse, legyen tulajdonává a bekövetkezendő időben a magyar nemzetnek is: a nemzeti erők egysége. Kifelé, idegen érdekekkel szemben mint szétbonthatatlan hatalom álljon együtt az egész nemzet. Tegyük félre társadalmi súrlódásainkat, kicsinyes érdekellentéteinket és a nemzet a maga egészében vívja meg a reánk váró nehéz küzdelmet a nemzet jogainak védelmében. Ott van példaként a cseh küzdelem, a norvég közjogi harc. Nincs azoknál a nemzeteknél egyetlenegy párt, egyetlenegy töredék sem, amely szembe helyezkednék a nemzeti fölfogással. Az egész nemzet áll tömören és osztatlanul a nemzet jogai mellett. Összemorzsolná a nemzet ereje azt a politikust, aki cinkos módon érveivel és okoskodásával az ellenfél kezére játszik. Ennek a nemzeti erőnek kell megnyilatkozni nálunk is. Ennek kell a mai széthúzás helyett áthatni egész társadalmunkat, hogy elvégre a boldogság és megelégedés korszaka következzék be erre a sokat szenvedett népre és országba. Boi.d ic.30 . a. Lapunk mai száma 28 oldal. Mit várjunk ? Budapest, decz. 31. Nagyot csalódik, aki sokat vár, de sokat várni az elmúlt évtől: nem volt semmi ok. Jött és ment. Mindenkire nézve : egy évvel több, egy évvel kevesebb. Több a bölcsőtől, kevesebb a koporsóig. Ennyi az egész. Az év születéséhez nem fűztünk csillogó reményeket. Elmúlását nem kisérjük panaszokkal. Nem mentünk előre, de hátra sem maradtunk. Vagyont nem gyűjtöttünk , nem is szegényedtünk el jobban a rendesnél. A rendest azonban megtartottuk, folytatván a vagyoni hanyatlást. Reformtörvényeket nem hoztunk , de néhány új törvényünk a gazdasági téren becsületünkre válik. Aki alkotásokat várt, csalódott. Aki várta, hogy a politikai homály eloszoljék, a láthatár megtisztuljon, a helyzet kibontakozzék bizonytalanságaiból, annak a várakozása nem teljesült. A ki tudni szeretné, hogy a Széll-kabinet kikre akar támaszkodni a liberálpártban, az nem kap kielégítő választ. Mert, hogy minden liberálra , ez nem kielégítő. Olyan politika volna ez, amilyen összeadási művelet három alma, meg két körte, meg hat szilva. Mint mindig, úgy most is, az újévi hivatalos beszédek vakmerően összeadják a három almát, két körtét és hat szilvát. És azt fogják mondani, hogy együttvéve