Magyarország, 1901. január (8. évfolyam, 1-27. szám)
1901-01-01 / 1. szám
■ML MAGYARORSZÁG Budapest, 1901. kedd, január egy dió. Allegorikus értelemben bizony dió. Mihelyt feltörik, részekre hull. A kormány nem töri föl. Aki támogatni akar, hát támogasson, — mondja a kormány. Ez Wallenstein-programm. Ki volt, mi volt az ajánlkozó? — a vezér nem kérdezte. Az egyik vitte a hitnek, a másik a bűnnek emlékeit. A buzgó éppen úgy kellett, mint a kalandor. De a kormányelnök nem Wallenstein. Nem erőszakos, nem lelkiismeretlen, nem harácsoló. Gyülevész hadak vezérletére nem a jó emberek vannak hivatva. . Ám, jön a választás, mely talán feltöri a diót. Ha megint hivatalos választás lesz, épségben marad. Tehát töretlenül. Tehát haszon nélkül valónak. Gurul, kopog, alkalmatlankodik. Helye sehol sincs, de mindenütt ott van. Akadály itt is, ott is. Csakhogy a választásnak nem lesz hivatalos színe. Plusz már kiadott egy rendeletet. Várjuk a Hegedűsét, mert a vasutasok nagy tömege eddig sportszerűleg űzte a kompakt meggyőződést. Lukács, aki élvezi Egerből a halottak bizalmát, szintén rendelkezni fog. Betetőzi a rendelkezést Széll. Hivatalos választást tehát ne reméljen a liberál párt. Komoly és felületes nézetek, nemes és nemtelen érzelmek hozzák majd fermentáczióba a közéletet. Egy irány sem lesz elzárva, egy meggyőződés se lesz lebunkózva, ha törvényes határok között próbál érvényesülni. A nemzet kezébe veszi a diót. Mi az? Forgatja jobbra, balra. Fölébred a kíváncsiság. Miért van ez tokban? Mi takargatnivalója van ? Vájjon mi van benne ? Ej, ha egyszer feltöretik az a dió! Akkor látszik majd meg, hogy milyen ripacsos, milyen hólyagos és hogy mennyi benne az úr, s az összetartozandóságnak milyen vékony hártyája burkolja körül a részeket. Nincs benne kétség: ha feltöretik a héj, szétesik a dió bele. Ez nemcsak meglepetés lenne, de diadal is. Ez állítaná helyre az alkotmányosságnak rég fölbillent egyensúlyát. Megszűnnék a párt-egyedáruság. Az a becstelen monopólium dőlne romokba, amely trafikként használta föl az ország minden hatóságát. A liberál párt túlélte és leélte magát. Csibéit Tisza kotorta ki egy negyedszázad előtt. Vén kappan lett már valamennyiből s nem arra valók, hogy az országot tovább is luddá tegyék. Fortélyuk kimerült, képességük elsorvadt, cselekvő izmaikat gutaütés érte. Politikai programoi helyett immár régóta az érdekszövetség talajára állottak. Felülkerekedett a «gazdasági tevékenység.» Becsük aláhanyatlott, tekintélyük elvásott, szavuk súlytalan lett. Aki még érintetlen köztük, azt is gyanúba keveri a többi. Hát jobb , ha szétesik a dió. Hadd alakuljon új többség az új viszonyok számára. Ki nem használt erők, meg nem bénult tagok, fölfrissült hivatás, rongálatlan önérzet, tiszta lelkiismeret. Az elmúló évhez nem fűződött várakozás, de a viselés jövendő nagy aggályokat kelt. Végzetes kérdőjelt állít az újév a nemzet elé. Az lesz a kérdés, hogy: tud-e jogaival élni a nemzet? Képes-e ön sorsát a kezébe venni ? Akar-e saját lábára állani? Gazdasági szerződéseink az új országgyűlés ideje alatt járnak le. A vám- és kereskedelmi téren létező ideiglenes állapotok fölváltása állandó intézkedések által, szintén az új törvényhozás feladata lesz. Ha fönnakad Ausztriában az alkotmányos eljárás lehetősége, akkor előtérbe nyomul a legeslegnagyobb kérdőjel, a 67-es törvény revíziója. Tehát hazánk politikai és gazdasági életgyökerei kerülnek az új Ház asztalára. Ez a kényes gyökérzet és talajválasztás, és az ültetési gond rábízható-e a most tengődő liberál pártra? Megtévedt tinóra köt-e kolompot a gulyás? Nemzeti életérdekeink nem ezen párt kormányzása mellett szenvedték-e a nagy hajótöréseket ? Még a 67-ben kikötött jogainkat is nem, ez a párt csúsztatta-e osztrák kézbe ? A közös intézmények nem ezen párt vezetése alatt lettek-e osztrákká? Reményeinket a nemzetiségi kérdésben nem ennek a pártnak mulasztása és iránytalansága törte-e le? Inkompatibilis elemekkel, korrupczióval, pártigazgatással, erőszakkal, érdekhajhászattal nem ez a párt töltötte-e meg a közéletet? Szabad választásoknak nézünk elébe. Sorsának ura lesz a nemzet. Tőle függ, hogy viszontagságos életét új korszakkal cserélje föl. Rajta áll, hogy tovább döczögjön-e hazánk szekere a gyarmati helyzet idegen súlya alatt, vagy olyan útra térjen, amilyen nyitva áll minden önérzetes, életrevaló és okos nép előtt ? Tetszik-e, hogy külvonatkozásokban hazánk czimerét elnyelje az osztrák sas ? Tetszik-e, hogy tributumot fizessünk az osztráknak ? Tetszik-e a rendszeres elszegényítés politikája? Akarunk-e tovább is olyan szövetséget, mely támasz helyett erőinket sorvasztja el ? — Erre a kérdésre kell a nemzetnek felelni. Tiszta lapot nyújt a sors ez újév hajnalán a nemzet kezébe. Aggódva várjuk, mit fog beleírni a nemzet, és buzgón imádkozunk, hogy az isteni gondviselés bölcsesége világosítsa meg a választó polgárok elméjét. Bartha Miklós. i Noémi naplójából. — A Magyarország eredeti tárczája. *— Irta: Dömbösné-Dalamb Margit. Hosszú idő után ma jött el megint hozzám megaranyozni az álmaimat és megbusítani a lelkemet az én szent halottam ... És a mi jöttére szívemben összegyűl, azt a sok nehéz könyet nem merem elsírni ott, ahol nyugszik : félek, lehallatszik hozzá a zokogásom. Az ember néha annyira megcsalja önmagát! Menekül egy bánat, egy koporsó elől, és nem veszi észre, hogy hasztalan, a föld kerek, megint csak odajut vissza. De mikorra újra ott roskad meg a lezárt érezredés előtt, hogy megcsókolja a szemfödő aranyos csipkéjét, föl van vérezve a lelke, és akkor már nemcsak a halál fáj, de fáj az élet is ... Édes, szent halottam, megkérdeztem tőled az éjjel, mikor odajöttél hozzám, hogy megsimogassad lázas homlokomat: miért hagytad el megint miattam a nyugalmadat? Miért jöttél le ide mihozzánk a földre a te mennyországodból, hiszen itt csak fáradnak, küzdenek, szenvednek az emberek! És az én szívemre a te egedből nem hozhattál ii, úgyis tudom . . . Nesztelenül siklott ki emlékemből újra a képe, csak azt éreztem utána — mit mindig — hogy csüggedő, felfáradt lelkemből valami utána szakadt. És hogy amit itt hagyott, lelkemnek ez az erősebb fele, megtanul dolgozni, imádkozni. Jól ismerem magamat, tudom, hogy két énem van. A legnagyobb jóság és a legnagyobb könynyelműség összetétele vagyok. Ha ezt a két ellentétet egységes egészszé tudnám összegyúrni, úgy egy közepes, átlagember lehetnék, aki a többivel együtt járja az élet országútját. De én bennem egyszerre csak egyik lélek él, s mikor elérte a tetőpontot a tombolása, akkor jön legyőzni, letiporni azt a másik. Ez az oka, hogy soha, semmiben sem tudtam egész lenni. Mert ha valami nagy jótettet akartam véghez vinni, akkor az utolsó perczben akasztott meg valami éles, kegyetlenül igaz gúny, ami egy pillanat alatt bebizonyította nekem, hogy naiv álmodó vagyok, és az a minden, amit a lelkemből adnék, csak annyi, mint egy homokszem a Szaharában, mint egy vízcsepp az óczeán végtelenségében . . . Ha pedig dűlőre jut néha a sorsom, és egy szavammal lánczokat törhetnék, egy elhatározásommal feltéphetném sorsomnak azt a lezárt ablakát, amely elzárja előlem a napnak sugarát , valami szelíden megfogja a kezemet... Akkor úgy tűnik fel előttem mindig, mintha a sötétségbe, ami rám szakad, valami szomorú fényesség — az én szent halottam két sötét szemének a tekintete — világítana, hogy utat ne tévesszek, hogy biztosan eljussak a göröngyökön át a csillagokig! Korán keltem, hogy még a reggeli homályban juthassak el a kis templomomba. Olyankor szeretem legjobban, mikor még üres, s akik betérnek, úgy jönnek, mintha valami miszteriózus találkozójuk lenne a legfőbb jóval, hogy imádják, kérjék, rettegjék őt . . . Olyankor látom csak, hogy mennyire exaltált vagyok; egy óra alatt egészen átszellemülök s teljesen az az érzésem van, hogy sohasem lehetnék boldogabb, mint az ima e szent extázisában. Talán az sem más, csak a lelkem betegsége, hogy alig tudok megválni az oltártól, hogy meghalni szeretnék , ott imává vált érzésekkel. Kilenc órakor már útban voltam a kórház felé. Néhány ismerős alakkal találkoztam, akik köszöntés nélkül vagy elkésett köszöntéssel haladtak el mellettem. Senki sem ismer meg szürke ruhában, homlokra húzott, nagyszélű kalapban. Ez a rendes öltözékem, ha a betegjeimhez megyek, meglátogatni őket. Ha néha elvész egy kissé a lelki egyensúlyom, vagy valami szomorúságom van, mindig hozzájuk sietek. És még ők hálásak hozzám, pedig az ő sorsuk az, ami engem megvigasztal. Valaki egyszer azt mondta rám, hogy a betegek ápolása és az imádság a lelkem alkoholja. Lehet, hogy igaza van is . Egyenesen a konyhába mentem, ahol már hat apácza szorgoskodott. Ahogy mozogtak, a cornettejük nagy, fehér széle, mint két galambszárny lebbent meg minden lépésüknél. Régi ismerősök vagyunk, mosolyogva köszöntjük egymást, s az egyik, a legfiatalabb, átveszi a kabátomat, kalapomat és hozza a széles, fehér kötényt, ami teljesen befödi a ruhámat. Vajmi keveset értek a főzéshez, de órákhosszat dolgozom velük, keverem az ételt hihetetlenül nagy üstökben,lehabozom a levest és szelem a húst. A főnöknő, akihez ajánló levelem volt, és aki e réven nagyon respektál, ha le-lejön, aggodalmasan kérdezősködik, nem vagyok-e fáradt ? Megnyugtatásom után aztán tovább megy, mi pedig munka közben, félig hangosan, valamennyien egyhangon imádkozzak az olvasói. .. Sokszor kételkedem magamban, hogy valóban én vagyok-e az ? Hihetetlennek tetszik önmagam előtt, hogy én, aki időnkint egészen elmerülök a nagyvilági élet léhaságaiba, a ki otthon a mindent analizáló, szenteket megdöntő, oltárokat lebontó könyvekkel rontom a hitemet, aki pozitív lelkem márványasztalán biztos Budapest, decz. 30. A politikai új év. Holnap az országgyűlés különböző pártjai meg fognak jelenni vezéreiknél, hogy az évforduló alkalmából azokat üdvözöljék. Az ez alkalommal elhangzandó politikai enuncziácziók iránti érdeklődés különösen a szabadelvűpárti nyilatkozatok felé terelő-