Magyarország, 1901. március (8. évfolyam, 52-78. szám)

1901-03-01 / 52. szám

t azon aljegyzők száma, akik az 1898. évet előző időben foglalták el ezen állásukat, előhaladásu­­kat tehát vagy az akadályozza, hogy tanulmá­nyaikkal elmaradtak, vagy valamely más gátló ok áll útjukban. Az albiráli­s alügyészek összes száma volt az 1900. év végén 1145. Ezek nem ritkán 3—4 évi szolgálat után lépnek elő, leginkább azon­ban a 6. év betöltésével. S a hivatalos kimu­tatás szerint hat évnél hosszabb idő óta ugyan­azon állásban szolgáló albiró­s alü­gyész van 342 s ezek közül csak 32-nek előléptetését gá­tolta valamely fegyelmi ok , miért nem lépett elő a többi, mikor a sor reákerült, azt tudni nem lehet. Ezen adatokból kitűnik, hogy a bírói pályára lépetteknek Ví­ra-része reked meg, vagy ma­rad el teljesen a joggyakorlaton, avagy a bírói állás legalsó fokán. Albírónak vagy aljegyzőnek maradni pedig nem lehet életczés, de az nem is állhat az igazságszolgáltatás érdekében. Nem akarom ezen adatokat a törvényszéki bírói s járásbírói állásban elmaradottakkal bo­nyolítani, mert ezen állásokban az emberek már beletörődnek a tisztes megőszü­lésbe, s mert fentebb feltüntetett adatok eléggé bizo­nyítják, hogy már a bírói pálya kezdetén száz számra maradoznak el olyan jogvégzett embe­rek, a­kik hivatásuknak tartották a magyar igazságügyet szolgálni. El nem tagadható baj az, melynek eredetét, okát kutatni nem lehet meddő dolog, mert hi­szen annak felismerése s orvoslása nem is a bírói karnak, hanem az igazságügynek áll ér­dekében. S ha a dolgot behatóbban vizsgáljuk, látjuk, hogy ennek csak szórványosan oka az egyéni fogyatkozás, ellenben kiapadhatatlan ősforrását a mai rendszer, a mai szolgálati viszonyok képezik. A fiatal jogász rendszerint gyönge előkép­zettséggel lép a gyakorlati pályára, sőt a 4192.—I. M. É. 91. sz. rendelet ezen is köny­­nyűt, megengedvén, hogy joggyakornoknak fel­tételesen olyan jogvégzett is felfogadtassék, a­ki a megkívánt vizsgálatokat még le nem tette. A gyakorlati életnek nem feladata az egye­tem teendőit átvállalni. Sem a bírósági elnökök, sem más bírák nem is érnek rá, hogy a fiatal­ságnak elméleti előadásokat tartsanak, hanem kötelességük az, hogy az ifjúnak az ügyek el­intézési módjára adjanak utasítást. Azért a hiányos elméleti ismeretek a joggyakorlat alatt nehezen pótolhatók. Még jól jár az, a­ki a törvényszéknél tölt­heti el joggyakorlatát. Ott több a fiatal jogász, s ezek kölcsönösen tanítják ki egymást. De a vidéki járásbíróságoknál a kezdő jogász sokkal szűkebb körre van szorítva, s a kisvárosi élet hamar ragadja magával, annál is inkább, mert a bíróságnál szakkönyvtár nincsen s a legszük­ségesebb kompilácziókon és törvénymagyaráza­tokon kívül más jogi munkához nem juthat. Hiba az is, hogy a fiatalságot munkával sok­szor túlterhelik és tehetségesebbnek, szorgal­masabbnak azt tartják, a­ki minél több aktát elintéz. Ez a legderekabb fiatal embert is szel­lemileg kifárasztja s kedvét elvonja a komo­lyabb tanulmányozástól. Káros a bírói szakképzésre továbbá az, hogy egyesek, különösen a fővárosiak s a nagyobb vidéki központokban lévők, helyhez kötik ma­gukat, mi­által nemcsak ők maguk vesztenek egy-két évet az előléptetésben, hanem a vidé­kieket megakadályozzák abban, hogy a nagyobb városokban levő szakkönyvtárakhoz férjenek. Igaz, hogy fiatalságunknak józan gondolko­zása s akaratereje nagyrészt legyőzi ezen aka­dályokat, de mégis baj az, hogy az ifjak egy­negyed és egyharmad része hátramarad, vagy nem haladhat annyira, amennyire ő maga sze­retné s amennyire az a közügy érdekében is állana. A birói szakképzésnek ezen fogyatkozásai azonban folytatódnak azután is, amikorra az ifjak már albirákká léptek elő. Az új albíró azzal kezdi működését, hogy a hosszú üresedés altt felhalmozott bűnügyi, te­lekkönyvi vagy hagyatéki hátralékokat dolgozza fel, s ezen szakokkal bíbelődik azután éveken madárszempár. Így kér választ olyan kérdé­sekre, a­melyekre megfelelni én nem tudok neki. Vájjon nagy távolságok választják-e el látó­körét az enyémtől, vagy félelmesen közelednek egymáshoz gondolataink, s csak neki nem ada­tott meg az, a­mi engem emberré tesz: a ki­fejezés képessége ? . Oh, de ha ebben az egyben fölötte állok is, van egy másik dolog, a­mely nyomorultabbá tesz nálánál, amely legmerészebb álmaimból dur­ván ráz fel, a­mely minden fényesség mellé sötét árnyékot rajzol: egy kicsinyke gödör.... Egy kis hiányossága a földnek, annyi csak, a­hol egy koporsó elfér... Egy kicsiny, tátongó üresség, a­mely csak akkor fog kiigazodni, el­simulni, ha megölelte, magába szívta, abszor­beálta testemet. .. Ez a kis gödör, ennek a tudata, a haláltól való rettenetes f­élelem, ez tesz bennünket nyo­morultabbá az állatoknál... Azok nem is sejtik azt, a­mit mi tudunk s ezért viselik oly türel­mesen azt a létet, a­mely őket minekünk, fel­sőbbeknek mindenben alárendeli.... Kicsi, bársonyos jószág, kicsi összetétele olyan atomoknak, amelyek azelőtt pár hónappal még a születés előtti nagy, kifürkészhetetlen Semmiben lebegtek — irigyellek téged: szüle­tésed, rövid boldogságod, elmúlásod, minden, minden szebb a mienknél. Alig pár hetes korodban már a nap felé törsz s a magasból tekintesz le reánk, röghöz kötöttek­re, akiket annyiszor hangoztatott felsőbbségünk sem bir saját erőnkből egy méternyire sem fel­emelni hozzád ... Ha a zöld berkek árnyá­ban megszólal kicsi szivedben a vágyak üd­vössége, nem ellenőrzi senki választásodat. Ha­láltusádnak pedig nincsen más tanúja, mint a­zt, mert a polgári ügyeket rendszerint a járás­­bíró foglalja le magának. Ha pedig később a törvényszékhez lép elő, újra csak ott van, hogy azzal kell foglalkoznia, a­mit neki az elnök beoszt , maga a szakot nem választhatja meg magának. Ennek következménye az, hogy nem minden biró szerezhet magának gyakorlati képzett­­­­séget minden szakban, hanem önkénytelenül egyoldalúvá válik. Pedig minél tágabb a biró ismeretköre, annál könnyebben érti meg s bí­rálja el az ügyet, annál jobb az igazságszol­gáltatás. Megnehezíti a bírák helyzetét az is, hogy az alsófokon jóformán mindenütt túl vak­nak ter­helve a munkával. Eljárási s ügyviteli szabá­lyaink nagyobb része komplikált s nehézkes annyira, hogy a mostan elvégzendő munkának körülbelül negyedrésze tisztán fölösleges. Ha a bírák ezen fölösleges munkától szaba­dulnának, az ügyek érdemben gyorsabb és ala­posabb elintézést nyernének a­nélkül, hogy a bírói létszámot folyton szaporítani kellene. Sőt ha minden bíróságnál jó szakkönyvtár létesít­­tetnék, a bíráknak alkalmuk nyílnék a jogtudo­mánynyal behatóbban foglalkozni, s nem egy­­ tehetség, mely ma a vidéken elparlagiasodik, s megmentetnék meddő jogirodalmunknak, mert nem egy biró buzdulna fel, hogy tapasztalatait a jogelmélettel összevetve becses önálló művei­­ gazdagítsa a kompilácziók és törvénymagyará­­­­zatokban már-már elposványosodó jogirodal­munkat. Mindezen felhozottak eléggé bizonyítják, hogy a magyar birói kar szellemi színvonalának eme­lése kizárólag birói karunk kiváló egyéni buzgó­­sága és rátermettségére vezethető vissza. A mai szolgálati viszonyok azonban nem eléggé kedvezők az önérzet fokozására s ápo­lására sem. Az 1891. évi XVII-ik és a 4291/1. M. E. 91. sz. alatt kibocsátott ügyviteli szabályok sok szép elvet állítottak fel, de azok végrehajtására kizárólag csak a bíróságok elnökeit jogosították föl, a bíráknak nemcsak hogy semmi rendel­kezési jogot nem adtak, de még csak beleszó­szent természet, amely szült, táplált és fel­nevelt . . . Kinyújtom a kezemet, hogy a tenyerembe vegyem. Egy pillanatra behúzza a nyakát fel­borzolt tollai közé, de azután szinte bocsánat­­kérőleg, mintha azt mondaná: engedj meg, hogy féltem, de te olyan nagy vagy, én meg olyan kicsiny — előre nyújtja az egyik lábát, kiterjeszti a jobb szárnyát, nyújtózik és rálép a mutatóujjamra. És én, a­ki egy szorítással összezúzhatnám, csöndesen, gyöngéden simogatom meg durva, fekete lábát, a­melyet olyan bizalommal tesz az én kezembe. Azután egyenként végigbabrá­lom fényes fekete tollait. És e tollak alatt meg­érzem mindazt, a­mi az én testemet is al­kotja: a bőrt, a húst és a csontokat. Vájjon hány nem sikerült próbája volt a nagy Anyának, a természetnek, a­míg eljutott a végleges megállapodásig, hogy a tökéletese­dett organizmusnak bírnia kell e három — és még más annyi sok — alkatrészszel? Ki néz­hetne bele a nagy kohóba, a­hol a fejlődésnek vak erői forronganak ? Ki fejtheti meg Annak a hatal­mát, ki az anyagot mozgásba hozta s neki törvényt szabott? Ki látta közülünk, a mikor megje­lentek az első moszatok, a penészgombák, a hínár, melyek mértföldekre ellepték a vizek felületét? Ki hallotta azt a mélységes morajt, a mely a tengerek fenekéről kelt a megkínzott s földnek jajkiáltásaként és megmozdította a vi­­­­zeket? Ki látta az első hullámot, a­mely a­­ sürű­ vízinövényeket a partok felé kergette, hogy­­ ott rétegekben lerakódva ujjmutatásul szolgál­janak egy meg nem született faj késői generá­­czióinak? Ki volt tanúja a kriptogámok — az ősvilág eme proletárjai — hatalmas fejlődésé­nek a párás, szénsavval telitett atmoszféra- A szarka. —­ A Magyarország eredeti tárczája. — Irtai Ifj. Lónyay Sándorné. Szemben velem egy fényestollu madár ül az asztalon. Alig félórája zavarta ki fészkéből valami vásott fiú. Ezt az egyet behozták nekem a gyermekek, a­kik arra menve meglátták a rossz fiú mesterkedését. Itt ül velem szemben kaczagtató komolyság­gal s kissé előrenyujtja kicsi fejét, a melyben valamelyes bizonytalan világosság támad e pil­lanatban. Mindaddig, mig a csend helyre nem állt kö­rülöttem, szerényen meghúzódott a terrasz he­­dera-levelei között, de azután óvatosan előbújt, jobbra-balra tekintgetett s végül furcsán, ügyet­lenül ugrott fel az asztalomra, mintha tudná, érezné,hogy mellettem nem fenyegeti veszedelem. Apró, kerek szemei, melyek olyanok, mint egy­­egy czifra gomb, szinte gondolkodva, rejtelmes kifejezéssel tekintenek az enyéimbe: szinte lát­szik az erőlködés rajta, hogy parányi agyvele­jében megalakítsa a kérdéseket: — Ki vagy te óriás, a­ki egyaránt tudsz ke­gyetlen és könyörületes lenni? Te, a­kiben megbízom? Miért bízom meg benned? Mit csinálsz ezen a világon? Mivel tudsz többet nálam, hogy olyan nyugodt felsőbbséggel né­­zesz le rám ? Honnan jösz ? Hová mégy ? Mi voltál, mielőtt itt megvetetted lábadat a föl­dön? Miért tekintesz éppen a szemembe ? Miért nem inkább a tollaimra, a fejem tetejére, a lábamra ? Hiszen ti a szemet a lélek tükrének tartjátok, tudom, — de rólunk azt mondjátok, hogy nincsen lelkünk . . . így keres, kutat ez a fényes, mozdulatlan MAGYAR­ORSZÁG Budapest, 1901. péntek márczius 1

Next