Magyarország, 1901. március (8. évfolyam, 52-78. szám)
1901-03-01 / 52. szám
t azon aljegyzők száma, akik az 1898. évet előző időben foglalták el ezen állásukat, előhaladásukat tehát vagy az akadályozza, hogy tanulmányaikkal elmaradtak, vagy valamely más gátló ok áll útjukban. Az albirális alügyészek összes száma volt az 1900. év végén 1145. Ezek nem ritkán 3—4 évi szolgálat után lépnek elő, leginkább azonban a 6. év betöltésével. S a hivatalos kimutatás szerint hat évnél hosszabb idő óta ugyanazon állásban szolgáló albirós alügyész van 342 s ezek közül csak 32-nek előléptetését gátolta valamely fegyelmi ok , miért nem lépett elő a többi, mikor a sor reákerült, azt tudni nem lehet. Ezen adatokból kitűnik, hogy a bírói pályára lépetteknek Víra-része reked meg, vagy marad el teljesen a joggyakorlaton, avagy a bírói állás legalsó fokán. Albírónak vagy aljegyzőnek maradni pedig nem lehet életczés, de az nem is állhat az igazságszolgáltatás érdekében. Nem akarom ezen adatokat a törvényszéki bírói s járásbírói állásban elmaradottakkal bonyolítani, mert ezen állásokban az emberek már beletörődnek a tisztes megőszülésbe, s mert fentebb feltüntetett adatok eléggé bizonyítják, hogy már a bírói pálya kezdetén száz számra maradoznak el olyan jogvégzett emberek, akik hivatásuknak tartották a magyar igazságügyet szolgálni. El nem tagadható baj az, melynek eredetét, okát kutatni nem lehet meddő dolog, mert hiszen annak felismerése s orvoslása nem is a bírói karnak, hanem az igazságügynek áll érdekében. S ha a dolgot behatóbban vizsgáljuk, látjuk, hogy ennek csak szórványosan oka az egyéni fogyatkozás, ellenben kiapadhatatlan ősforrását a mai rendszer, a mai szolgálati viszonyok képezik. A fiatal jogász rendszerint gyönge előképzettséggel lép a gyakorlati pályára, sőt a 4192.—I. M. É. 91. sz. rendelet ezen is könynyűt, megengedvén, hogy joggyakornoknak feltételesen olyan jogvégzett is felfogadtassék, aki a megkívánt vizsgálatokat még le nem tette. A gyakorlati életnek nem feladata az egyetem teendőit átvállalni. Sem a bírósági elnökök, sem más bírák nem is érnek rá, hogy a fiatalságnak elméleti előadásokat tartsanak, hanem kötelességük az, hogy az ifjúnak az ügyek elintézési módjára adjanak utasítást. Azért a hiányos elméleti ismeretek a joggyakorlat alatt nehezen pótolhatók. Még jól jár az, aki a törvényszéknél töltheti el joggyakorlatát. Ott több a fiatal jogász, s ezek kölcsönösen tanítják ki egymást. De a vidéki járásbíróságoknál a kezdő jogász sokkal szűkebb körre van szorítva, s a kisvárosi élet hamar ragadja magával, annál is inkább, mert a bíróságnál szakkönyvtár nincsen s a legszükségesebb kompilácziókon és törvénymagyarázatokon kívül más jogi munkához nem juthat. Hiba az is, hogy a fiatalságot munkával sokszor túlterhelik és tehetségesebbnek, szorgalmasabbnak azt tartják, aki minél több aktát elintéz. Ez a legderekabb fiatal embert is szellemileg kifárasztja s kedvét elvonja a komolyabb tanulmányozástól. Káros a bírói szakképzésre továbbá az, hogy egyesek, különösen a fővárosiak s a nagyobb vidéki központokban lévők, helyhez kötik magukat, miáltal nemcsak ők maguk vesztenek egy-két évet az előléptetésben, hanem a vidékieket megakadályozzák abban, hogy a nagyobb városokban levő szakkönyvtárakhoz férjenek. Igaz, hogy fiatalságunknak józan gondolkozása s akaratereje nagyrészt legyőzi ezen akadályokat, de mégis baj az, hogy az ifjak egynegyed és egyharmad része hátramarad, vagy nem haladhat annyira, amennyire ő maga szeretné s amennyire az a közügy érdekében is állana. A birói szakképzésnek ezen fogyatkozásai azonban folytatódnak azután is, amikorra az ifjak már albirákká léptek elő. Az új albíró azzal kezdi működését, hogy a hosszú üresedés altt felhalmozott bűnügyi, telekkönyvi vagy hagyatéki hátralékokat dolgozza fel, s ezen szakokkal bíbelődik azután éveken madárszempár. Így kér választ olyan kérdésekre, amelyekre megfelelni én nem tudok neki. Vájjon nagy távolságok választják-e el látókörét az enyémtől, vagy félelmesen közelednek egymáshoz gondolataink, s csak neki nem adatott meg az, ami engem emberré tesz: a kifejezés képessége ? . Oh, de ha ebben az egyben fölötte állok is, van egy másik dolog, amely nyomorultabbá tesz nálánál, amely legmerészebb álmaimból durván ráz fel, amely minden fényesség mellé sötét árnyékot rajzol: egy kicsinyke gödör.... Egy kis hiányossága a földnek, annyi csak, ahol egy koporsó elfér... Egy kicsiny, tátongó üresség, amely csak akkor fog kiigazodni, elsimulni, ha megölelte, magába szívta, abszorbeálta testemet. .. Ez a kis gödör, ennek a tudata, a haláltól való rettenetes félelem, ez tesz bennünket nyomorultabbá az állatoknál... Azok nem is sejtik azt, amit mi tudunk s ezért viselik oly türelmesen azt a létet, amely őket minekünk, felsőbbeknek mindenben alárendeli.... Kicsi, bársonyos jószág, kicsi összetétele olyan atomoknak, amelyek azelőtt pár hónappal még a születés előtti nagy, kifürkészhetetlen Semmiben lebegtek — irigyellek téged: születésed, rövid boldogságod, elmúlásod, minden, minden szebb a mienknél. Alig pár hetes korodban már a nap felé törsz s a magasból tekintesz le reánk, röghöz kötöttekre, akiket annyiszor hangoztatott felsőbbségünk sem bir saját erőnkből egy méternyire sem felemelni hozzád ... Ha a zöld berkek árnyában megszólal kicsi szivedben a vágyak üdvössége, nem ellenőrzi senki választásodat. Haláltusádnak pedig nincsen más tanúja, mint azt, mert a polgári ügyeket rendszerint a járásbíró foglalja le magának. Ha pedig később a törvényszékhez lép elő, újra csak ott van, hogy azzal kell foglalkoznia, amit neki az elnök beoszt , maga a szakot nem választhatja meg magának. Ennek következménye az, hogy nem minden biró szerezhet magának gyakorlati képzettséget minden szakban, hanem önkénytelenül egyoldalúvá válik. Pedig minél tágabb a biró ismeretköre, annál könnyebben érti meg s bírálja el az ügyet, annál jobb az igazságszolgáltatás. Megnehezíti a bírák helyzetét az is, hogy az alsófokon jóformán mindenütt túl vaknak terhelve a munkával. Eljárási s ügyviteli szabályaink nagyobb része komplikált s nehézkes annyira, hogy a mostan elvégzendő munkának körülbelül negyedrésze tisztán fölösleges. Ha a bírák ezen fölösleges munkától szabadulnának, az ügyek érdemben gyorsabb és alaposabb elintézést nyernének anélkül, hogy a bírói létszámot folyton szaporítani kellene. Sőt ha minden bíróságnál jó szakkönyvtár létesíttetnék, a bíráknak alkalmuk nyílnék a jogtudománynyal behatóbban foglalkozni, s nem egy tehetség, mely ma a vidéken elparlagiasodik, s megmentetnék meddő jogirodalmunknak, mert nem egy biró buzdulna fel, hogy tapasztalatait a jogelmélettel összevetve becses önálló művei gazdagítsa a kompilácziók és törvénymagyarázatokban már-már elposványosodó jogirodalmunkat. Mindezen felhozottak eléggé bizonyítják, hogy a magyar birói kar szellemi színvonalának emelése kizárólag birói karunk kiváló egyéni buzgósága és rátermettségére vezethető vissza. A mai szolgálati viszonyok azonban nem eléggé kedvezők az önérzet fokozására s ápolására sem. Az 1891. évi XVII-ik és a 4291/1. M. E. 91. sz. alatt kibocsátott ügyviteli szabályok sok szép elvet állítottak fel, de azok végrehajtására kizárólag csak a bíróságok elnökeit jogosították föl, a bíráknak nemcsak hogy semmi rendelkezési jogot nem adtak, de még csak beleszószent természet, amely szült, táplált és felnevelt . . . Kinyújtom a kezemet, hogy a tenyerembe vegyem. Egy pillanatra behúzza a nyakát felborzolt tollai közé, de azután szinte bocsánatkérőleg, mintha azt mondaná: engedj meg, hogy féltem, de te olyan nagy vagy, én meg olyan kicsiny — előre nyújtja az egyik lábát, kiterjeszti a jobb szárnyát, nyújtózik és rálép a mutatóujjamra. És én, aki egy szorítással összezúzhatnám, csöndesen, gyöngéden simogatom meg durva, fekete lábát, amelyet olyan bizalommal tesz az én kezembe. Azután egyenként végigbabrálom fényes fekete tollait. És e tollak alatt megérzem mindazt, ami az én testemet is alkotja: a bőrt, a húst és a csontokat. Vájjon hány nem sikerült próbája volt a nagy Anyának, a természetnek, amíg eljutott a végleges megállapodásig, hogy a tökéletesedett organizmusnak bírnia kell e három — és még más annyi sok — alkatrészszel? Ki nézhetne bele a nagy kohóba, ahol a fejlődésnek vak erői forronganak ? Ki fejtheti meg Annak a hatalmát, ki az anyagot mozgásba hozta s neki törvényt szabott? Ki látta közülünk, a mikor megjelentek az első moszatok, a penészgombák, a hínár, melyek mértföldekre ellepték a vizek felületét? Ki hallotta azt a mélységes morajt, a mely a tengerek fenekéről kelt a megkínzott s földnek jajkiáltásaként és megmozdította a vizeket? Ki látta az első hullámot, amely a sürű vízinövényeket a partok felé kergette, hogy ott rétegekben lerakódva ujjmutatásul szolgáljanak egy meg nem született faj késői generáczióinak? Ki volt tanúja a kriptogámok — az ősvilág eme proletárjai — hatalmas fejlődésének a párás, szénsavval telitett atmoszféra- A szarka. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irtai Ifj. Lónyay Sándorné. Szemben velem egy fényestollu madár ül az asztalon. Alig félórája zavarta ki fészkéből valami vásott fiú. Ezt az egyet behozták nekem a gyermekek, akik arra menve meglátták a rossz fiú mesterkedését. Itt ül velem szemben kaczagtató komolysággal s kissé előrenyujtja kicsi fejét, a melyben valamelyes bizonytalan világosság támad e pillanatban. Mindaddig, mig a csend helyre nem állt körülöttem, szerényen meghúzódott a terrasz hedera-levelei között, de azután óvatosan előbújt, jobbra-balra tekintgetett s végül furcsán, ügyetlenül ugrott fel az asztalomra, mintha tudná, érezné,hogy mellettem nem fenyegeti veszedelem. Apró, kerek szemei, melyek olyanok, mint egyegy czifra gomb, szinte gondolkodva, rejtelmes kifejezéssel tekintenek az enyéimbe: szinte látszik az erőlködés rajta, hogy parányi agyvelejében megalakítsa a kérdéseket: — Ki vagy te óriás, aki egyaránt tudsz kegyetlen és könyörületes lenni? Te, akiben megbízom? Miért bízom meg benned? Mit csinálsz ezen a világon? Mivel tudsz többet nálam, hogy olyan nyugodt felsőbbséggel nézesz le rám ? Honnan jösz ? Hová mégy ? Mi voltál, mielőtt itt megvetetted lábadat a földön? Miért tekintesz éppen a szemembe ? Miért nem inkább a tollaimra, a fejem tetejére, a lábamra ? Hiszen ti a szemet a lélek tükrének tartjátok, tudom, — de rólunk azt mondjátok, hogy nincsen lelkünk . . . így keres, kutat ez a fényes, mozdulatlan MAGYARORSZÁG Budapest, 1901. péntek márczius 1