Magyarország, 1901. április (8. évfolyam, 79-102. szám)
1901-04-02 / 79. szám
BUDAPEST, 1901. ÁPRILIS 2. KEDD VIIl. ÉVFOLYAM 71. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Baráros szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőségi és kiadóhivatal : Teréz-körut 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. Mulasztás, Budapest, ápr. 1. • Minden nemzetre súlyosak azok az áldozatok, amelyeket a militarizmusnak kell meghozni, de kétszeresen súlyosak azok a magyar nemzetre. Nemcsak azért, mivel pénzével egy idegen szervezetet kell táplálnia, hanem azért is, mivel a magyar nemzet elöl jó részben el vannak dugva azok a csatornák,, amelyeken át a véderőre fordított kiadások a nemzet testébe visszafolyhatnának. Minden más országban a hadsereg kiadásai emelik a nemzeti ipart, foglalkozást adnak a munkás kezeknek, gazdagítják, gyarapítják a dolgozó osztályokat, egyszóval semmi sem vesz kárba azokból a nagy anyagi áldozatokból, amelyeket a nemzet hadseregéért hoz, mert azok más alakban munkát, keresetet, gazdagodást teremtetnek. A nemzeti munkásság, mint egy nagy edény, fogja föl azt az életnedvet, amit a nemzet magából kiizzadt, és végeredményben a nemzet életerejében csak átalakulás állott elő, de megfogyatkozás nem történt. Nagyon jól tudjuk mindannyian, pártkülönbség nélkül, hogy ez nálunk nem így van. A véderőre fordított kiadásaink túlnyomó nagy része tökéletesen, végleg elveszett a nemzetre nézve. Elszállanak azok idegen földre, idegen népek közé, és ott teremtenek munkát, keresetet, virágzást és jólétet. A nemzeti életerő összességében így évről-évre, rendszeresen bekövetkezik egy elkerülhetetlen deficit, amely állandóan fogyasztja, emészti, csökkenti életnedveink összességét. Sok csatorna van megnyitva e nemzet testében, amelyen át szabadon ömlik át annak vére idegen testbe, de talán egyik sem olyan megdöbbentően széles, mint az, amely a véderőre fordított áldozataink elvezetésével sorvasztja gazdasági életerőnket. Arra kellene törekednünk, hogy ezt a csatornát lehetőleg szűkítsük, betömjük. E helyett mi,történik? Az a veszedelem fenyeget bennünket, hogy ez a csatorna nemsokára, a közeljövőben, ijesztően megszélesedik. Mindinkább bizonyosabbá válik, hogy az új ágyúk kérdésének megoldása és költségeinek megszavazása a legközelebbi delegációk feladata lesz. Hozzávetőleges, de legkevésbbé sem túlzott számítás szerint a Magyarország terhére ezer, a réven eső összeg mintegy 50 millió koronára rúg. Mivel pedig az új ágyúkat még részben sem fogják Magyarországon csinálni, hanem valamennyi a szeieri fegyvergyárban készül el, ennélfogva ez az 50 millió teljesen elveszett összeget jelent Magyarországra nézve. Azt lehetne erre mondani, hogy hiszen Magyarországon nincs is olyan fegyvergyár, amely képes volna a modern kőnek. Többnyire mind gőgösen, fölemelt fővel, feszesen tekintenek a távolba, csak egy van közöttük, amely lekötelezőleg görbíti meg derekát, hogy ágait tovább terjeszthesse, egész ama kis kőpad fölé, amelyen most egy fiatal asszony ül. Egy pillanatra szinte azt gondolhatná az ember, hogy ő sem más mint egy gondosan nevelt, gyenge virág, — annyira beleilleszkedik ennek az egész képnek a keretébe: még a hajának szőkeségében is van valami őszies, mintha felvette volna ennek a beteges évszaknak a karakterét, s kék karikáktól övezett, halványfényű szemei, olyanok mint két árvácska. Mozdulatlanul ül a helyén, s egyre csak ezt a kertet, ezeket a fákat nézi, azzal a fájdalmas melankóliával szívében, amelyet csak a régen nélkülözött dolgoknak viszontlátása okoz. . . Oh, jól ismeri ezt az egész csudás világot, ezt az egész, néma és mégis oly ékesen szóló környezetet. . . Bizalmasai itt a fák, mind egyenkint: az a mogorva, feketeszoknyás fenyő, a melyet akkor ültetett az édes anyja, mikor ő született, és ott messzebb a ruták csoportjai, melyek örökös önkívületben tördelik karjaikat; a ránczoskérgü vén szilfák, melyektől annyiszor koldult búvóhelyet, ha nem tudta a franczia leczkéjét, — a gyertyánok, a melyek valami ismeretlen, nehéz búnak miatta esdekelve nyújtják ég felé meggémberedett ágaikat. Meghitt ismerősei a kertnek ezüstruhája szépes vetelményeknek megfelelő ágyukat gyártani. Igaz, de mért nincs? Hiszen az óriási hiba, hogy nincs. A monarchiát csak északról és nyugatról veszik körül olyan erős hatalmak, amelyek részéről a monarchia területére való benyomulás fenyeget, és így a monarchia természetes visszavonulási és újjászervezkedési területe éppen a délkeleti rész, vagyis Magyarország. — Mi következik ebből ? Hogy ennek a résznek kellene arzenálokkal, fegyvergyárakkal, raktárakkal legjobban ellátva lennie, hogy az ellenállásra való további szervezkedést folytatni lehessen akkor is, ha az ellenség az osztrák állam keskeny területét már hatalmába ejtette. Hová menekült a dinasztia és az udvar Mária Terézia korában, és amikor Csehországba nyomultak és Königgrätznél győztek a porosz hadak ? Nem Magyarországba ? Akár mulasztás, akár szándékos rosszakarat okozta, hogy Magyarország nincs fölszerelve a védelemhez szükséges intézményekkel, kétségtelen, hogy ezzel nagy bűn követtetett el nemcsak Magyarország ellen, de az egész monarchia védelmi rendszere és a dinasztia hatalmi állása ellen. Ismeretes dolog, hogy Ausztria ipari életében maga a dinasztia is részt vesz, nagymérvű vagyoni befektetésekkel támogat egyes kiváló ipari vállalatokat, mint a Lloyd, Dunagőzhajózási vállalat, steyeri fegyvergyár, Nordbahn stb. Hibának és mulasztásnak tartjuk azok részéről, akik irányadó helyen tanácsadásra vannak hivatva, hogy miért nem tanácsolják az Otthon. (A Magyarország eredeti tárczája.) Irta: ifj. Lónyay Sándorné. ... Csend van, csak a kert életének egyöntetű harmonikus zsibongása izmosodott muzsikává. A fénysugarak rezgése meglomhul a fáknak ragyogó levélfüggönye mögött, s létrejön a csuda: a fényesség hanggá lesz s melódiává a csillogás, mert fölöslegét zenévé sűríti az önmagát imádó, emberek boldogságára ügyet nem vető természet. Ott, a szomorúfűzek alatt, ritmikus esésben hull le a kis patak vize, a folyását nehezítő, szándékosan felhalmozott kőrakásokon, s olyan panaszosan hangzik, mint egy kis leány zokogása. A falevelek szerelmesen össze-össze borzonganak, amikor a csapodár szellő dévajkodik velük, azután mozdulatlanul tűrik, hogy egy-egy madár — ki tudja, mily messzi útjában? — pihenőt tartson az árnyékukban. Néha egy párnevü veréb vészkiáltást hallat, amely éles disszonancziaként reszket a levegőben egy szempillantásig, de amint a léghullámok tovább adják, lágyan olvad bele az általános, dallamos akkordba. A kicsi fűszálak egyenesen állanak, mint a katonák s csak olyankor hajtják meg a nyakukat, ha egy-egy aranyszárnyú bogár halk, szerelmes zümmögéssel könyörög, hogy simuljanak közelebb hozzá, mert így nem tudja őket átölelni. A nagy alléé fái finoman, egyenesen sorakoznak egymás mellé, mintha valamire figyelneis, vidám, bolondos, kaczér nyárfák, melyeknek egész élete csupa tánczolásból áll, és a szenvedélyes orgona, mely soha sem győzi bevárni a melegebb évszakot, s a nap első csókjára bódító illattal árasztja el a levegőt, hogy magához csalogassa a remegő szárnyú, megbízhatatlan lepkéket. Hányszor kísérte figyelemmel, mily hamar hervadnak el virágai, mert nem védi őket semmi a nap perzselő sugarai ellen, s miként lesznek levelei, — talán büntetésből, a miért úgy sietett élni — olyanokká mint egy-egy fekete szív . . . Legjobban csodálta az erdőnek idehozott főnemeseit, a tragikus, komor tölgyeket, melyek — mint a tündérmesékben — százéves álomra látszottak kárhoztatva lenni, s tétlenül tűrték, hogy villaszerű ágaik kettéválásánál a stréber, parazita fagyöngy üssön tanyát, s szívja belőlük az életet. De legtöbbet mégis annak az óriási, mozdulatlan czédrusnak panaszkodott, amelynek nyers, töretlen szinte brutális zöldje most olyan jól esik fáradt tekintetének ... Oh, ezt az öreg garde de dameot, aki óriási zöld napernyőjét olyan védő gondossággal emeli az alacsonyabb, fiatalabb fák fölé — különösen szerette ! Hányszor elnézte, mily türelmesen engedi át lombkoronáját menhelyül egy-egy tolakodó varjúnak, mikor ez egy nagyobb madárral való stenkerkedés után gyáván megfutott... Ha bánata volt is, mindig ideszaladt hozzá és ilyenkor úgy érezte, hogy ez a jó öreg fa megérti őt, s ha nem is válaszol a panaszko- Lanunk mai száma 24 oldal. !