Magyarország, 1901. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1901-04-02 / 79. szám

BUDAPEST, 1901. ÁPRILIS 2. KEDD VIIl. ÉVFOLYAM 71. SZÁM­ Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 28 Korona. Baráros szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőségi és kiadóhivatal : Teréz-körut 19. szám Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megnyitása iránt lehetőleg gyor­san szíveskedjenek intézkedni, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedjen. Mulasztás, Budapest, ápr. 1. • M­inden nemzetre súlyosak azok­ az ál­dozatok, a­melyeket a militarizmusnak kell meghozni, de kétszeresen súlyosak azok a magyar nemzetre. Nemcsak azért, mivel pénzével egy idegen szervezetet kell táplálnia, hanem azért is, mivel a magyar nemzet elöl jó részben el vannak dugva azok a csatornák,, a­melyeken át a véderőre fordított kiadások a nemzet testébe visszafolyhatnának. Minden más országban a hadsereg kiadásai emelik a nemzeti ipart, foglalkozást adnak a mun­kás kezeknek, gazdagítják, gyarapítják a dolgozó osztályokat, egyszóval semmi sem vesz kárba azokból a nagy anyagi áldozatokból, a­melyeket a nemzet had­seregéért hoz, mert azok más alakban munkát, keresetet, gazdagodást teremte­tnek. A nemzeti munkásság, mint egy nagy edény, fogja föl azt az életnedvet, a­mit a nemzet magából kiizzadt, és vég­eredményben a nemzet életerejében csak átalakulás állott elő, de megfogyatkozás nem történt. Nagyon jól tudjuk mindannyian, párt­­különbség nélkül, hogy ez nálunk nem így van. A véderőre fordított kiadásaink túlnyomó nagy része tökéletesen, végleg elveszett a nemzetre nézve. Elszállanak azok idegen földre, idegen népek közé, és ott teremtenek munkát, keresetet, virágzást és jólétet. A nemzeti életerő összességében így évről-évre, rendszeresen bekövetkezik egy elkerülhetetlen defic­it, amely állan­dóan fogyasztja, emészti, csökkenti élet­nedveink összességét. Sok csatorna van megnyitva e nemzet testében, amelyen át szabadon ömlik át annak vére idegen testbe, de talán egyik sem olyan meg­döbbentően széles, mint az, amely a véd­erőre fordított áldozataink elvezetésével sorvasztja gazdasági életerőnket. Arra kellene törekednünk, hogy ezt a csatornát lehetőleg szűkítsük, betöm­jük. E helyett mi,történik? Az a ve­szedelem fenyeget bennünket, hogy ez a csatorna nemsokára, a közel­jövő­ben, ijesztően megszélesedik. Mindinkább bizonyosabbá válik, hogy az új ágyúk kérdésének megoldása és költségeinek megszavazása a legközelebbi delegác­iók feladata lesz. Hozzávetőleges, de legke­­vésbbé sem túlzott számítás szerint a Magyarország terhére ezer, a réven eső összeg mintegy 50 millió koronára rúg. Mivel pedig az új ágyúkat még részben sem fogják Magyarországon csinálni, hanem valamennyi a szeieri fegyvergyár­ban készül el, ennélfogva ez az 50 mil­lió teljesen elveszett összeget jelent Magyar­­országra nézve. Azt lehetne erre mondani, hogy hiszen Magyarországon nin­cs is olyan fegyver­­gyár, amely képes volna a modern kő­nek. Többnyire mind gőgösen, fölemelt fővel, feszesen tekintenek a távolba, csak egy van közöttük, a­mely lekötelezőleg görbíti meg de­rekát, hogy ágait tovább terjeszthesse, egész ama kis kőpad fölé, a­melyen most egy fiatal asszony ül. Egy pillanatra szinte azt gondolhatná az em­ber, hogy ő sem más mint egy gondosan ne­velt, gyenge virág, — annyira beleilleszkedik ennek az egész képnek a keretébe: még a ha­jának szőkeségében is van valami őszies, mintha felvette volna ennek a beteges évszak­nak a karakterét, s kék karikáktól övezett, halványfényű szemei, olyanok mint két ár­vácska. Mozdulatlanul ül a helyén, s egyre csak ezt a kertet, ezeket a fákat nézi, azzal a fájdal­mas melankóliával szívében, a­melyet csak a régen nélkülözött dolgoknak viszontlátása okoz. . . Oh, jól ismeri­­ ezt az egész csudás vilá­got, ezt az egész, néma és mégis oly ékesen szóló környezetet. . . Bizalmasai itt a fák, mind egyenkint: az a mogorva, feketeszok­nyás fenyő, a melyet akkor ültetett az édes anyja, mikor ő született, és ott messzebb a ruták csoportjai, melyek örökös önkívületben tördelik karjaikat; a ránczoskérgü vén szilfák, melyektől annyiszor koldult búvóhelyet, ha nem tudta a franczia leczkéjét, — a gyertyánok, a melyek valami ismeretlen, nehéz búnak miatta esdekelve nyújtják ég felé meg­gémbere­­dett ágaikat. Meghitt ismerősei a kertnek ezüstruhája szépes vetelményeknek megfelelő ágyukat gyár­tani. Igaz, de mért nincs? Hiszen az óriási hiba, hogy nincs. A monar­chiát csak északról és nyugatról veszik körül olyan erős hatalmak, amelyek ré­széről a monarchia területére való benyo­mulás fenyeget, és így a monarchia ter­mészetes visszavonulási és újjászervez­­kedési területe éppen a délkeleti rész, vagyis Magyarország. — Mi követ­kezik ebből ? Hogy ennek a résznek kellene arzenálokkal, fegyvergyárakkal, raktárakkal legjobban ellátva lennie, hogy az ellenállásra való további szervezkedést folytatni lehessen akkor is, ha az ellen­ség az osztrák állam keskeny területét már hatalmába ejtette. Hová menekült a dinasztia és az udvar Mária Terézia ko­rában, és a­mikor Csehországba nyomul­tak és Königgrätznél győztek a porosz hadak ? Nem Magyarországba ? Akár mulasztás, akár szándékos rossz­akarat okozta, hogy Magyarország nincs fölszerelve a védelemhez szükséges intéz­ményekkel, kétségtelen, hogy ezzel nagy bűn követtetett el nemcsak Magyarország ellen, de az egész monarchia védelmi rendszere és a dinasztia hatalmi állása ellen. Ismeretes dolog, hogy Ausztria ipari életében maga a dinasztia is részt vesz, nagymérvű vagyoni befektetésekkel támo­gat egyes kiváló ipari vállalatokat, mint a Lloyd, Dunagőzhajózási vállalat, steyeri fegyvergyár, Nordbahn stb. Hibának és mulasztásnak tartjuk azok részéről, a­kik irányadó helyen tanácsadásra vannak hi­vatva, hogy miért nem tanácsolják az Otthon. (A Magyarország eredeti tárczája.) Irta: ifj. Lónyay Sándorné. ... Csend van, csak a kert életének egyöntetű harmonikus zsibongása izmosodott muzsikává. A fénysugarak rezgése meglomhul a fáknak ragyogó levélfüggönye mögött, s létrejön a csuda: a fényesség hanggá lesz s melódiává a csillogás, mert fölöslegét zenévé sűríti az önmagát imádó, emberek boldogságára ügyet nem vető természet. Ott, a szomorúfűzek alatt, ritmikus esésben hull le a kis patak vize, a folyását nehezítő, szándékosan felhalmozott kőrakásokon, s olyan panaszosan hangzik, mint egy kis leány zoko­gása. A falevelek szerelmesen össze-össze bor­­zonganak, a­mikor a csapodár szellő dévajko­­dik velük, azután mozdulatlanul tűrik, hogy egy-egy madár — ki tudja, mily messzi útjá­ban? — pihenőt tartson az árnyékukban. Néha egy párnevü veréb vészkiáltást hallat, a­mely éles disszonancziaként reszket a levegő­ben egy szempillantásig, de a­mint a léghullá­mok tovább adják, lágyan olvad bele az álta­lános, dallamos akkordba. A kicsi fűszálak egyenesen állanak, mint a katonák s csak olyankor hajtják meg a nyaku­kat, ha egy-egy aranyszárnyú bogár halk, sze­relmes zümmögéssel könyörög, hogy simuljanak közelebb hozzá, mert így nem tudja őket át­ölelni. A nagy alléé fái finoman, egyenesen sora­koznak egymás mellé, mintha valamire figyelne­is, vidám, bolondos, kaczér nyárfák, melyeknek egész élete csupa tánczolásból áll, és a szen­vedélyes orgona, mely soha sem győzi bevárni a melegebb évszakot, s a nap első csókjára bódító illattal árasztja el a levegőt, hogy ma­gához csalogassa a remegő szárnyú, megbízha­tatlan lepkéket. Hányszor kísérte figyelemmel, mily hamar hervadnak el virágai, mert nem védi őket semmi a nap perzselő sugarai ellen, s miként lesznek levelei, — talán büntetésből, a miért úgy sietett élni — olyanokká mint egy-egy fe­kete szív . . . Legjobban csodálta az erdőnek idehozott főnemeseit, a tragikus, komor tölgyeket, melyek — mint a tündérmesékben — százéves álomra látszottak kárhoztatva lenni, s tétlenül tűrték, hogy villaszerű ágaik kettéválásánál a stréber, parazita fagyöngy üssön tanyát, s szívja belő­lük az életet. De legtöbbet mégis annak az óriási, mozdu­latlan czédrusnak panaszkodott, a­melynek nyers, töretlen szinte brutális zöldje most olyan jól esik fáradt tekintetének ... Oh, ezt az öreg garde de dameot, a­ki óriási zöld nap­ernyőjét olyan védő gondossággal emeli az ala­csonyabb, fiatalabb fák fölé — különösen sze­rette ! Hányszor elnézte, mily türelmesen engedi át lombkoronáját menhelyül egy-egy tolakodó varjúnak, mikor ez egy nagyobb madárral való stenkerkedés után gyáván megfutott... Ha bánata volt is, mindig ideszaladt hozzá és ilyenkor úgy érezte, hogy ez a jó öreg fa megérti őt, s ha nem is válaszol a panaszko- Lanunk mai száma 24 oldal. !

Next