Magyarország, 1902. március (9. évfolyam, 52-77. szám)

1902-03-01 / 52. szám

Bartha Miklós beszéde. Bartha Miklós : T. képviselőház ! (Halljuk ! Hall­juk !) Az állandó országház a hivatalos kimutatás szerint (Általános Halljuk ! Halljuk ! kiáltások.) eddi­­gelé 32 millió koronájába került az országnak, azonban ugyancsak a hivatalos kimutatások azt a jövendőt mutatják és azt a kilátást helyezik előtérbe, hogy az még legalább is három millió koronába bele fog kerülni, tehát remélhető — ha minden szá­mítás beüt — hogy mire az állandó országház épí­tése bevégződik, az 35 millió koronánál többe fog kerülni. (Az épület helye.) Amint a t. képviselőháznak tudni méltóztatik, az országgyűlés az 1880. évben hozta meg az állandó országház építésére vonatkozó első törvényt, és 1884-ben, tehát 4 év múlva fogadta el a törvényho­zás az idevonatkozó tervezetet. Akkor kezdetett meg az építés. A törvény értelmében az építkezésnek tíz év leforgása alatt kellett volna befejeződnie. Azóta 18 esztendő telt el. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) A Ház jóformán minden évben jelentést kapott a kor­mánytól az építés állapotáról. Joga is volt, alkalma is volt a képviselőháznak, ellenőrizni és felül­bírálni az építkezés menetét, azonban kivéve azt az egy alkalmat, amikor a tervezet elfoga­dásáról volt szó, amidőn az ellenzék részéről a Ház jelenlegi 1. elnöke, Apponyi Albert gróf szólalt fel első­sorban s az én csekély személyem is csatlako­zott az ő felszólalásához, ez nem történt meg. Akkor mindnyájan hangsúlyoztuk az ellenzék részéről elő­ször is (Halljuk! balfelől.), hogy rosszul van a hely megválasztva, ahol építeni akarunk (Úgy van! a szélsőbaloldalot­.); másodszor, hogy a gothikus styl (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) nem a mi éghajlatunknak, nem a mi nemzeti temperamentu­munknak (Úgy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) nem a mi esztétikai felfogásunknak, (Úgy van ! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) és legkevésbbé országgyű­lésnek, parlamentnek való stílus. (Úgy van! Úgy van ! a szélsőbaloldalon.) Uray Imre: A zsidóknak jó! (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Bartha Miklós : A nálunk megszokott csalhatat­lansággal szavaztatta meg az akkori kormány és hiába mondta akkor Apponyi Albert gróf, hogy nem hét millió forintba fog az az épület kerülni, mint a­hogy az akkori költségvetési előirányzatban meg­állapítva volt, hanem legalább 14 millió forintba. Az akkori miniszterelnök úr tekintélyének súlyával és szavának ismeretes élczelődő természetével azt felelte rá: ha Apponyi Albert gróf képviselő úr jobban ért hozzá, mint maguk az építők, mint az egyetemi tanárok, akkor kár, hogy nem ő építi fel és nem ő vállalko­zik reá. Ez az olcsó vicc­ természetesen elég volt arra (Egy hang a szélsőbaloldalon : Tapsoltak akkor is !), hogy minden ember megesküdjék, a bibliára téve kezét, hogy feltétlenül csak 14 millió koronába fog kerülni. Most pedig itt állunk 34 millió koro­nával. Én azokra a durva hibákra, amelyek ennél az építkezésnél stílus és czélszerűség szempontjából elkövettettek, kiterjeszkedni nem akarok, mert tu­dom, hogy azon már segíteni úgy sem lehet és ha vannak, akik szépnek, monumentálisnak és olyannak találják azt az épületet, mely a mai korszaknak művészeti értékét a későbbi idők számára mint­egy jelképezi, elraktározza, hát én azoknak az ízlését, örömét, gyönyörűségét, gusztusát nem akarom háborgatni és zavarni. Egy épületről van szó, amelyet ez az igazán szegény és állandó gazdasági válságokkal küzdő nemzet harminc­négy millió koronával épít fel egy olyan területen, ahol előre könnyű módon mindenből tabula rasat csinál­hattak és csináltak is, ahol ezen épület kedvéért egy egészen új városrész alakult és felépült mégis úgy — ez egy probléma, amelyet igen nehéz meg­oldani józan észszel, — úgy, hogy annak az épü­letnek sem a frontja, sem a hátulsó része, sem az oldala nem látható. Felépítik úgy, hogy hajóra, ladikra vagy tutajra kell, hogy az ember szálljon és akkor hajózva nézheti meg a Du­náról, amely pedig mozog, amelynek nagy a sodra, ott tehát az ember, hogy jól megnézhesse, tehát egy fixírozott pontról nézhesse meg, szükséges horgonyt vetnie és csak így látható ennek az épületnek a dísze, eleje, frontja. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Csak Lantos Dumont nézheti meg.) Nem az érdemel mosolygást, amit én most mondok, hanem az épít­kezésnek az a módja, mert ez már a legmagasabb komikumba vág és elhelyezik az épületet a Du­nával természetesen parallel, miután az akkori fölfogás szerint vissza kellett hogy tükröződje­nek a középkorba visszanyúló alkotmányunkat jel­képező tornyok és fagádok és nagy oszlopok a Duna tükrében. Tapsot kapott ez a frázis abban az időben. Hát ott van a Duna partján, ott van egy téren. Ezen a téren azóta állami középítkezések tör­téntek. Már most oda állok a térnek a közepére. De először is keresni kezdem ennek a térnek a közepét és nem kapom, és mérnöki munkálatok nélkül senki sem kapja meg. Mert ez a tér, daczára annak, hogy rendelkezésünkre állott az egész terület, semminemű symetria törvényének meg nem felel. Az sem nem kör, sem négyszög, sem ötszög, sem hatszögű. Az egyáltalában egy kimondhatatlan, egy zagyva, mindennemű geometriai figurák összehalmozódása. A közepét nem kapom. Tehát ha közepének veszem azt a kört, mely az új országház kapujától vonhat le derékszögbe az or­szágháznak, akkor azt találom, hogy építettek a földművelési minisztérium számára egy kaszárnyát, egy igen ízléstelenül, ostobán kiépített kaszárnyát és ez nem szembeis van vele, nem is parallel vonalat alkot annak frontja az országháznak hátsó frontjával, hanem ferde vonalban áll. Nincs is szembe vele, a sarkával esik az országház közepére, mintha a levegőből hullott volna le ez a két épület, előbb az egyik, azután a másik és a szél is mozgatta volna őket itt és ott élülről és há­tulról, ahogy leesett mind a kettő. Az Isten tudja, micsoda forma ez. Azután építettek egy sokkal szebb, némely dolgaiban igen sikerült igazságügyi palotát. Ez megint sem a sarkára, sem a közepére nem esik, hanem mégis ott teljes hiánya a sok középítkezéseknek, ahol rendelkezésre állott a tér és kérem a Váczi­ körútról, gondolom, három nyílt egyenes utcza vezetett arra a térre, ahol az új or­szágház van. Daczára ennek egyetlen egy utcza vo­nalában sem esik az országház. Gyönyörű kép lett volna ezen monumentális kupolás épület kifejezése, ha ez a három utcza úgy vezetett volna az új or­­szágház felé, hogy a Váczi-útról látszassák annak valamely frontja. De ez el van dugva, holott ezen utczák is mind újonnan épített utczák és ha meg­nézi bárki, azt találja, hogy az épület a maga nagy­ságához képest nem elég magas. Lapos ez az egész épület. (A tanácsterem.) Az ember sajnálja, hogy miért nem nőtt az ma­gasabbra. És mikor bemegy az ember és a tanács­terembe akar jutni. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbal­­oldalon,­ akkor azt tapasztalja, hogy százhárom lépcsőt kell megmászni a képviselő uraknak, míg a tanácsterembe fölérnek, vagyis egy Andrássy-úti bér­háznak nagyságához mérve három emelet magasság­ban fekszik a tanácskozó­ terem. Hát a képviselőház tagjainak legnagyobb része mégis csak oly korban levő ember, akinek a százhárom lépcsőnyi magasság mindennapos megmászása kissé nehezére esik, főleg, ha meggondoljuk, hogy az a nagy épület köz­ponti fűtésre van ellátva, úgy hogy amint belépünk, már azonnal 16—17 fok meleg árad szét. Aztán téli idő is van nálunk, ahol bundában és felső ruhában járunk. Már most a bundás és felsőruhás, hatvan éves képviselő urak 17 foknyi melegre fűtött helyiségben menjenek fel 103 lépcsőn, míg a tanács­terembe jutnak. Azt hiszem, ez a tornázás olyan neme, amelyet a t. képviselő urak maguknak nem kívánnak. Mit tesznek hát ? (Halljuk! Halljuk! a szélsőbal­­oldalon.) Azzal vigasztalnak, hogy négy lift van. Egy liften felmegy egyszerre három ember. Amíg 400 ember feljut a lifteken, azalatt jó két óra telik el, és akkor a mi­t. elnökünk még méltányosabban pa­naszkodhatok az iránt, hogy nem tudja megnyitni a maga idejében az üléseket. (Mozgás.) Mert a lift nem alkalmas arra, hogy tömegeket szállítson. (Korrajz.) Menjünk a lépcsőkre, és azonnal feltűnik nekünk az a byzantinus festészet. Hiába járja meg az em­ber Milánót avagy Bécset, vagy akár Kölnt vagy Londont; lát góthikus épületet abból az időből, amikor a fejlődés kezdetén volt ez az építészeti stílus, lát oly időből, amikor a fejlődés derekán ál­ A tolvaj. — A Magyarország eredeti tárczája. —• Írta: Vértesi Arnold. A nyáron, mialatt a fürdőben volt, valami tolvaj behatolt a Bozóthy Farkas udvari taná­csos és kamarás m­uzeum­ utczai lakásába, ál­­kulcscsal kinyitotta az ajtókat, feltörte a szek­rényeket s ellopott egy négyszáz forintról szóló takarékpénztári könyvecskét, mely az Íróasztal fiókjában hevert, s különböző értékes tárgyat, úgymint aranyórát, gyűrűket, gyémánt inggom­bokat, ezüst edényt. A többi pénzét és az értékpapirosait szeren­csére nem tartotta otthon az udvari tanácsos úr, hanem a bankban őriztette. Az egész vesz­teség tehát, melyet szenvedett, valami másfél­ezer forint lehetett. Csekélység olyan gazdag embernek, de szerfölött bosszankodott mégis, mert kedves emléktárgyait lopták el s az a bitang vagy azok a bitangok, akik itt jártak—­­talán bosszúból — még a falon függő arcz- képét is, melyet egy híres művész festett, ösz­­szevagdalták. Bozóthy Farkas, csak mikor hazaérkezett, akkor vette észre, mi történt a lakásán. Mind­járt bejelentette a rendőrségnek s néhány nap múlva már értesítették, hogy nyomában vannak a tolvajoknak. Bozóthy Farkas a volt inasára gyanakodott, kit három hónappal azelőtt elker­getett szolgálatából, azonban kisült, hogy ez az ember egészen ártatlan, s mások követték el a lopást. A rendőrkapitány, kire a vizsgálat volt bízva, már pedzette. Az órát s a gyűrűket megtalál­ták egy zálogházban, s nemsokára hurokra ke­rült az is, aki elzálogosította, valami elzüllött fiatalember. Befogták a vele vadházasságban élő nőt is. Kéreti a rendőrkapitány a méltósá­­gos urat, méltóztassék fölfáradni a hivatalba. — Már megvannak, itt vannak, zár alatt vannak, — értesítette a méltóságát a kapitány. — Az ember eleinte tagadta volna, de a szere­tője az nem is tagadja, az nagyon szemtelenül viseli magát, még affélét is hánytorgat, hogy ő nem vitte el, csak azt, ami az övé. Igazán rettenetes megátalkodott személy. Már azt is gondoltam: váljon nem örült-e ? Mert másképp hogy beszélhetne olyat, hogy ami a méltósá­godé, az az övé. — B­urcsa — szólt Bozóthy Farkas, akit bosszantott ez a história. Neki soha életében semmiféle elzüllött nő­­személyekkel nem volt dolga, kik jogot formál­hatnának erre vagy amarra. — Hogy hívják azt az asszonyt? — Kövesdi Etel, ha az az igazi neve, mert az ilyen személyek minduntalan változtatják a nevüket, — felelt a rendőrkapitány. Arra Bozóthy Farkas elsáppadt. Olyan észre­vehetőn elsápadt, hogy a rendőrtisztviselőnek föltűnt. De diszkrét férfi volt, akinek kezén már sok kényes ügy megfordult, nos, itt is kellő tapintattal fog eljárni. Egy pillantással sem árulta el, amit észrevett, csak magában gon­dolta: no, lám, lám, hát ez a Bozóthy Farkas is ? Ez a szigorú erényhős, aki oly keményen szokott nyilatkozni a más emberek gyarlósá­gairól ! Bozóthy Farkas ezalatt összeszedte magát és most már látszólag nyugodtabban kérdezte a férfi nevét. A rendőrkapitány azt is meg­mondta : — Valami Csordás Géza nevű foglalkozás nélküli egyén. Még három év előtt tisztességes kis hivatala volt, de akkor elbocsátották s az­óta fokról-fokra sülyedt. Bozóthy Farkas nem felelt, csak ott ült a széken sápadtan, szemeit mereven a földre szögezve. Arcza csaknem ólomszipűvé vált. A rendőrkapitány megijedt, hogy hirtelen valami baja lett a méltóságos urnak: — Talán parancsol méltóságod egy pohár vizet ? A méltóságos úr bágyadtan intett kezével: — Köszönöm . . . Egy kis szédülés. Már elmúlt ... Aztán még egy darabig hallgatva ült ott, úgy látszott, azon gondolkozik, várjon szóljon-e. Végre mégis megszólalt. Iparkodott, hogy hangja hideg és nyugodt legyen, de a rendőrtisztviselő éles figyelmét nem kerülte ki a fojtott, tompa hang hajszálnyi remegése sem. A méltóságos úr lassan, megfontolva beszélt: — Meggondoltam a dolgot. Nem kívánom azoknak a semmirevalóknak a megbüntetését. Menjenek Isten hírével. Visszavonom a panaszt. A rendőrkapitány azt gondolta magában:­­— Ahá, hát mégis van valami közünk ahhoz a hölgyhöz ! De az ilyen gondolatot az ember magának tartja. Ő méltóságával szemben a kapitány tudja, mi a köteles tisztelet. Nagyon sajnálja, de valóban nem igen lehet a dolgon segíteni. — Méltóztatik tudni : betöréses lopás . . . hivatalból üldözendő. És már megírtuk a jegyző­könyvet is. Bozóthy Farkas egy pillanatig szinte lesújtva ült ott. Most már alig tudta büszkeségével pa­lástolni mély megrendülését. De amint fölte­kintett, látta a rendőrtisztviselő kémlelő szemét s arra fölállt és kalapja után nyúlt: — A főkapitány úrral kívánnék beszélni. — Amint parancsolja méltóságos uram — vi­szonzá a kapitány, tisztelettel meghajolva. MAGYARORSZÁG Budapest, 1902. szombat, márczius 1

Next