Magyarország, 1903. július (10. évfolyam, 155-181. szám)
1903-07-01 / 155. szám
2 garancális törvényt is meg akarja változtatni. Nem akarja, hogy összeessenek többé az Ausztriával és a külföld többi államaival való vámszerződéseink és hogy mielőtt a külfölddel a tárgyalásokat megkezdenénk, el kell készíteni előbb az autonóm vámtarifát. Ez is nagy konsternácziót idézett elő. Ma a Kossuth-párt újabb értekezletetírt és foglalkoznak a bánnal szemben követendő eljárással. [ A mai ülés hangulatáról ítélve nincs rs semmi kétség, hogy a harczot a nemzet jogaiért ők is tovább fogják folytatni. Senki sem jósol a bán kormányának hosszas életet. ■ Viharos ülés. — A képviselőház mai ülése. Budapest, június 30. A zsúfolásig megtelt karzatokon, lent a teremben és künn a folyosón rendkívül nagy volt ma az érdeklődés. Nem a miniszterelnök beszédét várták olyan lázas izgatottsággal, hanem az ellenzéki oldalon történendőket. Mert azt már előre is tudta mindenki, hogy Khuen-Héderváry gróf a leggyöngébb szónokok közé tartozik ; különben is előre hire járt, ,hogy színtelen, tartalmatlan és általánosságban mozgó programmot ad. De a száznyelvű fáma hirdette, hogy nagy meglepetések várhatók a baloldalról s még a Kossuth-párt zöme is emanczipálja magát a jogosulatlan nyomás alól és erőteljes akcióba lép az új kormány ellen. Az ülés megnyitása után tett elnöki előterjesztések belevesztek a roppant zajba. De nagy derültséget keltett, hogy az elnök már befejezte mondanivalóját, a kormány azonban még mindig nem jelent meg. Apponyi türelmetlenül tekintgetett az ajtó felé, az ellenzéken pedig fölhangzott a stereotyp-mondás: «Vezessék elő a vádlottat.» Végre megjelent a terem ajtajában Khuen- Héderváry gróf s őt nyomon követte az egész kormány. A jobboldalon nagyon halkan, szinte kénytelen-kelletlen éljenezni kezdtek, de balfelöl hatalmasan zúdult föl a zsivió. A miniszterek elfoglalták helyeiket, a zsivózás még egyre hangzott. Ehuen-Séderváry gróf fölállott, mire orkánykerű zajjal tört ki újólag a zsiókiáltás. Apponyi hiába csöngetett perczekig, még ő sem tudott szóhoz jutni. A miniszterelnök szótlanul állott az óriási zajban és Jeverten nézte a tomboló vihart. Végre annyit elmondhatott, hogy kéri a kormányváltozásra vonatkozó királyi kéziratok felolvasását. A jegyző elkezdte az olvasást, de amint kimondta, hogy »Kelt Bécsben«, újólag elementáris erővel tört ki a felháborodás. Végre nagynehezen belekezdhet Khuen-Héderváry gróf programmbeszédének elmondásába. Mielőtt — úgymond — az elveket és irányzatokat megjelölné, melyeket a kormány követni fog, a legközelebbi idő munkaprogrammját kívánja ismertetni. Elsősorban a rendes tárgyalások fennakadását akarja elhárítani. Nem ismeri ugyan el a kisebbség azon jogát, hogy a többség akaratának érvényesítését megakadályozza, mégis a kibontakozás érdekében czélszerűnek tartja akatonai javaslatodat „egyelőre felfüggeszteni”. Leírhatatlan indignáczió támadt erre a kijelentésre az ellenzéken. A Kossuth-pártot mintha álmából riasztották volna föl, azzal a kiáltással, hogy : «ég a ház.» A fölháborodás a legélesebb szavakban tört ki. — Megcsalt! Nem igaz ! Nem ezt mondta ! — kiáltják a düh keserűségével felé. — Elég volt! Ki vele ! Vissza Zágrábba ! — kiáltják mások. — Zsivió, zsivió — zúg végig az egész baloldalon. A tombolás perczekig tartott. Az elnök hiába rázta csengetyűjét. Tomasics horvát miniszter odamegy Kossuthhoz, sokáig izgatottan beszél vele, de Kossuth nem képes lecsitítani párthívei fölháborodását. A miniszterelnök mozdulatlanul, zárt alakkal nézi a vihart, aztán oda küldi Kossuthhoz Szemere Miklóst. De Kossuth nem tud a miniszterelnök számára meghallgatást kieszközölni. Nagynehezen szóhoz jutott végre Apponyi. Figyelmezteti a baloldalt, hogy a legelemibb kötelesség meghallgatni egymást. Majd megtehetik észrevételeiket a miniszterelnök beszédére, de engedjék neki legalább a megkezdett mondatot befejezni. A lárma azonban tovább tart. Josipovich Imre meghallgatást követel a miniszterelnöknek. — Vigyétek haza Zágrábba, ha nektek tetszik! — vágják vissza balról. Khuen-Héderváry gróf nagy nehezen mégis folytathatta beszédét. Felfüggeszti a katonai javaslatok tárgyalását — úgymond — a véderőtörvény tárgyalásáig. Kijelenti, hogy a kormány a véderő harczképessége érdekében nem zárkózhat el az újonczlétszám fölemelésétől, de egyelőre lemond annak igénybevételéről; erre az évre csak a rendes létszámot kéri. Kéri továbbá az indemnitást. — Nem lehet! — kiáltják balról Az indemnitás után — folytatja a miniszterelnök — az újonczjavaslatot kívánja tárgyaltatni. Ezután a költségvetést. De akkorra már jó a nyár derekán leszünk. — Semmi se lesz belőle — kiáltják balról. A kiegyezést — mondta tovább Khuen-Hitlervdry — a szünet előtt már nem lehet letárgyalni, pedig az a legsürgősebb teendők közé tartoznék, mivel most még a kereskedelmi szerződések megújítása iránt sem lehet tárgyalni. De úgy kíván segíteni a bajon, hogy új törvényjavaslatot terjeszt be, amelyben felhatalmazást kér a kereskedelmi tárgyalások megindítására, addig is, mig az autonom vámtarifa megállapittatik. Ez a kijelentése is nagy mozgolódást és konsternácziót keltett. A háziúr. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Vértesi Arnold. Varjú Mihály becsületes kettyüsmester volt, aki szorgalommal, takarékossággal, sok-sok keztyü varrásával már egy kis pénzecskét gyűjtött s az volt legfőbb vágya, hogy egy kis házacskát vesz. A Józsefvárosban, Ferenczvárosban még vannak ilyen kis házak, kezecskével, ákáczfácskákkal. Az asszonynak is az volt a kívánsága, olyan házat, amelyikben ők is megférnének, meg a leányuk, Terka is, aki maholnap férjhez megy. Jóravaló fiatal iparos, aki a leánynak is tetszik, akarja megkéretni. — Hát úgy kell csinálni a dolgot, apjuk, hogy Terkáék is ott lakhassanak — mondta az asszony. Varjú Mihály megszólította a kávéházban a vörös szenzort, Goldmannt: nem tudna-e egy eladó házat, venni szeretne. — Házat? — szólt Goldmann s büszke önérzettel simogatta vörös szakállát — Ötvenet is tudok. S mindjárt abbahagyta a kalabriász-parkt és átadta a kártyáját a háta mögött álló egyik kibicznek. Aztán egy ablakfülkébe vonult Varjú Mihálylyal s mindjárt elkezdte sorolni az eladó házait. — Ez kétszázezer forint. . . Az háromszázezer forint. — Nekem csak olyan kis ház kellene — szólt Varjú Mihály akadozva, mintha szinte restelné, hogy neki csak olyan kis ház kell. — Hát mennyi pénze van rá, Varjú úr? — kérdezte a szenzál. — Volna vagy tizennyolczezer forintom. A szenzál megint a szakállát dörzsölte: — Tizennyolczezer? Valamit mondok, Varjú úr. Tizennyolczezer forinttal háromemeletes házat is vehet. — Ne bolondozzon Goldmann úr, — szólt a becsületes keztyüs. — Már hogy lehetne tizennyolczezer forintért háromemeletes házat venni ? — Hogy lehetne ? Nagyon jól lehetne. Én tudok a Ferencz-körúton pompás nagy házat, amelyiket meg tetszik kapni, ha Varjú úr tizennégyezer forintot ráfizet. Négyezer forint az én provízióm lesz. Varjú Mihály megvakarta a fejét. Nem igen volt ínyére az ilyen vásárlás. — Jobban szeretnék én mégis csak olyan kis házat. De a szenzor annyit beszélt neki, hogy most minden ember így vesz házat, az ember potom áron hozzájut a legszebb nagy házakhoz, csak a törlesztéseket kell pontosan fizetni a bankoknál, az pedig kitelik a házbérből. — Hát miért adják el akkor? — tamáskodott Varjú Mihály. — Miért? — hunyorgatott szemével ravaszkodva a szenzor. — Mert szorongathatják az embert a hitelezők s jobb eladni valamit szabadkézből, mint licitáczión. Tizennégyezer forint nem sok, de az is jobb, mint semmi, ha az ember zsebrevághatja, mielőtt a hitelezők rátennék a körmeiket. Tetszik engem érteni? Varjú Mihály értette, de mégsem igen tetszett neki ez a dolog. A hitelezőket megcsalni. Na de hát tulajdonképp mi köze neki hozzá? És ha olyan jó vásár ez, mint Goldmann mondja , az ember egyszerre egy nagy háromemeletes háznak az ura lehet, hát miért ne legyen? Azonban nem igen sietett vele. — No, no, majd beszélünk még arról, Gold-* mann úr. — Legalább tessék megnézni, — nógatta a szenzár. — Ha megnézi az ember, azért még nem muszáj megvenni. Megnézni hát hiszen megnézheti, vélte Varjiú Mihály. Kisétáltak a Ferencz-körutra s megnézték a házat. Pompás nagy uj épület volt, dombom müvek a bejárat két oldalán, széles márvány lépcső, nagy ajtók, nagy ablakok. — A nagyságos ur a házat akarja megvenni, — szólt a szenzár az előhívott házmesterhez, aki nyomban lekapta fejéről az ezüstbojtos házi sapkát s alázatosan vezette körül a leendő uj háziurat. Varjú Mihály gömbölyű arcza még jobban kigömbölyödött s szinte sugárzott a nagy dicsőségtől, amint a házmester minden harmadik szónál megnagyságolta: — Erre tessék, nagyságos uram . . . Most fölmegyünk a második emeletre, nagyságos uram... Most balra tessék fordulni nagyságos uram . . . Varjú Mihály igen megelégedve távozott. Valami lélekemelő érzés az, mikor az ember nagyságos úrnak érzi magát. De azért eszén fog járni. Nem csap föl mindjárt a szenzár biztató szavára. — Majd, majd, előbb meg kell azt jól gondolni. Otthon a felesége kipirongatta: — Már ugyan micsoda bolondság az, apjok, házat venni pénz nélkül? Valami csalás lesz az bizonyosan. Varjú Mihály maga is olyasmire gyanakodott, de nem akarta bevallani felesége előtt. Hát hiszen van neki esze, megnézi ám ő a telek- MAGYARORSZAG Budapest, 1903. szerda, július 1."