Magyarország, 1903. december (10. évfolyam, 287-312. szám)

1903-12-01 / 287. szám

u­ tatta, hogy előbb a botránykövet, a pár­huzamos üléseket kell eltávolítani. Létre is jött az a megegyezés, hogy a Ház szerda reggelig nem tart ülést. Már ebből is­ kitűnik a kormány veresége; a pár­huzamos üléseket sehogy sem lehet meg­valósítani. És öi­ az...úgy.....napi fegyver­szünet mit­ sem használ a kormánynak. Jól tudja ő is ezt és éppen ezért — amint hírlik, valószínüleg már szerdán — újabb erőszakos eszközökhöz nyúl. Ezek fogják megásni a sírját. Újabb trafikálások. — A képviselőház ülése. — Budapest, november 30. Nagy meglepetés érte ma ismét a har­­czoló ellenzéki tábort. Tiszát a csalódá­sok nagyon leverték és belátta, hogy helyzete tarthatatlan. Alkudozik a kaszinó­beli emberekkel, csakhogy segítségére siessenek. Nagy meglepetésre Kossuth Ferenczet is sikerült megint Tisza embereinek beugratni. Hogy a harcz legnagyobb hevében felálljon és újó­lag békeajánlatot tegyen, még­pedig a magyar vezényszó nélkül Tiszának. Ő nem reméli, hogy ez keresztülvihető le­gyen, azért megelégszik, ha a kormány ígér apró-cseprő szocziális reformokat és megígéri (amit már minden kormány meg­tett) hogy a választási törvényt reformálni fogja. A küzdő ellenzék egykedvűen fogadta az egész békéltetési komédiát. És min­denki sajnálta Kossuthot, hogy ilyen dol­gokra megint odaadja magát. Az ellenzék részéről rendkívül lelkes felszólalások kö­vetkeztek erre. Főleg Ugrón felséges sza­vakban szállt síkra a magyar vezényszó mellett és az egész ellenzék orkánszerű tapsban fejezte ki akaratát, hogy a ma­gyar vezényszótól semmiért el nem áll. Tisza azért mohón kapott a béke­­ajánlat után és hozzájárult, hogy holnap ne legyen ülés. A harczosok ma este a Pannóniában mint rendesen összejönnek. Természetesen szó sem lehet az újabb trafikálások sikeréről. A magyar nemzet jogának győzni kell. Ez az eltökélt szán­dék és végsőkig menő elszántság ural­kodik a lelkekben. A házszabályok brutális legázolásával nem azt érte el Tisza, hogy az újonczjavaslatok keresztül­­hajtásához közelebb jusson, hanem azt, hogy most már csigaléptekkel se tud haladni. Az ellenzék az erőszakra azzal felelt, hogy: „lélek az ajtón se be, se ki.“ Most már nemhogy újonczjavaslatot tárgyalnának, hanem a napi­rendre egyáltalában nem is kerül a sor. A mai ülés különben kedélyes hangulatban kezdődött. A jegyzőkönyvet Szőts Pál olvasta olyan hangon, hogy alig halatszott. — Hangosabban — szóltak rá balról. — Nem tudok — mentegetőzik Szécs. — Lármázni pedig jól tud — hangzik a replika. — Az más — tréfálkoznak jobbról. Lengyel Zoltán azonban elvette a tréfálkozó kedvüket. Nem kevesebb, mint 23 indítványt, illetőleg módosítványt terjesztett be a jegyző­könyvhöz. Szőts Pál jegyző és Feilitzsch Arthur elnök fölvilágosító megjegyzései után azonban bebizonyította Lengyel, hogy ő nem fakczió­­zuskodik, mert hat módosítványt visszavont, így is maradt még 17 darab. Nessi Pál szintén többrendbeli módosítani valót talált a jegyzőkönyvön, ami már dühbe hozta a jobboldalt. Nagy Mihály fölugrott és indítványozta, hogy hitelesítsék a jegyzőköny­vet a teljes szövegében s egy füst alatt mellőz­zék Lengyel és Nessi módosítványait, melyeket ő «mókázások»-nak minősít. Nagy zaj támadt erre a baloldalon. Az el­nöktől követelték, hogy utasítsa rendre Nagy Mihályt, akit ez végkép kihozott a sodrából. Ő nem tűri — úgymond — hogy visszaéljenek a házszabályokkal. — Még maguk mernek visszaélésről beszélni? — zúdul rá a baloldal. Nessi Pál keményen visszautasította Nagy Mihály inszinuáczióit. Mire Nagy Mihály kezé­ben egy kecskeméti lapot lobogtatva, siránkozó hangon konstatálta, hogy Nessi személyes po­litikát ű­z. — Majd ítél Kecskemét — vigasztalják bal­ról. Mikor ez az inczidens elsimult, akkor meg Pap Zoltán állott elő s több hiányt és hibát sorolt fel, amelyeket a jegyzőkönyvben talált. Kubik Béla pedig a házszabályokból kimu­tatta, hogy nem lehet a módosítványokat olyan kumulatív módon kezelni, mint ahogy Nagy Mihály javasolta. Az elnöklő Feilitzsch báró azonban mégis megpróbálta a stiklit. Föltette a kérdést, bele­egyez-e a Ház, hogy előbb afölött szavazza­nak, hogy a jegyzőkönyvet eredeti szövegében változatlanul hitelesíti-e a Ház ? Ha ezt elfo­gadnák, akkor — persze — az összes módo­­sítványok egyszerre elesnének. — Holló, — zúdult föl haragosan az ellen­zék — ilyen kijátszást nem tűrünk. Lengyel Zoltán nyomban kimutatta, hogy e házszabályok világos rendelkezése szerint min­den módosítvány felett külön kell dönteni, így történt ez legközelebb a szombati ülésben is. — Az mindegy. — kiáltják jobbról. — Hát szombaton más volt a házszabály. — kérdezi a baloldal. Filé pusztulása. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta : Serényi Gusztáv. Mióta a porszem­ ember megregulázza a leg­hatalmasabb óriásokat, a természeti erőket, azóta Egyptom az az ország, amely a legna­­gyobbszerű mérnöki alkotásokkal dicsekedhetik. Egy angol mérnökújság, az Engineering nem­rég azt írta egy czikkelyében, hogy soha se fogunk olyan épületeket emelni, mint a hét millió tonna köböl emelt gizehi piramis, vagy a közel tizenkét millió tonna köbtartartalmú Moeris-tó öntöző rezervoárja. Hogy milyen nagy lehetett a labirintus, azt nem tudjuk, mert nyoma se maradt ennek az óriási tévesztő­­épületnek, de hogy ez nem volt a túlcsigázott fantázia szüleménye, arra bizonyság a szava­hihető Hérodotosz, aki megemlékezik a labi­rintusról is, és ezt a piramisoknál is nagyobb csodának mondja. Régi írásokból tudjuk, hogy az ó­kor elején a Nílus a líbiai hegyek alján hömpölygette tova zavaros-zöldes hullámait s hogy csak később ásták meg mostani medrét és változtatták meg ezzel folyásának irányát. Legbravúrosabb tette volt azonban az egyp­­tomi technikának az, midőn 11. Ramzesz négy­­százötven tonnás vörös gránit szobrát Tébában egy darabból felállították. Az óriási, szinte utánacsinálhatatlan építke­zéseknek ebben a klasszikus hazájában, a kedive és a connaughti herczeg jelenlétében tavaly, deczember 10-én adtak át ünnepélyesen egy hatalmas vízduzzasztót, mely habár nem versenyezhet is ókori társaival, mégis becsüle­tére válik a modern mérnöki tudásnak is. Ezt a medenczét, mely az asszuáni kataraktáknál tartóztatja fel a Nílus vizét, főképpen a gaz­dasági érdekek szorgalmazták. »Egyptom a Nílus ajándéka«, — mondja egy régi közmon­dás, amely találóan jellemzi azt a viszonyt, mely az áldást és termékenyárasztó folyam és az ország közt évezredek óta fennállt. Csak az utóbbi időben látszott úgy, hogy a folyam nincs többé ajándékozó kedvében s azok a régi jó idők, mikor Egyptom keskeny földsza­lagja a líbiai hegyektől a keleti dombokig egy óriási árterületet képezett, kezdtek belemerülni a mesék országába. A Nílus mind restebbül csapott ki partjai fölé és mind fösvényebbül rakta le termékenyítő iszapját. Mi volt ennek az oka ? Eleinte azt hitték, hogy talán elapadt ez a hatalmas folyam, de utóbb be kellett látni, hogy ilyen magyarázat nem állhat meg, mert azok a források, melyek Kelet-Afrikában születnek, emberemlékezet óta egyforma bő­séggel küldik a főmeder táplálására híg ele­müket. A régi feljegyzések vezették végre rá a ku­tatókat arra, hogy nem a Nílus lett vízben sze­gényebb, hanem a folyam medre sü­lyedt alá a környezethez képest, így például a XII. dinasztia alatt, tehát majdnem 2500 évvel Krisztus szü­letése előtt, 8 méterrel magasabb mederben folyt a Nílus, mint ma, de a folyam, ez a lomha óriás, évről-évre mélyebbre vágta magát a líbiai gránitba, oly­annyira, hogy utóbb már nem tudta túllépni a magas partokat. Az áradások kimaradásával arányosan mind előbb nyomultak a Szahara futárai: a porfelhők s az idők folya­mán terméketlen sivataggá változtattak olyan vidékeket, melyeken a Fáraók idejében még három aratással fizetett a föld a felláhnak. Az áradás kimaradt és a felláh éhezett. A nyo­morgó népnek egy lázadozó szavát se hallottuk, mert ez a nép, melyet oly sokszor mostohán megpróbált a sors, beletörődött régen az élet rabigájába. Tűrte csendesen a nélkülözést és ha már nem volt más hátra, hát lefeküdt az ősök földjén, a hitelenné vált folyam partjára, meghalni. Annak, aki rá akarta volna kényszeríteni a Nílust a nemzedékeket, dajkáló régi szolgálatra, aki fel akarta volna hozni Egyptom földjére az új virágzás napját, annak hat milliárd tonna vizet kellett volna minden áradásra összegyűj­tenie és az öntözőzsilipeken át a földekre szét­osztani. A mérnöki tudás vállalkozott erre a feladatra, melynek megoldására felvetették egy óriási gát eszméjét, mely ott, ahol a Nílus át­­szakítja Asszuánnál a sziklafalakat, 21,5 mé­terre emelkednek gátul a folyam elé. Akik ezt a tervet a kilenc­venes években először hallot­ták, kijelentették, hogy annak realizálására törekedni kész őrültség. Kiszámították, hogy egy 180 zsilipes gát építéséhez 465.000 m3 szikla kell, de ez a fal egy hétig sem fog ellentállni a mögötte feltorlódott víz óriási nyo­másának. Ezzel szemben a gát szorgalmazói azt hangoztatták, hogy az öntözés révén re­mény lett 50 millió korona haszonért, mely a mezőgazdaság javára esnék, meg lehet koc­­­káztatni azt a 90 milliót, amennyiért az Aird John and Go. czég a gátat megépíteni hajlandó. A kölcsönös kapaczitálásban, mint tudjuk, a a gát-pártiak kerekedtek felül s igy öltött tes-­­­­ét végre a vízduzzasztó, melynek részletes terveit már az 1894-iki Engineer-ben láttuk. A terv, a kivitel, a gazdasági és humánus czél mind helyes volt, csak egy helyen csúszott disszonáns hang ebbe a szép harmóniába, ami persze nem sértette azok fülét, akik nem ked­velik az impraktikus múltat, de ami viszont vég- MAGYARORSZÁG Budapest, 1903. kedd, deczember 1.

Next