Magyarország, 1904. január (11. évfolyam, 1-27. szám)

1904-01-01 / 1. szám

3 szatírája a sorsnak. Hogy az a kormány, amelyik titkos, hát mögötti intrikával éppen azért buktatta meg a Széll-kormányt, mivel ez a passzív rezisztenc­ia po­litikáját követte, most maga is kény­telen ugyanebbe a «hibába» esni! Tisza érzi is helyzete komikus és tartha­tatlan voltát, és különböző terveken töri a fejét. Ezekkel a tervekkel — amint hiszik — holnap, az újévi beszédben fog előrukkolni. A kormánypárt kedvetlenül, a legna­gyobb depresszióval oszlott szét a négy napos szünetre. Annak a »harczi kedv­­­nek, amelyet Tisza várna és kívánna pártjától, nyoma sincs. Ezt a pártot rá­szoktatták arra, hogy helyette mindent a miniszterelnök végezzen és erről a szo­kásáról egy csöpp kedve sincs Tisza István kedvéért lemondani. Ám küzdjön Tisza, ha akar, ők majd tapsolnak és szavaznak, ha kell. A küzdő ellenzék pedig tegnap este tanácskozásra gyűlt össze. Mindössze ennyi igaz a Polónyi híreszteléséből. A megállapodások, amelyek ezen a tanács­kozáson létrejöttek, annyira nem titko­sak, hogy alább részletesen beszámolunk velük. A helyzetet a küzdő ellenzéken egész nyugodtan ítélik meg és e meg­ítélésnek az a bázisa, hogy a nemzeti küzdelemnek ezzel a mostani eredmény­nyel nem szabad végződnie, mert ez nagy vereség volna a nemzetre nézve és visszaesés a szomorú múltba. (A vita.) Amint említettük, a küzdő ellenzék tegnap este tanácskozásra gyűlt össze avégből, hogy a követendő eljárásra nézve megállapodjék. A tanácskozás fő tárgya az újonczjavas­latok fölötti vita mikénti folytatása volt. Hétfőn, január negyedikén ugyanis valószí­nűleg bevégződik az első újonczjavas­­lat feletti általános vita, s megkezdődnek a szavazások és megkezdődik a részletes vita. A részletes vitában a küzdő ellenzék komoly, objektív felszólalásokkal vesz részt. A tárgyalás alatti törvényjavaslat úgy közjogi, mint stiláris tekintetben egyike a legsilányabb munkáknak. Ennek bizonyságául elegendő ideiktatni a tör­vényjavaslat teljes szövegét. Törvényjavaslat, az 1889. évi VI. törvényczikk 14., valamint az 1890. évi V. törvényczikk 3. szakasza rendelkezésének, illetőleg a közös hadsereg és hadi­tengerészet, vala­mint a honvédség számára megállapított ujonczjutalék mennyiségének az 1903. év végéig való fentartása tárgyában. 1. §. A véderőről szóló 1889. évi VI. törvényczikk 14. szakaszának első bekezdésében foglalt "és az 1889. év óta külön törvények által évről-évre, leg­utóbb az 1902. évi I. törvényczikk által az 1902. év végéig kiterjesztett, illetőleg fentartott azon rendel­kezés, amely a közös hadsereg és hadi­tengerészet fentartására szükséges évi ujonczjutalékot a mon­archia két államára nézve 103.100 főben állapította meg s ugyanezen szakasz ötödik bekezdésében, valamint ezzel megegyezőleg a honvédségről szóló 1890. évi V. törvényczikk 3-ik szakaszában foglalt rendelkezés, amely a magyar korona országai hon­védségének fentartására szükséges évenkénti ujonez­­jutalékot 12 500 főben állapította meg, az 1889. évi VI. törvényczikk 14. szakaszában foglalt összes egyéb feltételeknek és korlátozásoknak is érvényben hagyásával, az 1903. év végéig kiterjesztetik, illető­leg fentartatik. A közös hadsereg és haditengerészet számára fen­tebb megállapított ujonezjutalékból az 1899. évi VI. törvényczikk 14. §-a első bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében az 1900. évi deczember 31-én foganatosított népszámlálás eredménye alapján eszközölt felosztáshoz képest és az 1893. évi I. tör­vényczikk 1. §-ának megváltoztatásával, a magyar korona országaiból 44.076 ujoncz állítandó ki. 2. §. A közös hadsereg és haditengerészet, vala­mint a magyar honvédség ezen újonczjutalékának a körülmények szerint továbbra is változatlanul hagyá­sára vagy megváltoztatására czélzó javaslatok alkot­mányos uton leendő ujóbbi megjegyezés végett az 1903. év lefolyása előtt terjesztendők a törvényho­zás elé. 3. §. Ezen törvénynek végrehajtásával a honvé­delmi miniszter bizatik meg, aki ez iránt a közös hadügyminiszterrel egyetértőleg fog intézkedni. Amint ebből látható, ez a törvényjavaslat amellett, hogy majdnem érthetetlen, tele van a legsúlyosabb közjogi botlásokkal. Szó sincs benne a magyar hadseregről, holott az ujonezo­­kat a magyar törvényhozás csak a magyar hadsereg javára állapíthatja és ajánlhatja meg. A közös hadügyminiszternek befolyást biztosít az ujonezozásra, holott ahhoz annak semmi köze nincs. Telve van anachronizmusokkal,mert hiszen az ott megáll­apított határidők már elmúltak. Ezekre és a javaslat többi más hibáira rá fog mutatni a küzdő ellenzék. Azután következik a máso­dik, az újonczmegajánlásról szóló törvényjavas­­lat általános vitája! Mindezeknek módozatait részletesen megbeszélte a küzdő ellenzék. Arról azonban, amit tegnap éjszaka Polónyi Géza híresztelt egy banketten, szó sem esett a ta­nácskozáson.­­A kinevezések.) A kinevezések egyre szaporodnak, a nyug­díjak pedig folyton emelkednek. A takarékos­ságáról híres Tisza István, ki az apró tisztvi­selők fizetésjavítását körülmetélte, állandóan megterhelte az államkincstárt, idáig három miniszternek évi hatezer forintos, három ál­lamtitkárnak kétezernégyszáz forintos és hat főispánnak kétezer forintos nyugdíjával, ami összesen harminc­hétezernégyszáz forint évi teher az országnak. S akiket elbocsátott, munkabíró és rátermett férfiak voltak, akiket pedig kinevezett, a közbizalommal sokkal ke­­vésbbé dicsekedhetnek. De neki engedelmes és mindenre kész eszközei a régi kortes-rendszer, korrupc­ió és hivatalos erőszak visszaállítására. Ezek a kinevezések általános visszatetszést, sőt megdöbbenést okoztak még a szabadelvű párton is. A főrendek elcsodálkoznak az új kollégákon és a fiumei kormányzói nagy állás betöltésén. Keresik az okokat, de nem találják. A választások előkészítésében vélik megta­lálhatni a rangemelések Wertheim kulcsait. Ami pedig a főispáni kinevezéseket illeti, ezek a legjellemzőbbek. A belügyminisz­ter elbocsátja azokat, kik hazafias meg­győződésüket és jogtiszteletüket nem tudják összeegyeztetni a bizalmi állás új kötelességei­vel s kinevezi azokat, kikről meg van győződve, Autodafé. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: ifj. Lónyayi Sándorné. A két leány hosszan, melegen szorított kezet egymással. Ott álltak a perronon, a kíváncsiskodók cso­portja között s bár ezer mondanivalójuk volt, szótalanul, néma elragadtatással szemlélték egymásnak megváltozott arczát, alakját. Intézetben barátnők voltak s nem találkoz­tak már öt éve. Az egyik Erdélynek északi részén lakott, a másik Pozsony vidékén, s ez a néhány esztendő nagy változást idézett elő mindkettőjük életében. — Mily gyorsan jött mindez! — mondta Lányi Mária, mikor elhelyezkedtek a kocsiban. Utolsó leveledben még nem is említetted an­nak a nevét, aki ma a vőlegényed! A másik, Hajós Gábriellé — mosolyogva fogta meg a kezét. — Tulajdonképpen úgy szerettem volna, hogy ne is tudj a dologról semmit. Csak a nászutamon akartam betérni hozzád. Hogy megleptélek volna! De aztán eszembe jutott az ígéreted, amit a zárdában tettél, hogy az esküvőmön te leszel a koszorusleány. Azért aztán elhalasztottam az esküvőmet, hogy időd legyen ide utaznod. — Ugy­e­bár megkaptad azt a levelemet is, amelyben megírtam a koszorúsleányok ruhájá­nak a színét? Világoskékben lesztek mind­ketten : te és a jövendőbeli sógornőm. Az igazat megvallva, őt egy cseppet sem szeretem. Oly rettenetesen komoly. És már most, az esküvő előtt is azon aggályoskodik, hogy váljon boldoggá fogom-e hát tenni Jenőt! . . . Mária mélységes szeretettel nézett a könnyű szőke fürtöktől árnyalt arcába. Szinte a lelkébe szívt­a ezt a jókedvű csacsogást. Hiszen olyan ré­gen nem hallotta már. Ott, a zárdában is mindig anyáskodó felsőbbséggel szerette ezt a vidám gyermeket, ő volt kényeztetett kedvencze, akire szivének minden kincsét pazarolta. Szülei régen ott nyugodtak őseik mellett a kriptában s az egyetlen lény, akihez igaz vonzódást érzett abban az időben, Hajós Gábriellé volt. A fiatal szőke leány nagyon jól tudta ezt s bármi bánat érte, szinte megindító bizalommal keresett menedéket a vele egykorú Máriánál. Most is, hogy annyi év után ismét együtt voltak, kitárta előtte szívét. Az igaz, hogy a komoly leány nem értette, hogyan lelkesülhet valaki annyira a szép ruhákért, az ékszerekért, meg az életnek többi apró kellemességeiért, amelyek ha megvannak éppen, hát örömet is okozhatnak az embernek, de bizony valami lényeges változást nem hozhatnak az életébe. Ha a vőlegényét említette Gábriellé, csak úgy könnyedén átsiklott fölötte, mintha nem is az lenne a fő, hogy derék, jó embert kap férjéül, hanem hogy ezáltal tetemesen javul a pozí­­cziója, anyagi helyzete stb. És mikor végre elhallgatott egy perezre, az csak azért történt, hogy hitelkedőleg oda hajtsa a fejét a barátnője vállára, s hogy aztán innen a közvetlen­ közelből kérdezhesse meg, súgva, mintha önmaga előtt is restellené: — Ugy­e, most már egyenrangúak leszünk ? Mária szinte értelmetlenül tekintett reá. — Nem értelek — mondta egyszerűen. — Hát ott a zárdában, ha valamit kívántam magamnak, ami neked is volt, a­­főnökné min­dig azt válaszolta: az más, Mária nemesi csa­ládból származik, neki telik — de te csak pol­gárleány vagy. Oh, nem is képzeled, hogy fájt ez sokszor nekem! Akkor el is határoztam magamban, hogy boszút állok e miatt a sor­son. És hidd el, hogy daczára annak, hogy úgy rajongtam érted, mégis voltak pillanatok, amikor csaknem gyűlöltelek ! Mária szelíden, csillapítólag tette a kezére a kezét, mint egy beteg gyermeknek. — Ha én csak sejtettem volna, hogy milyen érzelmek dúlnak ebben a kis szívben, — szólt kedveskedve — hát inkább lemondtam volna mindarról, ami veled a társadalmi állásunk kö­zötti különbséget éreztette. A másik megszégyenülve rejtette el az arczát. — Hisz éppen ez az! — mondta. —• Te mindig jobb voltál nálam, s néha valósággal lesújtott a nemeslelkűséged. De hagyjuk most ezt. Beszéljünk vidámabb dolgokról. Most úgyis rajtad a gyónás sora. Mondd, megtaláltad-e azt a mesebeli tündérkirályfit, akiről együtt ál­modoztunk ott a hársfaillattól mámoros kertben ? Mária mélyen elpirult, úgy hogy még itt, s kocsi homályában is észrevehető volt az. Ki­mondhatatlan boldogság kifejezése ömlött el nemesrajzú vonásain. Szólani nem tudott, vagy talán nem is akart, de a feje megcsuklott és némán intett igent a szemével. Gábrielle gyanakodva riadt fel. — Csak nem valami gróf ? — kérdezte csak­nem keményen. — Mária elnevette magát. — Nem. Most majd szerepet cserélünk. Te leszesz a gazdag nemes beczézett feleség, én pedig a szegény, magát felküzdött férfi, MAGYARORSZÁG Budapest, 1904. péntek, január 1.

Next