Magyarország, 1904. január (11. évfolyam, 1-27. szám)

1904-01-01 / 1. szám

Budapest, 1904. péntek, január 1. MAGYARORSZÁG hogy az ellenzéket a megyeházán és a vá-­­­zolják. Janicovich gróf, immár volt zalamegyei fő­ispánról beszélik, hogy midőn Tiszánál tisz­telgett, ennek azt mondotta, hogy a megye közgyűlésén aligha lesz többség arra, hogy a minisztérium kinevezését bizalmi felirattal ve­gye?? tudomásul. Sértő rövidséggel válaszolt a gőgös eképpen: »Tudod te, hogy ennek mi lesz a következménye?« — »Igenis, sőt már le is vontam a következményeket, lemondáso­­mat beadtam” — felelte Jankotich és távo­zott. A legújabb főispán pedig Székely György, aki Brassóba megy. Mint háromszéki képvi­selő a Bánff­er- és K­­­asa-gárdához tartozott, de sohasem szerepelt. Hogy mi kvalifikálja őt egy erdélyi vármegye vezetésére, azt a rejtélyt senki sem tudja megfejteni. (Az exlex sz­á­ml­áj­a.) Az ex-rex számlája ötven millió koronával kevesebb, mint 1902-ben. A hiány az elő­irányzathoz azonban csak harminc­ millió, mert a fogyasztási adók húsz millióval többet jö­vedelmeztek. A kincstárra nézve mindenesetre tetemes kár, az adóhivatalokban nagy zavar, az ex-lex megszűnésével tömérdek munka és zaklatás. Az ötven millió azonban nem elve­szett pénz, mert az az adófizetők zsebében megmaradt, el nem itták s legnagyobb része meg is fog térülni az államnak részletekben. Nem mind, mert a bélyeghiányt nem fog le­hetni megvenni senkin, arra nincs törvényes jog. De mit bizonyít a fogyasztási adók tetemes emelkedése? Kétségkívül a fogyasztási képes­ség nagyobbodását, tehát azt, hogy hazugság volt a sok jajgatás az obstrukczió által oko­zott gazdasági pangás felett. Egy egész ész­téül ex-lexben ime megélt valahogy a nem­zet is, az állam is s ennek pénzügyeiben fenn­akadás nem történt. De ki az oka az ex-lexnek, ha nem a felelős kormány ? Ki vitte bele az országot, ha nem a minisztérium és a szabadelvű párt ? Igazán alkotmányos férfiú inkább leteszi tározóját, sem­mint ex-lexben kormányozzon. így tett Bánffy is, a­ki kijelentette deczemberben, hogy le fog mondani és szavának állott. Az pedig kétségtelen, mert a képviselőház tör­ténetéből bebizonyítható, hogy az ellenzéki pártok kivétel nélkül óvták a kormányo­kat, Szélit, Khuent, Tiszát attól, hogy ex­­lexben maradjanak s megkínálták többször, hogy tűzze napirendre a költségvetést, vagy intézzék el előbb az indemnitást s azután a katonai javaslatokat. Mindenik miniszter, Tisza is azt mondotta: nem és nem. Ha makacs­­kodtak, az adók rendetlen befolyásáért ők felel­jenek s óbégatásukkal ne szaporítsák a politikai hazugságokat,­­Deficzit.) Luk­ács Lászlóból deficzites pénzügyminiszter lett. Nem az obstrukczió miatt, mivel már 1902-ben az volt. Az utolsó napon Tisza István benyújtotta a zárszámadásokat, s ezek­­ből kitűnt, hogy huszonnégymillióhétszázhuszon­­hatezer koronával nagyobb volt a múlt évi tényleges kiadás a bevételnél. Hová lettek a Wek­erle fölöslegei? Elérték. A katonai költsé­gekre Bécsbe szállították. A költségvetést az országgyűlés még egy kis száznyolc­vanhétezer koronás fölösleggel irányozta elő, ám a való­ság meghazudtolta a budgetet és a százezer többletből sok millió defic­itet csinált. A mi­niszter azt vitatta beszédeiben, hogy az ő költség­­vetése reális, a tények bebizonyították, hogy­­ irreális. A lyukat betömhették, mert még volt és van tartaléktőkéjük a régi jó időkből, csak­hogy ezt a gazdálkodást folytatni nem lehet. Mert ez rablógazdálkodás. Megmutatta már Horánszk­y, hogy elérkeztünk ahhoz a határhoz, amelyen túl kiadásainkat szaporítani nem lehet. Mégis felemelték a kvótát. Ágyukat öntenek, hajókat építenek. A katonai létszámot akarják szaporítani. S ennek a szegény országnak, melynek népe kivándorol, mert itthon nem bir megélni, ezerszáztiz millió kiadása volt, mert — mi nagy hatalom vagyunk és a (nem létező) magyar királyi udvartartásra a czivillistát két millióval kívánják felemelni. ás olasz szerződés. — Saját tudósítónktól. — Budapest, decz. 31. Az Olaszországgal való ideiglenes szer­ződés meg van kötve. Tegnap délután kettőtől hatig tartott Rómában a megbí­zottak utolsó tanácskozása, mely végre megegyezéshez vezetett. A mai nap fo­lyamán pedig megtörtént a szerződések aláírása és kicserélése is. A szerződés vámprovizóriumot állapít meg kilencz hónapi tartammal. Szep­tember 30-án jár tehát le ez a provizó­rium, úgy azonban, hogyha előbb jön létre a végleges szerződés, az még a kilencz hónapi provizórium előtt is életbe léphet. Az ideiglenes szerződés elejti a borvám­klauzulát. Az olasz bor tehát ezután az autonóm (közös) vám­tarifa 20 arany­forintos vámtétele alá esik. De, sajnos, nem mindjárt január elsejétől fogva. Mert azok az olasz bor­küldemények melyek konzulaink hivatalos bizonyít­ványai szerint deczember 31-ikéig olasz kikötőkben és állomásokon kivitelre ké­szen állottak, még a 3*20 arányforin­tos vám­kedvezménynyel vámolandók el. A borvám-klauzula tehát gyakorlatilag még néhány hétig érvényben marad. Ez a szerződés erős árnyoldala, mert ennek az intézkedésnek a védelme alatt igen nagy bormennyiségek vehetik igénybe a klauzula­ nyújtotta kedvezményt. Még nem ismerjük a szerződés min­den részletét és ezért nem tudhatjuk azt sem, hogy mennyiben védi meg a magyar érdekeket. Akkor, mikor a tör­vény egyszerű megtartása elegendő lett volna a borvám-klauzula azonnali meg­szüntetésére, ennek hetekkel való meg­hosszabbítása maga már oly nagy en­gedmény az olaszoknak, amely hosszú időre illuziózussá teszi a klauzula nekirontottak a papirosnak. — Most már oda­van még az emléke is. — De még több is van belőle — mondta Mária, a leány ölében maradt levélcsomagra tekintve. Gabrielle kissé elpirult. — Azok nem reá vonatkoznak — szólt kissé szégyenkezve. — Van köztük még zárdabeli is. Emlékszel a szeplős Pistára, aki mindig a falra mászott fel ? Azt hittük, hogy téged bámul, pedig én értem rajongott. Néhány csinos vers­ben adott ennek kifejezést. El akarod olvasni? Nem? Akkor adieu! S ezzel száraz virág és versfüzet követte a leveleket a tűzbe. Mária szótalanul ült a helyén. Kissé meg­lepte ennek a leánynak a könnyelműsége. De Gabrielle nem engedett neki időt a gondolko­dásra. — Vannak itt levelek a fiatal Máriássytól is, — csacsogott tovább. — Tudod, attól, aki később kártyaadósság miatt öngyilkos lett. Nézd, itt a fotográfiája. De Mária gyöngéden eltolta magától a ke­zét. — Nem, nem. Semmit se akarok látni — mondta — úgy érzem, mintha a lelküket vet­kőztetnéd le előttem. — Javíthatatlan moralista! — kaczagott a másik leány. — Mindig is ilyen voltál. Mulat­ságrontó. De csak természetes, hogy a férjhez­­menetelem előestéjén megsemmisítem a bűn­jeleket ? Vagy talán azért vagy olyan türelmet­­len, mert égsz a vágytól, a saját szerelmedről beszélni ? Mária hangosan felkac­agott. Oly naiv, oly kedves volt ez a szőke gyermek, hogy lehetet­len volt reá haragudni. Hiszen ez az öntudat­ hűséges asszonya. Látod, az Isten igazságos. Neked nem volt vagyonod és most a sors mégis a lábad elé rakja. S nekem viszont megengedi, hogy megoszszam a magamét azzal, aki többet ér nekem a világ összes kincseinél . . . Kimondhatatlan lágysággal ejtette ki e sza­vakat és körtyes­ lett a szeme. A másik leány élénken felkiáltott: — Oh Mary! — Mondj el nekem minden apró részletet a legutolsó nuance-ig. De ne most. Kár volna félbenhagyni, pedig már mindjárt megérkezünk. Úgy rendeztem be a dolgot édes, hogy a szobád az enyém mellett legyen s a mai estét együtt fogjuk tölteni. Hiszen annyi mondanivalónk van egymásnak! Mert ha irtunk is leveleket, de én nem mer­tem előtted kitárni a lelkemet, mert mindig attól féltem, hogy kinevetsz . . . Aztán még sokszor annyi minden történt két levélváltás között, hogy arra is volt eset, mire a válaszod megérkezett, már nem is emlékez­tem, mit­ írhattam neked, mire feleltél s néha órákig törtem rajta a fejemet . . . Ezen mind a ketten nevetni kezdtek. • Mária úgy találta, hogy Gábriellé semmit sem változott az öt év alatt, most is az a pajkos, rakonczátlan gyermek, aki ott volt a komor zárdafalak közt, ahol annyi öntudatlan vágy fogamzott meg ifjú leányszíve­kben . . . — Jenő­ ma a legény társaitól búcsúzik — folytatta Gábriellé. — Másképp rossz néven tettem volna ezt, az esküvője előestéjén, de mivel tudtam, hogy eljösz, megadtam neki az utolsó szabadságot. Holnaptól kezdve úgyis a zsarnoka leszek...# Estefelé behúzódtak szobáikba. Még hűvös­ volt az idő és Mária odavonszolta a nagy bőr­­karosszéket a nyitott tűzhely elé s mig a szeme ott kalandozott a tánczoló lángnyelve­ken, a gondolatai Kolozsvár felé jártak s fel­keresték azt a fiatal férfit, aki néhány nap előtt olyan forrón szorította őt a karjaiba. — Jé — szólt Gábriellé, amint betette maga után az ajtót, —­ te nem félted az a rezbőrö­­det, hogy olyan közel ülsz a tűzhöz ? Az egyik asztalhoz lépett és a fiókból egy záros fakazettát vett elő. — Ma este legördül a függöny éltemnek első felvonása fölött — mondta nevetve. — Nézz ide! — s ezzel egy csomó levelet és száraz virágot szórt a barátnője ölébe. Mária csodálkozva nézett reá. — Mi ez ? — kérdezte. — Ezek az én emlékeim — válaszolt Gáb­riellé — és te leszel a gyóntatóatyám, aki majd felment a bűneim alól. Majd sorba ve­szem azokat. Egy zsámolyt hozott a Mária széke mellé, lekuporodott reá s két maroknyit áttett a le­velekből a maga ölébe. — A Numero I-et egy bálon ismertem meg, — folytatta kedves bőbeszédűséggel. — Ten­gerész volt az istenadta s amidőn szerelmet vallott nekem, csakhamar el is küldtek Kí­nába. Akkor­­elmondtam neki a barátságot. Az olyan férfiben, aki két-három évet kül­földön tölt, nem lehet bizni s valahogy az emberek is olyan kételkedő mosolylyal néznek a menyasszonyra, mikor azt mondja: a vőle­gényem Kínában van . . . Hirtelen előrehajolt s a kék szalaggal átkö­tött csomagot bedobta a tűzbe. — Éljen az autodafé ! — kiáltott fel ne­­­vetve, midőn az éhes. Jángnyelvek egyszerre 3

Next