Magyarország, 1904. január (11. évfolyam, 1-27. szám)
1904-01-01 / 1. szám
Budapest, 1904. péntek, január 1. MAGYARORSZÁG hogy az ellenzéket a megyeházán és a vá-zolják. Janicovich gróf, immár volt zalamegyei főispánról beszélik, hogy midőn Tiszánál tisztelgett, ennek azt mondotta, hogy a megye közgyűlésén aligha lesz többség arra, hogy a minisztérium kinevezését bizalmi felirattal vegye?? tudomásul. Sértő rövidséggel válaszolt a gőgös eképpen: »Tudod te, hogy ennek mi lesz a következménye?« — »Igenis, sőt már le is vontam a következményeket, lemondásomat beadtam” — felelte Jankotich és távozott. A legújabb főispán pedig Székely György, aki Brassóba megy. Mint háromszéki képviselő a Bánffer- és Kasa-gárdához tartozott, de sohasem szerepelt. Hogy mi kvalifikálja őt egy erdélyi vármegye vezetésére, azt a rejtélyt senki sem tudja megfejteni. (Az exlex számlája.) Az ex-rex számlája ötven millió koronával kevesebb, mint 1902-ben. A hiány az előirányzathoz azonban csak harminc millió, mert a fogyasztási adók húsz millióval többet jövedelmeztek. A kincstárra nézve mindenesetre tetemes kár, az adóhivatalokban nagy zavar, az ex-lex megszűnésével tömérdek munka és zaklatás. Az ötven millió azonban nem elveszett pénz, mert az az adófizetők zsebében megmaradt, el nem itták s legnagyobb része meg is fog térülni az államnak részletekben. Nem mind, mert a bélyeghiányt nem fog lehetni megvenni senkin, arra nincs törvényes jog. De mit bizonyít a fogyasztási adók tetemes emelkedése? Kétségkívül a fogyasztási képesség nagyobbodását, tehát azt, hogy hazugság volt a sok jajgatás az obstrukczió által okozott gazdasági pangás felett. Egy egész észtéül ex-lexben ime megélt valahogy a nemzet is, az állam is s ennek pénzügyeiben fennakadás nem történt. De ki az oka az ex-lexnek, ha nem a felelős kormány ? Ki vitte bele az országot, ha nem a minisztérium és a szabadelvű párt ? Igazán alkotmányos férfiú inkább leteszi tározóját, semmint ex-lexben kormányozzon. így tett Bánffy is, aki kijelentette deczemberben, hogy le fog mondani és szavának állott. Az pedig kétségtelen, mert a képviselőház történetéből bebizonyítható, hogy az ellenzéki pártok kivétel nélkül óvták a kormányokat, Szélit, Khuent, Tiszát attól, hogy exlexben maradjanak s megkínálták többször, hogy tűzze napirendre a költségvetést, vagy intézzék el előbb az indemnitást s azután a katonai javaslatokat. Mindenik miniszter, Tisza is azt mondotta: nem és nem. Ha makacskodtak, az adók rendetlen befolyásáért ők feleljenek s óbégatásukkal ne szaporítsák a politikai hazugságokat,Deficzit.) Lukács Lászlóból deficzites pénzügyminiszter lett. Nem az obstrukczió miatt, mivel már 1902-ben az volt. Az utolsó napon Tisza István benyújtotta a zárszámadásokat, s ezekből kitűnt, hogy huszonnégymillióhétszázhuszonhatezer koronával nagyobb volt a múlt évi tényleges kiadás a bevételnél. Hová lettek a Wekerle fölöslegei? Elérték. A katonai költségekre Bécsbe szállították. A költségvetést az országgyűlés még egy kis száznyolcvanhétezer koronás fölösleggel irányozta elő, ám a valóság meghazudtolta a budgetet és a százezer többletből sok millió deficitet csinált. A miniszter azt vitatta beszédeiben, hogy az ő költségvetése reális, a tények bebizonyították, hogy irreális. A lyukat betömhették, mert még volt és van tartaléktőkéjük a régi jó időkből, csakhogy ezt a gazdálkodást folytatni nem lehet. Mert ez rablógazdálkodás. Megmutatta már Horánszky, hogy elérkeztünk ahhoz a határhoz, amelyen túl kiadásainkat szaporítani nem lehet. Mégis felemelték a kvótát. Ágyukat öntenek, hajókat építenek. A katonai létszámot akarják szaporítani. S ennek a szegény országnak, melynek népe kivándorol, mert itthon nem bir megélni, ezerszáztiz millió kiadása volt, mert — mi nagy hatalom vagyunk és a (nem létező) magyar királyi udvartartásra a czivillistát két millióval kívánják felemelni. ás olasz szerződés. — Saját tudósítónktól. — Budapest, decz. 31. Az Olaszországgal való ideiglenes szerződés meg van kötve. Tegnap délután kettőtől hatig tartott Rómában a megbízottak utolsó tanácskozása, mely végre megegyezéshez vezetett. A mai nap folyamán pedig megtörtént a szerződések aláírása és kicserélése is. A szerződés vámprovizóriumot állapít meg kilencz hónapi tartammal. Szeptember 30-án jár tehát le ez a provizórium, úgy azonban, hogyha előbb jön létre a végleges szerződés, az még a kilencz hónapi provizórium előtt is életbe léphet. Az ideiglenes szerződés elejti a borvámklauzulát. Az olasz bor tehát ezután az autonóm (közös) vámtarifa 20 aranyforintos vámtétele alá esik. De, sajnos, nem mindjárt január elsejétől fogva. Mert azok az olasz borküldemények melyek konzulaink hivatalos bizonyítványai szerint deczember 31-ikéig olasz kikötőkben és állomásokon kivitelre készen állottak, még a 3*20 arányforintos vámkedvezménynyel vámolandók el. A borvám-klauzula tehát gyakorlatilag még néhány hétig érvényben marad. Ez a szerződés erős árnyoldala, mert ennek az intézkedésnek a védelme alatt igen nagy bormennyiségek vehetik igénybe a klauzula nyújtotta kedvezményt. Még nem ismerjük a szerződés minden részletét és ezért nem tudhatjuk azt sem, hogy mennyiben védi meg a magyar érdekeket. Akkor, mikor a törvény egyszerű megtartása elegendő lett volna a borvám-klauzula azonnali megszüntetésére, ennek hetekkel való meghosszabbítása maga már oly nagy engedmény az olaszoknak, amely hosszú időre illuziózussá teszi a klauzula nekirontottak a papirosnak. — Most már odavan még az emléke is. — De még több is van belőle — mondta Mária, a leány ölében maradt levélcsomagra tekintve. Gabrielle kissé elpirult. — Azok nem reá vonatkoznak — szólt kissé szégyenkezve. — Van köztük még zárdabeli is. Emlékszel a szeplős Pistára, aki mindig a falra mászott fel ? Azt hittük, hogy téged bámul, pedig én értem rajongott. Néhány csinos versben adott ennek kifejezést. El akarod olvasni? Nem? Akkor adieu! S ezzel száraz virág és versfüzet követte a leveleket a tűzbe. Mária szótalanul ült a helyén. Kissé meglepte ennek a leánynak a könnyelműsége. De Gabrielle nem engedett neki időt a gondolkodásra. — Vannak itt levelek a fiatal Máriássytól is, — csacsogott tovább. — Tudod, attól, aki később kártyaadósság miatt öngyilkos lett. Nézd, itt a fotográfiája. De Mária gyöngéden eltolta magától a kezét. — Nem, nem. Semmit se akarok látni — mondta — úgy érzem, mintha a lelküket vetkőztetnéd le előttem. — Javíthatatlan moralista! — kaczagott a másik leány. — Mindig is ilyen voltál. Mulatságrontó. De csak természetes, hogy a férjhezmenetelem előestéjén megsemmisítem a bűnjeleket ? Vagy talán azért vagy olyan türelmetlen, mert égsz a vágytól, a saját szerelmedről beszélni ? Mária hangosan felkacagott. Oly naiv, oly kedves volt ez a szőke gyermek, hogy lehetetlen volt reá haragudni. Hiszen ez az öntudat hűséges asszonya. Látod, az Isten igazságos. Neked nem volt vagyonod és most a sors mégis a lábad elé rakja. S nekem viszont megengedi, hogy megoszszam a magamét azzal, aki többet ér nekem a világ összes kincseinél . . . Kimondhatatlan lágysággal ejtette ki e szavakat és körtyes lett a szeme. A másik leány élénken felkiáltott: — Oh Mary! — Mondj el nekem minden apró részletet a legutolsó nuance-ig. De ne most. Kár volna félbenhagyni, pedig már mindjárt megérkezünk. Úgy rendeztem be a dolgot édes, hogy a szobád az enyém mellett legyen s a mai estét együtt fogjuk tölteni. Hiszen annyi mondanivalónk van egymásnak! Mert ha irtunk is leveleket, de én nem mertem előtted kitárni a lelkemet, mert mindig attól féltem, hogy kinevetsz . . . Aztán még sokszor annyi minden történt két levélváltás között, hogy arra is volt eset, mire a válaszod megérkezett, már nem is emlékeztem, mit írhattam neked, mire feleltél s néha órákig törtem rajta a fejemet . . . Ezen mind a ketten nevetni kezdtek. • Mária úgy találta, hogy Gábriellé semmit sem változott az öt év alatt, most is az a pajkos, rakonczátlan gyermek, aki ott volt a komor zárdafalak közt, ahol annyi öntudatlan vágy fogamzott meg ifjú leányszívekben . . . — Jenő ma a legény társaitól búcsúzik — folytatta Gábriellé. — Másképp rossz néven tettem volna ezt, az esküvője előestéjén, de mivel tudtam, hogy eljösz, megadtam neki az utolsó szabadságot. Holnaptól kezdve úgyis a zsarnoka leszek...# Estefelé behúzódtak szobáikba. Még hűvös volt az idő és Mária odavonszolta a nagy bőrkarosszéket a nyitott tűzhely elé s mig a szeme ott kalandozott a tánczoló lángnyelveken, a gondolatai Kolozsvár felé jártak s felkeresték azt a fiatal férfit, aki néhány nap előtt olyan forrón szorította őt a karjaiba. — Jé — szólt Gábriellé, amint betette maga után az ajtót, — te nem félted az a rezbőrödet, hogy olyan közel ülsz a tűzhöz ? Az egyik asztalhoz lépett és a fiókból egy záros fakazettát vett elő. — Ma este legördül a függöny éltemnek első felvonása fölött — mondta nevetve. — Nézz ide! — s ezzel egy csomó levelet és száraz virágot szórt a barátnője ölébe. Mária csodálkozva nézett reá. — Mi ez ? — kérdezte. — Ezek az én emlékeim — válaszolt Gábriellé — és te leszel a gyóntatóatyám, aki majd felment a bűneim alól. Majd sorba veszem azokat. Egy zsámolyt hozott a Mária széke mellé, lekuporodott reá s két maroknyit áttett a levelekből a maga ölébe. — A Numero I-et egy bálon ismertem meg, — folytatta kedves bőbeszédűséggel. — Tengerész volt az istenadta s amidőn szerelmet vallott nekem, csakhamar el is küldtek Kínába. Akkorelmondtam neki a barátságot. Az olyan férfiben, aki két-három évet külföldön tölt, nem lehet bizni s valahogy az emberek is olyan kételkedő mosolylyal néznek a menyasszonyra, mikor azt mondja: a vőlegényem Kínában van . . . Hirtelen előrehajolt s a kék szalaggal átkötött csomagot bedobta a tűzbe. — Éljen az autodafé ! — kiáltott fel nevetve, midőn az éhes. Jángnyelvek egyszerre 3