Magyarország, 1904. június (11. évfolyam, 130-155. szám)

1904-06-01 / 130. szám

zőgazdasági és ipari termelés, —­ lehe­tetlennek látszik. De a miniszter mégis vállalkozik a magyar ipar fejlesztésére közös vámterületen. Hát hiszen gyárat alapítani lehet, mihelyt valami vállalkozónak vagy kon­­zorcziumnak a kormány adómentességet, vasúti szállítási kedvezményeket, direkt megrendelést, sőt szubveneziót bizto­sít, az ilyen jövedelmező vállalatra akad tőke, bank, amely finanszírozza, s igazgatók, akik a részvénytársaságot ve­zetik. Dinamitgyár, fegyvergyár, hajó­gyár, textilgyár ilyen módon alakultak és alakulhatnak, senki ezt nem vonja kétségbe. Az állam a legnagyobb fo­gyasztó, annak nemcsak sok papír és tinta kell, hanem katonának gyolcs és posztó, vasút­jainak fa, sin, gépek és kocsik, a távírdáknak drót, s a minden­­féle üzemek és hivatalok egyszersmind fogyasztók. Tehát sokat tehet az állam. Egészséges ipart mégsem teremthet, csak úgy, ha a fogyasztó nép millióit szervezi nemzeti munkára és fogyasztásra. Ez pedig csakis önálló gazdasági poli­tikával lesz lehetséges. Kérdezze meg a miniszter a román vagy szerb követtől, ezen kisebb és agrárius államok felad­nák-e vámterületi önállóságukat egy nagy vámközösségért Ausztriával s velünk ? Kérdezze meg a szerb kereskedőktől, kik itt járnak, hogy beszüntetnék-e a vámvonalat Belgrádnál ? Nem kételke­dünk benne, hogy tagadó választ nyerne, mert iparos érdekeik és kereskedelmi érdekeiknek független intézését semmi szín alatt nem áldoznák fel sem ké­nyelmi, sem pénzügyi, sem pedig politi­kai tekinteteknek. Hát amit a kereskedelmi miniszter ipar­­fejlesztésnek nevez, a gyárak szubven­­c­ióját, a házi ipar pártolását, az ipari tanítás gyakorlati módszerét és az ipari tanácsot, mely a miniszter iparfejlesztési memorandumát megvizsgálja, ez mind csak olyan kávé, mint a pótkávé és olyan szemet szúrt bámulatosan fess félczipője, hímzett selyemharisnyája és az az arany­karika. Elmúlt egy óra, másfél óra, s a tiszti asztal rendületlen kitartással ostromolta tekintetével a másik asztal hölgyeit. A társalkodónőről lesiketott figyelmünk, egészen elveszett úrnője ragyogó szépsége mellett, aki a mi diszkrét, hó­doló, majd merész pillantásainkat éppen úgy viszonozta is. Esteledett már, s fenn az állomási főnök la­kásának redői lezáródtak. Félix — aki végre is huszár volt — megkönnyebbülten sóhajtott fel, s biztatni kezdett bennünket: — Azt hiszem, nem venné rossz néven a szép ismeretlen, ha a vonat indulásáig mulat­tatnánk. Valamennyien gondoltunk erre már előbb is, de mintha csak erre a biztatásra vártunk volna, helyeslőleg néztünk össze. Megbeszél­vén a dolgot, úgy egyeztünk meg, hogy közü­lünk egy odamegy hozzá, bemutatkozik és felajánlja neki az egész tisztikar hódolattal teljes mulattatását a legközelebbi vonat in­dulásáig. A választás reám esett. Én mentem hozzá. Németül szólaltam meg. Nagyon szívesen fo­gadott, de a német nyelvet nehezen törte, s francziául felelt. Engedelmével odajött aztán hozzá valamennyi, s együtt vacsoráztunk. Félixet ültettük melléje, ő úgy beszélte a francziát, mintha anyanyelve lett volna, s ő tette meg rá először az észrevételt: — Nem tudom meghatározni sem a nemze­tiségét, sem társadalmi pozíczióját. Annyit tu­dok, hogy a franczia se anyanyelve. Egyik bor, mint a műbőr. Igyák meg a kor­mánypártiak. Ettől sohasem nő meg a magyar ipar, legföljebb meghízik néhány vállalkozó. Az a politika, mely gazdaságunk fej­lődésének alapját és szabályozósát, az árak mértékét befolyásoló vámokat ke­zéből kiadja és egy tőkegazdagabb, fej­lettebb iparral bíró erősebb állammal a vámközösségbe lép, ennek érdekei sze­rint köt a külfölddel tarifaszerződéseket, az ilyen állam önálló iparának felvirág­zásáról lemondott. Mesterségesen tenyész­het ipart, ezért hozhat áldozatokat, de mindig küzködni fog az erősebb idegen iparral és saját ipara ki lesz téve ellen­séges társa irigy támadásainak és örökös válságoknak. MAGYARORSZÁG Budapest, 1904. szerda, junius 1. A magyar delegáczióból. — Saját tudósítónktól. — Bosznia-Herczegovina költségvetése. A magyar delegáczió négy egyesült albizottsága ma délelőtt fél 11 órakor S­tapdry Gyula gróf elnök­lésével tárgyalta a megszállott területen lévő parancsnokságok, csapatok és intézetek 1905. évi rendkívüli szükségletét. A közös kormány részéről jelen vannak : Burián báró közös pénzügyminiszter és Thallány osztályfőnök, Münnich Aurél előadó ismerteti a szükségletet, indokolva az előző évre megszavazott költségvetés­sel szemben fenforgó apróbb eltéréseket. Az 1905. évi tiszta szükséglet 7,583.000 K. 1883 óta nem kevesebbel, mint 10,393.000 K.-ával kevesbedett e szükséglet. A pénzügyminiszter Bosznia és Her­­czegovina költségvetését is előterjeszti részle­tes indokolással együtt, amely ezúttal először terjesztetik elő. Ugyancsak először terjesztetnek elő az idén a költségvetéssel kapcsolatos záró­számadások és az 1891—1900. évi terjedő be­vételekről és kiadásokról szóló kimutatások. Java­solja, hogy az albizottság elismerésének adjon kifejezést a sokkal áttekinthetőbb és könnyebben el­lenőrizhető költségvetés előterjesztésért, noha — hangsúlyozza az előadó — a boszniai költségvetés megállapítására és ellenőrzésére tudvalevőleg a de­legáczió nincs hivatva. Bosznia és Herczegovina költségvetéséből meg­nyugvással győződhetik meg az albizottság arról, hogy a megszállott tartományok saját költségeit nemcsak saját bevételéből fedezi Bosznia, hanem még felesleg is van kitüntetve. Az 1905. évi rend­kívüli szükségletet elfogadásra ajánlja. Hegedűs Sándor csatlakozik az előadónak a közös pénzügyminiszter iránt kifejezett elismerésé­hez a zárószámadások és a múlt alkalommal kívánt kimutatások közléséért. A kiadásokról és bevételekről való kimutatásra nézve fejlődés szempontjából néhány észrevételt tesz. Részben igen szomorúak az eredmények, de oly adórendszerrel, mint aminő Boszniában uralko­dik, kedvezőbb eredmények nem is voltak elérhetők. Az összes egyenes adóbevételi források alig mutat­nak fel fejlődést, sőt egyik-másik visszaesést mutat. Ezek az adók ugyanis olyan természetűek, hogy fejlődésre alig képesek; olyan adók, mint amint pl. a dézsma, vagy a juh- és kecske-adó, pénzügyi szempontból alig fejlődhetnek. A dézsmánál 1891-el szemben nem kevesebb mint egy millió korona a visszaesés. Az indirekt adó tekintetében jelentékeny fejlődés tapasztalható némely ágazatban, amiből következ­tethető, hogy némi tekintetben vagyonosodás és az erkölcsiseg is kedvező fejlődésen mennek keresztül. Bosznia pénzügyei főleg a közvetlen adók terén erősen fognak fejlődni. Az egyenes adók fejlődésére azonban nemcsak az igazságos megadóztatás, de az állam pénzügyi érdek­ében is súlyt kell helyez­nünk, a pénzügyminiszternek tehát nem szabad el­zárkózni e téren a reformoktól. Koncredálja, hogy a sötétbe ugrani nem lehet, de bizonyára a pénz­ügyminiszter is megengedi, hogy e téren még sokat Rögtön átmentünk Kóba. Az egész lakta­nyában Félix lakása festett legjobban. De azért összehordtunk oda a többiéből mindent, ami szép, értékes, ízléses. Olyan remek sző­­nyeggyüjteményt már régen nem láttam, mint a­minőt ott halmoztunk össze. Két órai erős munka után rendben volt minden s akkor visszasiettünk, hogy felajánljuk azt neki a tisz­tikar nevében. Egészen természetes egyszerűséggel vette tudomásul a dolgokat, velünk jött, szép álmo­kat kívánt nekünk is, aztán eltűnt társalkodó­­nőjével együtt. Mi pedig megbűvölve bámultunk utána, aztán komolyan összenéztünk. — Ezek a hölgyek a mi vendégeink — szólt most a kapitány — a biztonságukért egyenként felelősek vagyunk. Tudom, hogy úri­emberek­hez beszéltem . . . És csakugyan, a két hölgy egy kolostorban sem lehetett volna nagyobb biztonságban, mint ott a kaszárnya melletti kis gargon lakásban a forró szivü huszárok védelme alatt. Az az idő, amit velünk töltött, olyan volt, mint az álom. Folyton mulattunk, pezsgőztünk, s egyre ünnepeltük a mi királynőnket. Félix életére csaknem megváltás volt ez az idő, mert a «királynő» nélkül valószínű, hogy beleugrott volna egy bolond házasságba. . . Susanne azonban busun. Oh és olyan pana­szosan játszotta a sok bus magyart, hogy fel­tűnt a­­királynődnek is. T. i. úgy neveztük, mert még az utolsó napon se tudtunk meg semmit arról, hogy mi a neve, ki ő és merre hazája ? Kérdésére elmondtam neki, hogy Susanne Felibe szerelmes, de annak most egy más Budapest, május 31. A magyar delegáczió egyesült négyes albi­zottsága ma tárgyalta a megszállott tartomá­nyok költségvetését és a Boszniában és Her­­ezegovinában elhelyezett csapatok és intézetek rendkívüli szükségletét. Az előadón kívül csak Hegedű­s Sándor szólt a kérdéshez, mire Bu­­b­in István báró közös pénzügyminiszter rész­letesen kifejtette a boszniai közigazgatás, adó­rendszer mai állapotát s a tervbe vett refor­mokról nyilatkozott. A legfontosabb reform az, hogy a községeket most már autonómiával akarják ellátni s a munkát, amelyet ed­dig egyedül az állam látott el, megosztják. Kitűnt Bu­rián beszédéből az is, hogy 1906-ban a megszállott tartományok költségvetésében már alighanem deficzit áll be, ha csak külö­nösen az indirekt adók jövedelme nem szapo­rodik. A defic­itet az fogja előidézni, hogy az 1906-iki költségvetésbe már bele fogják iktatni a vasúti kölcsön kamatait is, ami körülbelül 5 millió koronával emeli a kiadásokat. Külön­ben mindenben elődjét, Káliay volt pénzügy­­minisztert akarja követni Burián. A közös pénzügyminiszter felvilágosításai után a költségvetést ngy általánosságban, mint részleteiben megszavazták. A hadügyi albizottság is tartott ma dél­ben ülést, amelyben a jelentést hitelesítették. Részletes tudósításunk a következő­ perc­ben azt hiszem, hogy valami fejedelmi vér, a másik pillanatban, hogy egy nagysza­bású cocotte ... De hát szó sincs róla, egyik se­m a fejedelmi sarjak nem pezsgőznek isme­retlen huszárokkal, s a cocotteok nem tudnak maguk iránt ennyi tartózkodó tiszteletet éb­reszteni mulatozás közben is. — Oh, Susanne! — sóhajtottam. Félix összeharapta az ajakát. — Hagyj békén öreg. Susanne egy édes, halavány álomkép. Ellágyul a szívem, ha rá­gondolok. De ez az isteni asszony itt! . . . Szóval egy kicsit mind szerelmesek voltunk bele , s mikor elrobogott a vonata és ő itt maradt, hangosan tört ki az örömünk és csó­koltuk volna a kezeit boldogságunkban. Ámde nem lehetett. Nem engedte megcsó­kolni még a keztyűs kezét se. úgy mulatott velünk, mint egy igazi pajtás, ve­lnk énekelte nótánk áriáit, de olyan határozott, rideg és fenséges tudott lenni, ha kissé mámorosan odahajoltunk feléje, hogy úriember létünkre még gondolatban se illethettük valami durva­sággal. A vonat, amit elmulasztott, csak négy-öt nap múlva futott újra arra. Szálloda nem volt a közeli helységekben sehol. Pedig már virradni kezdett s gondolni kellett arra, hogy a hölgyek­nek nyugodt p­henő helyük legyen. Félix és én tanácskozni kezdtünk s egy nem mindennapi ötletünk támadt. Elhatároztuk ugyanis — a többiek utólagos jóváhagyásával — hogy a legszebb garzon lakást nekik engedjük át, hogy mi ketten azt rögtön rendbe is hozzuk s a hölgyek egész idő alatt — herczegi ellátással — a mi vendégeink lesznek.

Next