Magyarország, 1904. június (11. évfolyam, 130-155. szám)

1904-06-01 / 130. szám

B Budapest, 1904. szerda, junius 1. MAGYARORSZÁGt­ lehet tenni. E téren történt a legkevesebb a javítás tekintetében is, pedig ez a népnek is érdeke. Óhajtja, hogy a pénzügyminiszter világosítsa fel az albizottságot a Boszniában folyó adminisztrá­­czionális intézkedésekről, a fizetésjavításokról stb., mert e dolgok bizonyos közvetett hatással mégis csak vannak a közös költségek alakulására. Kérdi, hogy ez a mostani fizetésrendezés ott végleges-e és általánosan kiterjedt-e, és hogy mikor nyer befe­jezést. Burián István báró közös pénzügyminiszter: Ami először a most első ízben beterjesztett zárszám­adásoknak meglehetősen régi keretét illeti, magam is sajnálom, hogy újabb keletű zárószámadásokkal nem szolgálhattam, de méltóztatnak emlékezni, hogy ezen kívánság irányomban csak ezelőtt pár hónappal fejeztetett ki, nekem tehát kevés időm ▼olt e dolog nyélbeütésére; nem siettethettem ezt a proc­edurát, amely már évek hosszú sora óta követtetett a zárószám­adások vizsgálatánál. El­intézve csak az 1900-ik évi zárószámadásokat talál­tam. Az 1901. éviek már régen a két kormánynál ▼annak megvizsgálás végett, az 1903. éviek is már teljesen elkészültek és most küldik át a két kor­mányhoz. A két kormánynál az elintézéssel eddig­­elé nem nagyon szoktak sietni, azon egyszerű ok­ból, mert senki sem sürgette az elintézést és a két kormányelnöknek illető szolgálati szakmát nagyon el voltak foglalva. Hanem ezentúl azt az egyet legalább kilátásba helyezhetem, hogy mindenesetre egy évvel fogunk előre ugrani és a következő évre talán módomban lesz a két évi zárszámadást elő­terjeszteni és így az aktuális adatokhoz közelebb jutni. Ami azt a kívánságot illeti, hogy a megszállott tartományok fejlődéséről részletesebb jelentések ter­jesztessenek elő, ismételhetem azt a kijelentést, amelyet a múlt delegác­ióban és az osztrák dele­gác­ióban is tettem, hogy magamnak is szándékom évről-évre ilyen jelentéseket kidolgoztatni és előter­jesztetni, ez azonban eddig az idő rövidsége miatt nem történhetett meg; míg a folyó adatokkal nem rendelkezhetem kellő mértékben, remélem azonban, hogy a jövő delegác­ióban e részben is teljesíthetni fogom a mindkét országos bizottság által kifeje­zett kívánságokat. Azon kamatokra is kiterjeszkedtek, amelyek a két ▼asuti kölcsönből fognak hárulni a megszállott tar­tományokra az 1906. évtől kezdve. Megvallom, ez a tehertétel nekem is legsúlyosabb gondomat okozza. Ez közel 5 millió koronával fogja megterhelni bud­ge­tünket és már egy pár hónapja foglalkozom azzal, hogy a terhet hogyan kell elhelyezni, hogy ne nyomja a tartományoknak meglehetősen gyenge vállait. E tekintetben részletesebb nyilatkozatot nem tehetek, mert őszintén megvallom, hogy még az útját és módját nem látom. Jövedelmeink nem valami ruganyosak. Ez egy­részt a dolog természetében rejlik, másrészt abban, hogy a fogyasztási adók, már a múlt esztendőben emeltettek és nincs kilátás, hogy jövőre újból emel­tessenek. De a 1. bizottsági tag úr szigorú ítéletét annyiban kénytelen vagyok helyreigazítani, hogy valaki vésődött a szívébe. Mosolygott. Aztán kifejezte óhaját, hogy szeretné látni a leányt. Még aznap megmutattam neki. — Csinos, csinos — mondta rá — és saj­nálom is, de azért azt gondolom — ha ép­pen tisztet akar — megtenné számára egy gyalogos is.. . A «királynő» ugyanis teljesen tisztában volt a külömböző katonai nemekkel. — Nem volna arra se kauczió, — feleltem neki, csak éppen hogy valamit szóljak e tárgy­hoz. — Az ilyen hivatalnokember többnyire vagyontalan, s nem adhatja katonának a leá­nyait. Pedig nagyon érdeklődik utána egy gráczi fiatal tiszt. Egy gyalogos. — S a lány? — Bele fog szeretni okvetlen. Ámde kauczió nélkül ismét hiába. Nem szólt rá semmit, csak elgondolkozott. Mikor a válás napja elérkezett, valamennyien megilletődöttek voltunk. Ő maga is búsulva nézett ránk. De aztán — mintha csak örökre feledhetetlenné akarta volna tenni magát, még­­egyszer mulatni kezdett, azzal a finom, egy kicsit szilaj, de mindvégig korrekt jókedvvel, a­mivel első naptól kezdve megigézett bennün­ket, így várta be az indulást, s mielőtt a kupéjába lépett, nyújtotta kézcsókra először a kezét. Mozdulatlanul tisztelegve néztünk sokáig a vonat után. Egyik hét a másik után múlt el azután. Mi még egyre az emlékeinken éltünk. Bántott, hogy semmit, éppen semmit nem tudunk arról, aki sok időre magával vitte a lelkünk nyu­galmát, ami itt látszólag hátrányos, az inkább kedvezőbb fejlődés eredménye. Leginkább áll ez a dézsma­­adóról. Ennek m megcsökkenése összefüggésben áll azzal, hogy a művelés alá került földek száma meg­lehetősen növekedett. A megszálláskor a tartományokban a török rend­szert találták a maga egész terjedelmében. Ez a török rendszer visszaélésen alapult; a beszedett adók jórésze a közegeknél folyt be. Kérlelhetetlen szigort kellett alkalmazni az adók kivetésénél és beszedésénél, ami a közegek túlbuzgóságára veze­tett, úgy hogy a tizedből kilenc­ed, sőt nyolc­ad is lett. Mikor a kormány észrevette ennek káros követ­kezéseit, segíteni törekedett e bajon és segített is, amennyiben igazságosabb és méltányosabb alapra helyezte az adók beszedését, aminek megint kedve­zőtlen következménye volt az, hogy a jövedelem megcsappant. A jövedelem különben meglehetős egyenletességet mutat évről-évre és a 80 millió korona mellett alig egy félmillió vagy 600.000 korona a különbség föl- vagy lefelé. Mikor látjnk ez ered­ményt, ez csak annak tulajdonítható, hogy mikor jó esztendő van, rosszabbak az árak, mikor rossz esztendő van, nagyobbak az árak. E két tényezőből alakul az eredmény. E tekintetben az egyenes adókra kevésbbé számít­hatunk, mint a dézsmára, mint a föld- és házbéradó tekintetében. Igaz, hogy a dézsma reformálását a múlt delegáczióban tett kijelentések alapján máris kezembe vettem és pedig 10 évi pausálé alapján, ami az első alap arra, hogy a dézsmából egyenesen földadót csinálunk, de ez a munkálat meglehetősen hosszadalmas, mert ennek a pausálénak meg kell teremteni az alapját. Tíz év vétetett alapul, de ez alatt a birtokviszonyok is tetemesen változtak, úgy, hogy nem olyan könnyű az alapot megtalálni.De ha meg is lesz a dézsma átalányosítása, ebből a dézsma egye­nes több jövedelmezősége nem keletkezik, mert hiszen e pausaiéval nem akarjuk a lakosságot meg­terhelni, sőt bizonyos tekintetben könnyíteni akarnak rajta, amennyiben megmentjük a lakosságot a dézsmaszedés eljárásától, amely bármennyire legyen is ellenőrizve, mégis a földmivelőnek meglehetős sanyargatásával jár. Az államkincstár azonban azt hiszem meg fogja takaríthatni a mostani meg­lehetősen tetemes beszerzési költségeket; ezzel szemben csak az adóbeszedési személyzet szapo­rítása áll, amely most körülbelül 38.000 korona növekedést okoz. Remélem, hogy itt végeredményben félmilliót meg fogunk takaríthatni. A föld- és házadó reformjáról programmot nem adhatok, de az a benyomásom volt, hogy ez az adó aránytalanul alacsonyabb a dohányadónál. Tényleg Boszniában a föld népe aránytalanul inkább van megterhelve, mint a vagyonosabb városi lakosság. A juh- és kecskeadó növekedett, daczára annak, hogy a kecskeadót nagyon felemeltük. Ennek szán­déka volt a kecskeállomány leszállítása, hogy az erdőket megmentsük a kecskelegetés kárától. A ser­tésadó fogyott azért, mert a sertésállomány a sertés­betegségek járványos fellépése következtében alább­­szállott. Nagyon szép fejlődést mutatnak és remélem, fog-Egyszer aztán jelentés jött az állomásról, hogy küldjön kocsikat a tisztikar, mert Páris­­ból néhány láda holmi érkezett. Azt hittük, tréfa. Pedig igaz valóság volt. A feladó nevét néztük. Egy előkelő párisi czég. A ládák tar­talma pedig gyönyörű vert arany pezsgő-kész­let, annyiszor tizenkét személyre, ahányan mi lisztek voltunk és háromszáz üveg franczia pezsgő. A pezsgő-készlethez volt csatolva egy kis levél, benne csak ennyi: — «Az együtt töltött legszebb napok emlé­kére.» Az állomásfőnök leánya pedig «azért az élvezetért, amit játékával szerzett», egy olyan colliert kapott, hogy az árából bátran kifizet­hette későbbi szerelméért a baucziót . .­. A collier sok gyönyörű brilliantja bizonyosan Félix elhódított szerelméért akart a fájdalom­­dij lenni. Ilyen bőkezű csak valami muszka herczegnő lehet s bárha az a párisi czég minden kérdé­sünkre néma maradt, mint a sir, azt gondol­juk, hogy a mi ismeretlenünk Oroszország dúsgazdag herczegasszonyai közül való. — És azt mondhatom asszonyom, — fejelte be szavait az elbeszélő, — hogy sok felé jártam, láttam az ötvös­művészet sok remekét, jártam a párisi kiállításon is, de olyan utolérhetetlen művészetet, amilyennel a mi arany pezsgő­­készletünk volt verve, nem találtam sehol, azt elhiheti. ... Én elhiszem magának, mondtam neki azzal a fent említett refek­tóriumbeli komoly­sággal, csak azt nem tudom, hogy az olvasóim el fogják-e hinni­­nak mutatni a jövőben is, az egyedáruságok, külö­nösen a dohány- és só­jövedék nemcsak a só­fo­gyasztás, hanem a só ipari feldolgozása következ­tében is fejlődött. Egy pár tekintélyes gyár van Boszniában, amely ezzel foglalkozik ; a dohányjövedék növelése úgyszólván csak a természetes művelési viszonyokban fog határt lelni, amennyiben szépen terjed és most ott fog megállani, ahol a jó dohány termelésére alkalmas területeken adatnak engedélyek s így el fog jutni a maga természetes határához. Ami az igen tisztelt bizottsági tag úr azon meg­jegyzését illeti, hogy a megszállott tartományok köz­­igazgatása mintegy terra inkognita traktáltatik, itt a múltra azért nem szeretnék kiterjeszkedni, mert arra nézve boldogult elődöm a maga meggyőződése szerint sokszor megfelelt a hozzá intézett észrevéte­lekre ; ami a jelent és a jövőt illeti, Bosznia nyitva és zárva áll mindenki előtt s bizonyos tekintetben a nyilvánosságnak a dolog természetes fejlődése mindinkább nagyobb teret fog nyitni. Mikor mi Boszniát átvettük, az ottani gazdálkodás nagyon ter­mészetesen katonai alapon kezdődött és lassanként ment át a polgári alapra, hanem szabályszerűen el­járni nem lehetett, tapintattal és a helyzet mérlege­lével kellett esetről-esetre sürgősen intézkedni. Mikor én a közigazgatást átvettem, mondhatom, bámulatos lelkiismeretesnek, rendszeresnek találtam. A panaszoknak nem volt útjuk a teljes nyilvánosság elé, de megvolt a vezető fórum elé, és boldogult elődöm behozta azt a nagyon hathatós módot, amelyet én is szándékoztam folytatni, hogy mikor ő maga bement a megszállott tartományokba régi­szokás szerint, úgyszólván a fa alá ült és boldog­­nak-boldogtalannak meghallgatta a panaszát és törekedett elintézni. Ami a szándékolt reformokat illeti, ez iránt már a múlt delegáczióban volt szerencsém egy pár ész­revételt tenni, egy pár programmot megmondani, ezekhez sok hozzátenni­valóm nincs; legfeljebb az az egy megjegyzésem, hogy amit akkor megígértem, azt kezdeményeztem és kezdeményeztem fizetés­­rendezést, amelyet a legsürgősebb kérdésnek tar­tottam, behoztam az autonómia kérdését, ami égető kérdése volt az országnak, mert visszaadta é­s remélem tartós időkre visszaadta a békés nyugal­mat az orthodox köröknek és a behozandó szerve­zetekre, remélem például fog szolgálni a többi felekezeteknek is, hogy autonomikus vágyaikat olyan formába öntsék, mely mint az orthodoxoké, meg­fogja találhatni az országos kormány hozzájárulását és jóváhagyását. Egy harmadik tér, amelyen gondolom most már tetemes és jó lépéseket fogok előre tehetni a köz­ségi autonómia tere, amely ma sem áll kezdemé­nyezés nélkül, mert a városokban bizonyos fokú autonómia létezik; ez nagyon fejlődésképes, s hozzá lehet most fogni a falusi községek szervezé­séhez. Mert tény, hogy ma mindent az állam ren­dez el és mint végrehajtó közeg, mindent a csendőr végez, úgy hogy a boszniai csendőrség 3 millió korona költségbe kerül. Az a kérdés merül fel, hogy alkalmas-e Bosznia népe ily falusi autonómiára. Inpresszióm­ szerint, de többet mondhatok, meggyőződésem szerint erre teljesen alkalmas. A bosnyák ebben a tekintetben a magyarhoz ha­sonlít, hogy nagyon érdeklődik a maga közügyei iránt, és elég ügyességet és alkalmazkodó képessé­get tanúsít, ezen ügyeknek ellátására. Ami a költségvetés tételes letárgyalását illeti, nekem ezen tételes letárgyalás ellen semmi kifogá­som nem lehetne, mert hiszen ezen költségvetés csak­ azon alapon készül, mint minden egyéb költ­ségvetés, ugyanazon kritikának vettetik alá, azonban én megvallom, ezen tárgyalásba belemenni magam részéről nem tartanám helyesnek. Gondolom, már a múlt delegáczióban volt szerencsém kifejezést adni annak, hogy ez ellenkeznék az országos bi­zottság hatáskörével, amely tüzetesen meg van szabva az 1667: XII. t.-cz. 55. §-ában. Azonban mi ezen letárgyalást az által teszszük gyakorlatilag mintegy feleslegessé, hogy hiszen én kész vagyok minden irányban megadni minden felvilágosítást. Ami a fizetés­javítás kérdését illeti, abban a meg­szállott tartományok kormánya természetesen prag­­matice járt el, eljárt pedig fokról-fokra, amint az ottani hivatalnokok szükséglete, vagy pedig amint anyagi állásuk változása megkívánta. A táblázatok itt vannak és az igen­t, albizottság minden tagja megtekintheti; ezen fizetések megszokott és nálunk is meglevő határok között mozognak, minthogy itt az a kérdés merülhet fel, hogy inkább osztrák vagy inkább magyar mintára készültek, megjegyzem, hogy nagyjából, amennyiben ma még némely szak­mában létezik különbség a magyar és osztrák fize­tések között, hogy ezen fizetések körülbelül a kettő között állanak és meggyőződésem szerint nem rosz­­szabbak, mint amennyire a tényleges szükség meg­kívánta. Münnich Aurél előadó kérdi, hogy a vasúti kamatkölcsön fogja-e már az 1905. évi költségvetést is terhelni. Burján István közös pénzügyminiszter: Az 1902. évi kölcsönre nézve a törvény alapján azt az eljárást .

Next