Magyarország, 1904. augusztus (11. évfolyam, 183-208. szám)
1904-08-02 / 183. szám
3 cikk 3-ik §-ának végrehajtását követelné. Nem törvénysértés ez, mivel annak a törvénynek végrehajtási záradéka, szankciója nincs; az akkori törvényhozás csupán egy elvet mondott ki, ez az elv azonban a mai nemzedék lelkében már nem él. Ma az az elv él mindannyiunk lelkében, hogy az államot az egyházakkal, a felekezetekkel szemben egy jog és egy kötelesség illeti. A jog az, hogy az állam a különböző egyházak működése fölött felügyeletet gyakoroljon; a kötelesség az, hogy tegye lehetővé az egyházaknak, a felekezeteknek azt, hogy nemzeti feladataiknak eleget tehessenek. Ezen az alapon meg lehet oldani, ki lehet egyenlíteni a magyar katholiczizmus és a magyar protestantizmus közötti ellentéteket. Eötvös Károly ma helyesen mutatott arra — amint ő mondotta — az »édes állapotra«, hogy nincs a magyar közéletnek egyetlen tényezője sem, mely ne mutatná a legnagyobb készséget a szorultságba jutott protestáns egyházak bőséges megsegítésére. Nincs egyetlenegy jó hazafi, egyetlenegy jó magyar katholikus sem, aki ne ismerné föl és ne méltányolná azt a nagy nemzeti erőt, amely a magyar protestantizmusban rejlik, és ne látná be annak szükségét, hogy ezt a magyar protestantizmust a maga nagy nemzeti feladatainak teljesítésében támogatni kell. És itt ne hivatkozzék a magyar kormány az állam pénzügyi erejének határaira; ha jutott pénz a bécsi lakosoknak, ha jutott pénz olyan hadihajókra, amelyeket egyetlen torpedóval két perc alatt elsülyeszthet az ellenség : jutni kell pénznek arra is, hogy a magyar protestánsok által teljesített nagy kulturális misszió a maga terhe alatt össze ne roskadjon. Örömmel jegyezzük föl iát azt a jelenséget mi is, hogy a magyar társadalom és közélet nem protestáns elemei készséggel hozzák meg a szükséges áldozatot a nemzet vagyonából a protestáns egyházi és iskolai élet fölvirágoztatására. És éppen ez a jelenség az, amely bennünk reményt kelt arra, hogy mégis sikerül nemzeti életünkből a felekezeti ellentéteket kiküszöbölni. Mert ha látjuk azt, hogy az egyik oldalon a katholicizmus szerzett jogainak, vagyonának tiszteletben tartása, másik oldalon a protestánsok sérelmeinek, anyagi bajainak orvoslása a felülkerekedő gondolat, akkor mi e kettős jelenségben a nemzeti eszme, a vérközösség, a faji egymáshoz tartozás gondolatának a diadalát látjuk a felekezeti széttagoltság és féltékenység fölött. Magyarok vagyunk, szeressük hát egymást testvérekként és ne hallgassunk a lelketlen izgatókra, így lehet a magyar nemzet megtört egységét helyreállítani és igy lehet a magyar nemzetet erősssé, legyőzhetetlenné tenni, ismerhette meg bennem a földit ennyi idegen ember közt. — Hej uram, — felelte az öreg paraszt, — könnyű azt egy látásra megismerni. De meg én már másodszor teszem meg ezt a szerencsétlen utat Amerikába, hát gyakorlatom van már benne. Az én szemem már messziről észreveszi a hazámbelit. Csak az arczába nézzek, egyéb sem köll. Mert a tusnya taljánja, németje, tóta mind úgy néz szét itt, mintha az üdvösségébe menne, csak mi érezzük, csak a mi arczánk redőibe van felírva, mikor a külső világot járjuk, hogy valami kitéphetetlenül és elválaszthatatlanul ottmaradt belőlünk szép Magyarországban, s ha csak magyar szót hallunk, már lecsügged a fejünk, melyet olyan fennen hordtunk odahaza és a szemünkbe köny szökik ... Mind a ketten elszótlanodtunk, az öreg paraszt hangja remegett és hirtelen föltűnő sietséggel elfordult tőlem a nyílt tenger felé, amely a szélesedő folyampartok közt millió apró hullámával hamarosan bontakozott ki előttünk. Engem is hatalmába kerített hirtelen valami fura gyöngeség s ráhajolva a korlátra néztem hosszan a titokzatos víztömeget, az Északitenger örökké viharos hátát, úgy tetszett, mintha homlokát ránczelná a vén óczeán és elégedetlen, rossz képet csinálna, amiért a keresztül-kasul járó hajók felhasogatják a testét. Elgondoltam, hogy íme, ebből a zordon víztömegből született meg hajdan az ifjú földi élet és hogy a mi közös ősapáink is, az emberiség tulajdonképpeni Adámjai amott a fenéken alusszák évmilliós álmukat kezdetleges egysejtű lények és kovaállatok hulláinak képében. Milyen furcsa az, hogy eme egyszerű ősök leszármazottai, a sokfelé elszakadozott emberek, akik már egymás nyelvét se értik, ekkér összetalálkoznak a hajón, amely dióhéjként reng a hullámokon. A tenger, közös ősanyánk rengeti és morajló, lágy dalt énekel hozzá. Mindezt elgondolva, az embernek egy pillanatra kedve volna, hogy kozmopolitává legyen, érezze a kapcsot, mely más, idegen emberekkel egybefűzi. Ha tartóssá lehetne ez az érzés, nem érezné az ember többé, milyen hideg és kietlen számára a külföld. Íme, hogy összebuvik itt ez a pár magyar, akik otthon tán a világpogárság üres jelszavát hangoztatták. Olyan most, mint a megriadt nyáj, amely fél az ismeretlen veszedemektől. Édes Istenem, hogy nem érezünk ilyesmit odahaza is! Miért mardossa a szívünket csak idekünn a hazavágyódás ? Ha például olyasmit érezne a magyar ember odahaza is, hogy az ország tulajdonképp egy óriási hajó idegen népek óceánjában, amelyen élnie és hatnia kell és amelyet becstelenség gyáván odahagyni, hogy összetartana az a néhány millió magyar! Érezné mindenki, hogy az utolsó mentsvára ennek a maroknyi népnek belül van a Kárpátok koszorúin és az is elvész, ha az ellenség veti meg benne a lábát. Hirtelen odafordultam Vermes Dánielhez és szemrehányó hangon tettem fel a kérdést: — Miért kell a magyar embernek Amerikába mennie ? Miért hagyja cserben a mi vérünk Magyarországot ? A felelet mély sóhajtásból tört elő. — Az Isten tudja azt, uram ! Én először épp úgy bántam, mint most, hogy ki kellett vándorolnom, de azért leküzdeni mégse tudtam a csábítást. Olyanformát érezek, mint Hunor és Magyar, az azévi két királyfi, akik odahagyták az ősi tanyát, az ősi legelőt és mentek nyugatra. . . Tán az ő vérük az és hajt bennünket is, mostani magyarokat. Egy rossz esztendő, egy kis izgatás és kitör az elégedetlenség — és folytatjuk nyugat felé azt az utat, amit a gímszarvast űző királyfiak elkezdtek. . . Űzzük és kergetjük a magunk gímszarvasát, a boldogulást mi is, azzal a bevallott szándékkal, hogy egyszer csak utolérjük és hazatérünk ismét, ha jobbra fordul a sorsunk. — Ne nevezzen hát bennünket senki a haza hittelen gyermekesek, mert él bennünk az akarat, hogy egykor visszatérjünk. Odakünn is a rideg idegenben folyton azt érezzük, hogy egyek vagyunk Magyarországgal. Nézze uram azokat a zsákokat a mieink közt. A kapitány nem akart velük bennünket a fedélzetre bocsátani és kinevetett durván bennünket, mikor kijelentettük, hogy ama zsákok nélkül egy lépést se teszünk tovább! Mert néhány marék rög van ama zsákokban az édes otthoni földből, utolsó emlékek az eladott tanyarészekből. Azért hozza magával mindenki, hogy azzal temessék el, ha odakünn elhal. . . Édesebb lesz úgy a mi fáradt testünk nyugalma, uram ! A mi porunk összevegyül majd a haza porával, az mesélget majd a halottnak a sir álomban, hogy az idegen földben el ne unja magát. . . — De hát ha így szeretik a hazát, hát micsoda átok az rajtuk mégis, hogy a termékeny kánaánt odahagyják a kétes jövőért? És odajuttatják a szülőföldet, hogy végre is összecsap fölötte a jött-ment nemzetiségek megáradt tengere . . . — Hjú, uram, sokan vagyunk már a termékeny kánaánhoz, a szükség pedig kegyetlen úl. Beszélhet a hazafiasság, ha ez kezdi hallatni a szavát. A sok adó és a gyámoltalan ember MAGYARORSZÁG Budapest, 1904. kedd, augusztus 2. Budapest, augusztus 1. A képviselőház holnap, kedden délelőtt 10 órakor ülést tart, amelynek napirendjére a közoktatásügyi tárcza költségvetésének tárgyalása van kitűzve. Két szónok, Trubinyi János és Versán Endre van csak szólásra feljegyezve és így valószínűleg már holnap áttér a Ház az igazságügyi tárcza költségvetésére is. A kereskedelmi szerződések. Bécsi tudósítónk jelenti, hogy Heronymi magyar kereskedelmi miniszter ma odaérkezett. A miniszter utazása állítólag a Németországgal kötendő kereskedelmi szerződéssel függ össze- Berlinből sürgönyzik, hogy az ott közzétett hivatalos kommüniké szerint a német kormánynak nem szándéka, hogy mindenekelőtt az Oroszországgal kötendő kereskedelmi szerződést vigye a parlament elé. Az új kereskedelmi szerződések aligha fognak 1906 előtt életbe lépni. A földmivelésügyi miniszter üdvözlése. A jászszentlászlói gazdasör Tallián Béla földmivelésügyi minisztert a képviselőház múlt hó 29-iki ülésén elmondott beszédére a következő felirattal üdvözölte : Nagyméltóságú Földmivelésügyi m. kir. Miniszter ur ! A jászszentlászlói gazdakör a mai napon olvasta nagyméltóságodnak a gazdaközönség boldogulására irányuló terjedelmes programmbeszédét. Nem mulaszthatjuk el, hogy ezen jó törekvések megvalósuására, mint hazánknak jó polgárai, Isten áldását kérjük. Engedje meg nagyméltóságod, hogy mint egyszerű földmivelő nép, a legmelegebben üdvözölhessük és hogy ezen szép és lelkes hazafias programját kivihesse és annak gyümölcseit élvezhesse. Tartsa meg a jó Isten hazafias cselekedeteiben sokáig. A jászszentlászlói gazdakör szívből melegen üdvözli nagyméltóságodat. Jászszentlászló, 1904. juius 30. Nagyméltóságod iránt hazafias üdvözlettel Vincze Jenő, a gazdakör elnöke, Zsigmond Konrád, a gazdakör titkára és jegyzője. A képviselőház ülése: Budapest, augusztus 1. Amikor féltizenegykor megyílt az ülés, még alig akadt néhány képviselő a teremben, de mire a jegyzőkönyvön, bejelentéseken túlestek, már elég szép számmal voltak együtt s elég sokan hallgatták Eötvös Károlyt, aki a kultuszbudget-vita alkalmából ugyancsak erősen tagolta szét a minisztert. Bonhomiába burkolt szatírája kemény sebeket ejtett a miniszteren, de nem kímélte a m. kir. Zeneakadémiát, a hivatalos zenei oktatást, a zenei életet s beszédének ebben a részében különösen akkor ért el nagy hatást, amikor ő ostorozta azt a szégyenteljes állapotot, hogy egész Magyarországon nem tud a magyar zenei műveltség megszületni, mert a kormány olyan Operát, Zeneakadémiát s zenei társulatokat segélyez és portál, amelyek esküdt ellenségei a magyar zenének. A Zeneakadémiában — úgymond — sem magyarul beszélni, sem magyarul zenélni nem szabad és úgy a Zeneakadémia, mint az Opera és a filharmonikusok a legalattomosabb, a leggyávább, a legveszedelmesebb germanizálást viszik véghez. Mindez csak úgy lehetséges, hogy Magyarországon sohasem volt igazán magyarlelkű kultuszminiszter; a mostani miniszterről még nem nyilatkozhat határozottan, de attól fél, hogy olasz lesz, erre lehet következtetni abból, hogy Olaszországot járta be, művészeti tanulmányokat gyűjtendő s a már meglevő ötvenezer munka után irt még egyet az olasz művészetről ; ez azonban gyengébb, mint a már előtte meglevők. Beszédének második felében az 1848 : XX.