Magyarország, 1904. augusztus (11. évfolyam, 183-208. szám)

1904-08-02 / 183. szám

3 c­ikk 3-ik §-ának végrehajtását követelné. Nem törvénysértés ez, mivel annak a törvénynek végrehajtási záradéka, szank­­c­iója nincs; az akkori törvényhozás csupán egy elvet mondott ki, ez az elv azonban a mai nemzedék lelkében már nem él. Ma az az elv él mindannyiunk lelkében, hogy az államot az egyházak­kal, a felekezetekkel szemben egy jog és egy kötelesség illeti. A jog az, hogy az állam a különböző egyházak működése fölött felügyeletet gyakoroljon; a köte­lesség az, hogy tegye lehetővé az egy­házaknak, a felekezeteknek azt, hogy nemzeti feladataiknak eleget tehessenek. Ezen az alapon meg lehet oldani, ki lehet egyenlíteni a magyar katholicziz­­mus és a magyar protestantizmus közötti ellentéteket. Eötvös Károly ma helyesen mutatott arra — amint ő mondotta — az »édes állapotra«, hogy nincs a ma­gyar közéletnek egyetlen tényezője sem, mely ne mutatná a legnagyobb készsé­get a szorultságba jutott protestáns egy­házak bőséges megsegítésére. Nincs egyetlenegy jó hazafi, egyetlenegy jó magyar katholikus sem, aki ne ismerné föl és ne méltányolná azt a nagy nemzeti erőt, amely a magyar protestan­tizmusban rejlik, és ne látná be annak szükségét, hogy ezt a magyar protestan­tizmust a maga nagy nemzeti feladatai­nak teljesítésében támogatni kell. És itt ne hivatkozzék a magyar kormány az állam pénzügyi erejének határaira; ha jutott pénz a bécsi lakosoknak, ha jutott pénz olyan hadihajókra, amelyeket egyet­len torpedóval két perc­ alatt elsülyeszt­­het az ellenség : jutni kell pénznek arra is, hogy a magyar protestánsok által teljesí­tett nagy kulturális misszió a maga terhe alatt össze ne roskadjon. Örömmel jegyezzük föl i­át azt a je­lenséget mi is, hogy a magyar társada­lom és közélet nem protestáns elemei készséggel hozzák meg a szükséges ál­dozatot a nemzet vagyonából a protes­táns egyházi és iskolai élet fölvirágozta­­tására. És éppen ez a jelenség az, amely bennünk reményt kelt arra, hogy mégis sikerül nemzeti életünkből a felekezeti ellentéteket kiküszöbölni. Mert ha látjuk azt, hogy az egyik oldalon a katholi­­c­izmus szerzett jogainak, vagyonának tiszteletben tartása, másik oldalon a protestánsok sérelmeinek, anyagi bajai­nak orvoslása a felülkerekedő gondolat, akkor mi e kettős jelenségben a nem­zeti eszme, a vérközösség, a faji egymás­hoz tartozás gondolatának a diadalát látjuk a felekezeti széttagoltság és félté­kenység fölött. Magyarok vagyunk, sze­ressük hát egymást testvérekként és ne hallgassunk a lelketlen izgatókra, így le­het a magyar nemzet megtört egységét helyreállítani és igy lehet a magyar nemzetet erősssé, legyőzhetetlenné tenni, ismerhette meg bennem a földit ennyi idegen ember közt. — Hej uram, — felelte az öreg paraszt, — könnyű azt egy látásra megismerni. De meg én már másodszor teszem meg ezt a szeren­csétlen utat Amerikába, hát gyakorlatom van már benne. Az én szemem már messziről észreveszi a hazámbelit. Csak az arczába néz­zek, egyéb sem köll. Mert a tusnya taljánja, németje, tót­a mind úgy néz szét itt, mintha az üdvösségébe menne, csak mi érezzük, csak a mi arczánk redőibe van felírva, mikor a külső világot járjuk, hogy valami kitéphetetlenül és elválaszth­atatlanul ottmaradt belőlünk szép Magyarországban, s ha csak magyar szót hallunk, már lecsügged a fejünk, melyet olyan fennen hordtunk odahaza és a szemünkbe köny szökik ... Mind a ketten elszótlanodtunk, az öreg pa­raszt hangja remegett és hirtelen föltűnő siet­séggel elfordult tőlem a nyílt tenger felé, amely a szélesedő folyampartok közt millió apró hul­lámával hamarosan bontakozott ki előttünk. Engem is hatalmába kerített hirtelen valami fura gyöngeség s ráhajolva a korlátra néztem hosszan a titokzatos víztömeget, az Északi­tenger örökké viharos hátát, úgy tetszett, mintha homlokát ránczelná a vén óczeán és elégedetlen, rossz képet csinálna, amiért a ke­­resztül-kasul járó hajók felhasogatják a testét. Elgondoltam, hogy íme, ebből a zordon víztömeg­ből született meg hajdan az ifjú földi élet és hogy a mi közös ősapáink is, az emberiség tulajdonképpeni Adámjai amott a fenéken alusszák évmilliós álmukat kezdetleges egy­sejtű lények és kovaállatok hulláinak képében. Milyen furcsa az, hogy eme egyszerű ősök leszármazottai, a sokfelé elszakadozott embe­rek, akik már egymás nyelvét se értik, ekkér összetalálkoznak a hajón, amely dióhéjként reng a hullámokon. A tenger, közös ősanyánk rengeti és morajló, lágy dalt énekel hozzá. Mindezt elgondolva, az embernek egy pillanatra kedve volna, hogy kozmopolitává legyen, érezze a kapcsot, mely más, idegen emberekkel egybefűzi. Ha tartóssá lehetne ez az érzés, nem érezné az ember többé, milyen hideg és kietlen számára a kül­föld. Íme, hogy összebuvik itt ez a pár magyar, akik otthon tán a világpo­gárság üres jelszavát hangoztatták. Olyan most, mint a megriadt nyáj, amely fél az ismeretlen veszede­mektől. Édes Istenem, hogy nem érezünk ilyesmit oda­haza is! Miért mardossa a szívünket csak ide­­künn a hazavágyódás ? Ha például olyasmit érezne a magyar ember odahaza is, hogy az ország tulajdonképp egy óriási hajó idegen né­pek óc­eánjában, amelyen élnie és hatnia kell és amelyet becstelenség gyáván odahagyni, hogy összetartana az a néhány millió magyar! Érezné mindenki, hogy az utolsó mentsvára ennek a maroknyi népnek belül van a Kárpá­tok koszorúin és az is elvész, ha az ellenség veti meg benne a lábát. Hirtelen odafordultam Vermes Dánielhez és szemrehányó hangon tettem fel a kérdést: — Miért kell a magyar embernek Ameri­kába mennie ? Miért hagyja cserben a mi vé­rünk Magyarországot ? A felelet mély sóhajtásból tört elő. — Az Isten tudja azt, uram ! Én először épp úgy bántam, mint most, hogy ki kellett vándorolnom, de azért leküzdeni mégse tud­tam a csábítást. Olyanformát érezek, mint Hunor és Magyar, az azévi két királyfi, akik odahagyták az ősi tanyát, az ősi legelőt és mentek nyugatra. . . Tán az ő vérük az és hajt bennünket is, mostani magyarokat. Egy rossz esztendő, egy kis izgatás és kitör az elégedetlenség — és folytatjuk nyugat felé azt az utat, amit a gímszarvast űző királyfiak el­kezdtek. . . Űzzük és kergetjük a magunk gímszarvasát, a boldogulást mi is, azzal a bevallott szándékkal, hogy egyszer csak utol­érjük és hazatérünk ismét, ha jobbra fordul a sorsunk. — Ne nevezzen hát bennünket senki a haza hittelen gyermekesek, mert él ben­nünk az akarat, hogy egykor visszatérjünk. Odakünn is a rideg idegenben folyton azt érezzük, hogy egyek vagyunk Magyarország­gal. Nézze uram azokat a zsákokat a mieink közt. A kapitány nem akart velük bennünket a fedélzetre bocsátani és kinevetett durván bennünket, mikor kijelentettük, hogy ama zsá­kok nélkül egy lépést se teszünk tovább! Mert néhány marék rög van ama zsákokban az édes otthoni földből, utolsó emlékek az eladott tanyarészekből. Azért hozza magával mindenki, hogy azzal temessék el, ha oda­künn elhal. . . Édesebb lesz úgy a mi fáradt testünk nyugalma, uram ! A mi porunk össze­vegyül majd a haza porával, az mesélget majd a halottnak a sir­ álomban, hogy az idegen földben el ne unja magát. . . — De hát ha így szeretik a hazát, hát mi­csoda átok az rajtuk mégis, hogy a termékeny kánaánt odahagyják a kétes jövőért? És oda­­juttatják a szülőföldet, hogy végre is össze­csap fölötte a jött-ment nemzetiségek megáradt tengere­­ . . . — Hjú, uram, sokan vagyunk már a termé­keny kánaánhoz, a szükség pedig kegyetlen úl. Beszélhet a hazafiasság, ha ez kezdi hallatni a szavát. A sok adó és a gyámoltalan ember MAGYARORSZÁG Budapest, 1904. kedd, augusztus 2. Budapest, augusztus 1. A képviselőház holnap, kedden délelőtt 10 órakor ülést tart, amelynek napirendjére a közoktatásügyi tárcza költségvetésének tárgya­lása van kitűzve. Két szónok, Trubinyi János és Versán Endre van csak szólásra fel­jegyezve és így valószínűleg már holnap áttér a Ház az igazságügyi tárcza költségveté­sére is. A kereskedelmi szerződések. Bécsi tu­dósítónk jelenti, hogy H­eronymi magyar keres­kedelmi miniszter ma odaérkezett. A miniszter utazása állítólag a Németországgal kötendő kereskedelmi szerződéssel függ össze- Berlinből sürgönyzik, hogy az ott közzétett hivatalos kommüniké szerint a német kormánynak nem szándéka, hogy mindenekelőtt az Oroszország­gal kötendő kereskedelmi szerződést vigye a parlament elé. Az új kereskedelmi szerződések aligha fognak 1906 előtt életbe lépni. A földmivelésügyi miniszter üdvözlése. A jászszentlászlói gazdasör Tallián Béla földmivelés­­ügyi minisztert a képviselőház múlt hó 29-iki ülésén elmondott beszédére a következő felirattal üd­vözölte : Nagyméltóságú Földmivelésügyi m. kir. Miniszter ur ! A jászszentlászlói gazdakör a mai napon olvasta nagyméltóságodnak a gazdaközönség boldogulására irányuló terjedelmes programmbeszédét. Nem mu­laszthatjuk el, hogy ezen jó törekvések megvalósu­á­­sára, mint hazánknak jó polgárai, Isten áldását kérjük. Engedje meg nagyméltóságod, hogy mint egyszerű földmivelő­ nép, a legmelegebben üdvözöl­hessük és hogy ezen szép és lelkes hazafias pro­gram­ját kivihesse és annak gyümölcseit élvezhesse. Tartsa meg a jó Isten hazafias cselekedeteiben sokáig. A jászszentlászlói gazdakör szívből melegen üdvözli nagyméltóságodat. Jászszentlászló, 1904. ju­ius 30. Nagyméltóságod iránt hazafias üdvözlettel Vincze Jenő, a gazdakör elnöke, Zsigmond Konrád, a gazdakör titkára és jegyzője. A képviselőház ülése: Budapest, augusztus 1. Amikor féltizenegykor meg­yílt az ülés, még alig akadt néhány képviselő a teremben, de mire a jegyzőkönyvön, bejelentéseken túlestek, már elég szép számmal voltak együtt s elég sokan hallgatták Eötvös Károlyt, aki a kultusz­­budget-vita alkalmából ugyancsak erősen tagolta szét a minisztert. Bonhomiába burkolt szatírája kemény sebeket ejtett a miniszteren, de nem kímélte a m. kir. Zeneakadémiát, a hivatalos zenei oktatást, a zenei életet s beszédének ebben a részében különösen akkor ért el nagy hatást, amikor ő ostorozta azt a szégyenteljes állapotot, hogy egész Magyarországon nem tud a magyar zenei műveltség megszületni, mert a kormány olyan Operát, Zeneakadémiát s zenei társulatokat segélyez és portál, amelyek esküdt ellenségei a magyar zenének. A Zeneakadémiában — úgymond — sem magyarul beszélni, sem magyarul zenélni nem szabad és úgy a Zeneakadémia, mint az Opera és a filharmonikusok a legalattomosabb, a leg­gyávább, a legveszedelmesebb germanizálást viszik véghez. Mindez csak úgy lehetséges, hogy Magyar­­országon sohasem volt igazán magyarlelkű kultuszminiszter; a mostani miniszterről még nem nyilatkozhat határozottan, de attól fél, hogy olasz lesz, erre lehet következtetni abból, hogy Olaszországot járta be, művészeti tanul­mányokat gyűjtendő s a már meglevő ötven­ezer munka után irt még egyet az olasz mű­vészetről ; ez azonban gyengébb, mint a már előtte meglevők. Beszédének második felében az 1848 : XX.

Next