Magyarország, 1904. augusztus (11. évfolyam, 183-208. szám)
1904-08-02 / 183. szám
Budapest, 1904. kedd, augusztus 2. MAGYARORSZÁG tézikkel foglalkozik s lelkesen emlékezik meg a protestáns egyházak nemzeti működéséről a múltban s a jelenben. Erősen kritizálja Tisza Istvánt, aki már nyilatkozott erről a kérdésről, csakhogy nem világosan és nem okosan s miután a kultuszminiszter mindenben azonosította magát a miniszterelnökkel, őneki magyarázza meg, mint kell s mint lehet ezt a fontos kérdést megoldani. Nem kívánja végrehajtását az 1848: XX. tczikknek, mert lehetetlen dolgokat nem követel, de követeli, hogy amint a hivők terhein könnyített az állam, azonnal segítsen a protestáns lelkészeken is s ne halassza el ad graecas calendas a protestáns papság jogos és méltányos kívánságainak teljesítését. Utána Bedeházy János beszélt s szakszerűen bonczolgatta a miniszter kijelentéseit. Erős érvekkel követelte, hogy a tanítóképzést az állam ne engedje ki kezeiből s szigorúan őrizze ellen a felekezeti képzőket, hogy igy biztosítson az ország részére magyar érzésű néptanítókat. Majd a felsőoktatás kérdésére tér át s nem vallja magát a harmadik egyetem föltétlen hívének. Inkább a szakiskolák szaporítását kívánja. A hétosztályos polgári iskolának nem híve, mert ezzel csak ismét egy évvel később jut kenyérhez az, aki nem készül tudományos pályára. Bedőházy után Gál Sándor fogalkozott a költségvetéssel. Sikerült logikus beszédben, sok megdöbbentő példával illusztrálta a közoktatásügyi miniszternek a nemzetiségi iskolákkal szemben tanúsított erélytelen, gyenge politikáját. Mikor a szászrégeni gimnáziumról szólott, — amelynek történelmi tankönyve kalandornak nevezi a mi nagy ideálunkat, Rákóczyt — méltó felháborodás zúgott végig az egész ellenzéken. Lendl Adolf volt ma utolsó bírálója a kultuszbudgetnek, aki érdekes beszéd kíséretében sok visszaélésre hívta fel a közoktatásügyi miniszter figyelmét. Helytelenítette a miniszter gazdálkodását a közalapítványi birtokokkal és körtes határozati javaslataában, hogy a kartonok kezeléséről terjesszen be részletes kimutatást. Különösen érdekes és pikáns volt beszédének azon része, amelyben leleplezte a tankönyvek kiadásánál és az iskolák tanszervásárlásánál elforduló visszaéléseket, amelyek igen kellemetlenül érintették a közoktatásügyi minisztert is. A költségvetés tárgyalását holnap folytatják. Részletes tudósításunk a következő: Peresei Dezső elnök az ülést fél 11 órakor megnyitja. Daróczy Aladár jegyző felolvassa a múlt ülés jegyzőkönyvét, melyet észrevétel nélkül hitelesítenek. Az irományok bemutatása után Dedovics György jegyző felolvassa az el nem intézett indítványok és a választ váró interpellácziók jegyzékét. Tisza István gróf miniszterelnök bemutatja az útlevelügyről szóló 1903. VI. törvénycikk 3. § a alapján tett intézkedéseiről szóló jelentését. Következik a vallás- és közoktatási tárcsa költségvetése tárgyalásának folytatása. Eötvös Károly: A magyar nemzeti közművelődés ügye sokkal fontosabb, semhogy ezt röviden és alkalmatlan időben letárgyalni lehetne. A szakminiszter maga is elismerte ezt beszédében, melyből sem az ország, sem szóló nem következtethet semmi jót, mert ez a programmbeszéd csak a költségvetés czímeinek, tételeinek felsorolása, de semmi udat, semmi reformot nem helyez kilátásba. (Úgy van balról!) Az állami iskolákra vonatkozólag nem ért egyet Csernochhal, mert iskolát állítani joga van az egyháznak, testületeknek, az államnak, sőt még egyeseknek is. Nem arról van szó, hogy idegen nyelvű állampolgároknak nyelvükhöz való jogát elkobozzuk, de ott, ahol nemzetiségi vidékeken iskolát nem tudunk állítani, az államnak joga, sőt kötelessége iskolát állítani s oda hatni, hogy az államnyelvet mindenki megtanulja. (ügy van balról.) Ilyen helyeken nem tenni meg mindent, ami a nemzet nyelvének és jogainak érvényesítése czéljából szükséges, vétkes mulasztás, ezeknek érvényesdéséért jajgatni gyávaság és hazaárulás. s Úgy van balfelöl.) Sajnálatos, hogy eddigi kultuszminisztereink ebben az irányban nagyon keveset tettek. Hogy mennyire igyekszik a magyar nemzeti eszme érdekében reformokat csinálni a mostani miniszter, nem tudja, mert nem lát a jövendőbe, de ha belátna is, ha tudná is ezt, most meg nem mondana bírálatot, mert nincs itt az ideje. Vár még egy kicsit. (Derültség halról.) Nem érti, hogy a miniszternek, mikor a művészetekrőleszélt, nem jutott eszébe a zeneművészetekről szólani. Ez egy roppantul fontos kérdés s az e téren való germanizálás igen veszedelmes, mert meggyőződése szerint ez többet árthat, mint az egész udvarnak, hadseregnek németsége és többet használhat, mint ezeknek magyarsága. Azok a zeneakadémiák, iskolák, melyek nálunk fennállanak, nekünk a legnagyobb ellenségeink. Nem lehet megérteni, hogy ezekben az intézetekben a magyar zenét, annak még történetét sem tanítják. Ezekben az intézetekben nincs helye semminek, ami magyar, nincs magyar szellem. Az országos zeneakadémia gátra, a másikban földmíves-szerszám, amivel a szegényes termést varázsolja elő a rossz, sós talajból Akárcsak hajdan a pogányokkal hadakozó templomépítő zsidók, egyik kézben fegyver, a másikban építőszerszám. 1230. és 42 közt 100.000 embert fojtott meg Németalföldön egyszerre a betörő tenger. De ez a nép mégis kitart ősi földjén az egyetemes halál ezer veszedelme közt! Felkerestem az én eszes magyaromat a fedélközi utasok között, és elbeszéltem neki a frízek évszázados harczát. — Nézzen oda bátyám uram. Ha van megindító és kétségbeesett küzdelem, melyet egy nép a földjéért és a betevő falatjáért vív, úgy ez az! De azért ez a nép nem vándorol ki, itt él, itt hal és mutatja a példát a kishitű magyaroknak, akiket tán a sors rendelése vezet a kivándorló hajókkal errefelé, hogy okuljanak. Az én kivándorló öreg barátom átülnézett a szürkülő messzeségen, oda, ahol a fonott, és egymáshoz illeszkedő földes kosarak sorakoztak a fríz partokon, úgy néztek ki, mintha csak az imént hagyták volna őket szép rendben mesebeli óriások, akik tán amoda keveredtek le estek pihenőre a liesbaschok, a partot szegélyező kákások közé. A gátakon apró fekete pontok nyüzsögtek, mint egy megbolygatott nangyarai: a fríz Dávidok hordták a földet a Góliát tenger elé. Vermes Dániel hosszan nézte ezt és megértette. Eltordtetta a fejét a nyílt tenger felé, hogy ne lássa. Szerte a háborgó vizen azonban újra csak ennek a hazaszerető népnek a megélhetésért folytatott fenséges küzdödése tűnt elő. Amerre a szem elláthatott, rozoga fekete bárkák úszkáltak, felszökkentek egy-egy hullámhegyre, azután alásülyedtek a víz völgyeibe. igazgatója és tanárai nem beszélnek magyarul, a magyar zenét megvetik, a magyar szellemnek ellenségei. (Zaj, mozgás a jobboldalon.) A magyar királyi operaház zenekara személyzetének nagy része nem tud magyarul. Ez az oka annak, hogy az operaházban buta Wagner-zenéket hallunk s aki ezt nem tudja élvezni, nem is tartják műveit embernek. Felhozza, hogy pár év előtt egy jótékony szélű hangversenyen egy magyar énekkar Petőfinek a «Falu végén kurta korcsma» kezdetű örökszép románczát buta Wagner-zenére énekelte. (Derültség.) Meddig tart még ez az őrültség? úgy látszik, nálunk ez rendszeresen, tudatosan történik s tervszerűen küszöbölik ki a Wagner-féle bolondságokkal a magyar zenét. (Úgy van balról.) Miért nem követjük mi a horvát vezető emberek polikáját? Miért nincs nekünk olyan püspökünk, mint nekik? Ha náluk nemzeti minden, miért nem az nálunk ? Miért nem a magyar nemzeti szellem és miért a germanizáczió érvényesül nálunk minden téren ? (Úgy van ! Igaz! balfelől. Csáky Albin minisztersége alatt szerveztek tanszéket a magyar zene történetének tanítására s kinevezték ene Káldy Gyulát 150 forint évi fizetéssel. A szolgának ugyanezen intézetnél 360 forintja van és szabad lakása, Mihajlovits igazgatónak pedig hatezer forintja. Hát ezt nem lehet megmagyarázni. Tudvalevő dolog, hogy a zenének igen nagy hódító hatalma van. Ha már most a magyar kormány nem törekszik arra, hogy a magyar zene miveltesséke, kitől várjuk mi ezt ? (Úgy van a balról.) Egyik kultuszminiszter megígérte, hogy megteszi a lépéseket a magyar zene felkarolására. Össze is hívott egy ankétet, amely minden jóra való dolognak köztemetője. (Derültség.) Erre az ankétra meghívtál a szólót is és még sokat olyant, aki annyit ért a gyakorlati zenéhez, mint szól. (Derültség.) Ezen az ankéten aztán tanácskoztak, hogy mit csináljanak. Megállapodtak, hogy összegyűribe a zenetermékeket s ebből aztán ki fogják hámozni a tiszta magyar termékeket. Ez meg is történt, átadták az akadémiának, de itt nyoma veszett, mert az akadémikusok olyanok, mint az egyetemi tanáraink : ha nincs német könn előttük, nem tudják, mit csináljanak. (Tetszés balról.) Az ankéten második javaslata az volt, hogy a népzene termékeit, mely évről-évre sarjadzik, gyűjtsük össze. A harmadik javaslatában a nemzetiségi zene termékeinek évről-évre való összegyűjtését ajánlotta, hogy megállapítható legyen az, mit hódított a magyar zene évenként. A magyar zeneakadémia tanárai, ezek a tudósok, — mert azoknak mondták őket — (Derültség balfelöl.) azt állítják, hogy Liszt Ferencz óta nincsen magyar zene. Hát ez őrültség. (Tetszés balról.) Javasolta továbbá, hogy a magyar zenét vegyék fel a zeneakadémia tantárgyai közé, hogy a filharmonikus és más koncerteken magyar zenedarabokat is adjanak elő. Az ankétnek az eredménye az volt, hogy javaslatainak csak egy része vétetett még Az ember szive összeszorult, hogy na most elmerülnek De nem ! Amott újra felbukott sorban a sok törékeny járómű és a tenger orditása közt áthallatszott hozzánk a heringhalászok szakadozott egyszerű éneke. Az én magyar parasztom szinte könyörögve kérlelt: — Ne kínozzon uram ezekkel a példákkal. Csak a keserűségemet szaporította, mert most már belátom, hogy követelő gyermekei voltunk a mi édes szülötte földünknek. De hát hiába, most már jöjjön, aminek jönnie kell. A többiek is így vannak vele, de nekik is hiába beszélne. Mert inkább készek vagyunk futni a biztos nyomorúság elé, mintsem hogy igy nincsetlenül, koldusán visszaforduljunk, hogy kaczagjanak odahaza rajtunk . . . Mind a ketten mélységesen elhallgattunk s az én szememet elöntötték a meghatottság sós cseppjei. Mikor Amsterdamban elhagytam a hajót, éreztem, hogy a kikötőhíd előtt valaki elkapja a kezem. Az én magyarom volt. Búcsúzott tőlem. — Isten vele uram. Mily boldog, hogy haza mehet. Tegnap, megvallom, elkeseredtem önre, hogy felnyitotta az én hályogos szememet, de ma végtelenül hálás vagyok, mert nekem és társaimnak erőt adott a fríz példa, hogy becsülettel igyekezzünk megkeresni a hazautazás költségeit . . . Már messze jártam a parton, de még mindig láttam az ősz öreg magyart, amint társaival istenhozzádot intett nékem. Istenhozzádot, amelyben benne volt az elfacsarodott szivek repeső vágya: a viszontlátásig odahaza kizsákmányolása miatt ott tartunk, hogy sóra, szalonnára és kenyérre igen, de ruhára, dohányra és hébe-korba egy kis , egymásra nem igen telik. Meg azután no, a magyar ember rátarti, büszke ember, komiszabb munkához bizony restel odahaza fogni. Kimegy hát oda, ahol senki se ismeri, kinek fia-fia. Nem feleltem erre semmit. Ki tudja, talán igaza van az én józ a magyar honfitársamnak. — De alkonyattájban a hajó oldalán feltűnt a frizlandi szigetek öve, a polderek, a körünlgázolt mezők, amiket emberfeletti küzdelemmel kerít el a tenger elől gátakkal a fríz. Ha szél söpri a viharos óczeánt és hullámok lovagoltalak tarjatos fejüket neki a homokos partnak, a tenger szine 5—6 méterrel magasabb, mint ezeknek a kicsikart földeknek a szintje. Rég el is öntötte volna őket a tenger, és ma mélyjáratu hajók úsznának el az elsülyedt városok, mezők és erdőségek fölött, mint a Zuider tónál törlnt. De a hit, ez az ősrégi nyakas nép, elébe állt a rabló óczeánnak a gátjaival. Tizenhat százada beszél az Írott történelem és a hagyomány a parányi ember és a hatalmas óriás, a tenger párviadaláról. Ez a nép lépésről-lépésre hátrál, de nem adja fel azért a harczot és a kis szigetjei fenekéről egyre hordja a töldet a szélek felé, a nagy vesszőkosarakba, amik úgy daczolnak a tenger ostromával, mint egy sziklagát. Ma már olyanok ezek a kivájt szigetek, mint egy-egy tál. Amely pillanatban a tenger egy kis rést találna valahol, ott egy friss szigettel ismét kevesebbet rajzolnának a földabroszokra ... De a gyönge ember nem adja fel azért a harczot. Rettenthetetlenül bástyázza a maga parányi földjét , egyik kezében puttony, amiben földet hord a 3