Magyarország, 1904. augusztus (11. évfolyam, 183-208. szám)

1904-08-02 / 183. szám

Budapest, 1904. kedd, augusztus 2. MAGYARORSZÁG tézikkel foglalkozik s lelkesen emlékezik meg a protestáns egyházak nemzeti működéséről a múltban s a jelenben. Erősen kritizálja Tisza Istvánt, aki már nyilatkozott erről a kérdésről, csakhogy nem világosan és nem okosan s mi­után a kultuszminiszter mindenben azonosította magát a miniszterelnökkel, őneki magyarázza meg, mint kell s mint lehet ezt a fontos kér­dést megoldani. Nem kívánja végrehajtását az 1848: XX. tczikknek, mert lehetetlen dolgokat nem kö­vetel, de követeli, hogy amint a hivők terhein könnyített az állam, azonnal segítsen a pro­testáns lelkészeken is s ne halassza el ad graecas calendas a protestáns papság jogos és méltányos kívánságainak teljesítését. Utána Bedeházy János beszélt s szakszerűen bonczolgatta a miniszter kijelentéseit. Erős ér­vekkel követelte, hogy a tanítóképzést az állam ne engedje ki kezeiből s szigorúan őrizze ellen a felekezeti képzőket, hogy igy biztosítson az ország részére magyar érzésű néptanítókat. Majd a felső­oktatás kérdésére tér át s nem vallja magát a harmadik egyetem föltétlen hí­vének. Inkább a szakiskolák szaporítását kí­vánja. A hétosztályos polgári iskolának nem híve, mert ezzel csak ismét egy évvel később jut kenyérhez az, aki nem készül tudományos pályára. Bedőházy után Gál Sándor fo­galkozott a költségvetéssel. Sikerült logikus beszédben, sok megdöbbentő példával illusztrálta a köz­oktatásügyi miniszternek a nemzetiségi isko­lákkal szemben tanúsított erélytelen, gyenge politikáját. Mikor a szászrégeni gimnáziumról szólott, — amelynek történelmi tankönyve kalandornak nevezi a mi nagy ideálunkat, Rákóczyt — méltó felháborodás zúgott végig az egész ellenzéken. Lendl Adolf volt ma utolsó bírálója a kultusz­­budgetnek, aki érdekes beszéd kíséretében sok visszaélésre hívta fel a közoktatásügyi miniszter figyelmét. Helytelenítette a miniszter gaz­dálkodását a közalapítványi birtokokkal és körte­­s határozati javaslataában, hogy a kartonok kezeléséről terjes­szen be részletes kimutatást. Különösen érdekes és pikáns volt beszédének azon része, amelyben leleplezte a tankönyvek kiadásánál és az iskolák tanszer­vásárlásánál e­lforduló visszaéléseket, amelyek igen kellemetlenül érintették a közoktatásügyi minisztert is. A költségvetés tárgyalását holnap folytatják. Részletes tudósításunk a következő: Peresei Dezső elnök az ülést fél 11 órakor meg­nyitja. Daróczy Aladár jegyző felolvassa a múlt ülés jegyzőkönyvét, melyet észrevétel nélkül hitelesí­tenek. Az irományok bemutatása után Dedovics György jegyző felolvassa az el nem intézett indítványok és a választ váró interpellácziók jegyzékét. Tisza István gróf miniszterelnök bemutatja az útlevelügyről szóló 1903. VI. törvénycikk 3. § a alapján tett intézkedéseiről szóló jelentését. Következik a vallás- és közoktatási tárcsa költségvetése tárgyalásának folytatása. Eötvös Károly: A magyar nemzeti közművelő­dés ügye sokkal fontosabb, semhogy ezt röviden és alkalmatlan időben letárgyalni lehetne. A szakmi­niszter maga is elismerte ezt beszédében, melyből sem az ország, sem szóló nem következtethet semmi jót, mert ez a programmbeszéd csak a költségvetés czímeinek, tételeinek felsorolása, de semmi udat, semmi reformot nem helyez kilátásba. (Úgy van­­ balról!) Az állami iskolákra vonatkozólag nem ért egyet Csernochhal, mert iskolát állítani joga van az egy­háznak, testületeknek, az államnak, sőt még egye­seknek is. Nem arról van szó, hogy idegen nyelvű állampolgároknak nyelvükhöz való jogát elkobozzuk, de ott, ahol nemzetiségi vidékeken iskolát nem tu­dunk állítani, az államnak joga, sőt kötelessége iskolát állítani s oda hatni, hogy az államnyelvet mindenki megtanulja. (ügy van­­ balról.) Ilyen he­lyeken nem tenni meg mindent, ami a nemzet nyel­vének és jogainak érvényesítése czéljából szükséges, vétkes mulasztás, ezeknek érvényesdéséért jajgatni gyávaság és hazaárulás. s Úgy van­­ balfelöl.) Sajná­­latos, hogy eddigi kultuszminisztereink ebben az irányban nagyon keveset tettek. Hogy mennyire igyekszik a magyar nemzeti eszme érdekében re­formokat csinálni a mostani miniszter, nem tudja, mert nem lát a jövendőbe, de ha belátna is, ha tudná is ezt, most meg nem mondana bírálatot, mert nincs itt az ideje. Vár még egy kicsit. (De­rültség halról.) Nem érti, hogy a miniszternek, mikor a művésze­tekről­­­eszélt, nem jutott eszébe a zeneművészetek­ről szólani. Ez egy roppantul fontos kérdés s az e téren való germanizálás igen veszedelmes, mert meggyőződése szerint ez többet árthat, mint az egész udvarnak, hadseregnek németsége és többet használhat, mint ezeknek magyarsága. Azok a zene­akadémiák, iskolák, melyek nálunk fennállanak, ne­künk a legnagyobb ellenségeink. Nem lehet meg­érteni, hogy ezekben az intézetekben a magyar zenét, annak még történetét sem tanítják. Ezekben az intézetekben nincs helye semminek, ami magyar, nincs magyar szellem. Az országos zeneakadémia gátra, a másikban földmíves-szerszám, amivel a szegényes termést varázsolja elő a rossz, sós talajból Akárcsak hajdan a pogányokkal hadakozó templomépítő zsidók, egyik kézben fegyver, a másikban építőszerszám. 1230. és 42 közt 100.000 embert fojtott meg Németal­­földön egyszerre a betörő tenger. De ez a nép mégis kitart ősi földjén az egyetemes ha­lál ezer veszedelme közt! Felkerestem az én eszes magyaromat a fe­délközi utasok között, és elbeszéltem neki a frízek évszázados harczát. — Nézzen oda bátyám uram. Ha van meg­indító és kétségbeesett küzdelem, melyet egy nép a földjéért és a betevő falatjáért vív, úgy ez az! De azért ez a nép nem vándorol ki, itt él, itt hal és mutatja a példát a kishitű magyaroknak, akiket tán a sors rendelése vezet a kivándorló hajókkal errefelé, hogy okuljanak. Az én kivándorló öreg barátom átülnézett a szürkülő messzeségen, oda, ahol a fonott, és egymáshoz illeszkedő földes kosarak sorakoztak a fríz partokon, úgy néztek ki, mintha csak az imént hagyták volna őket szép rendben mese­beli óriások, akik tán amoda keveredtek le estek­ pihenőre a liesbasch­ok, a partot szegé­lyező kákások közé. A gátakon apró fekete pontok nyüzsögtek, mint egy megbolygatott nangyarai: a fríz Dávidok hordták a földet a Góliát tenger elé. Vermes Dániel hosszan nézte ezt és meg­értette. Eltord­tetta a fejét a nyílt tenger felé, hogy ne lássa. Szerte a háborgó vizen azonban újra csak ennek a hazaszerető népnek a meg­élhetésért folytatott fenséges küzdödése tűnt elő. Amerre a szem elláthatott, rozoga fekete bárkák úszkáltak, felszökkentek egy-egy hullám­hegyre, azután alásülyedtek a víz völgyeibe. igazgatója és tanárai nem beszélnek magyarul, a magyar zenét megvetik, a magyar szellemnek ellen­ségei. (Zaj, mozgás a jobboldalon.) A magyar királyi operaház zenekara személyzetének nagy része nem tud magyarul. Ez az oka annak, hogy az operaház­ban buta Wagner-zenéket hallunk s aki ezt nem tudja élvezni, nem is tartják műveit embernek. Felhozza, hogy pár év előtt egy jótékony szélű hangversenyen egy magyar énekkar Petőfinek a «Falu végén kurta korcsma» kezdetű örökszép románczát buta Wagner-zenére énekelte. (Derültség.) Meddig tart még ez az őrültség? úgy látszik, nálunk ez rendszeresen, tudatosan történik s tervszerűen küszöbölik ki a Wagner-féle bolondságokkal a magyar zenét. (Úgy van­­ balról.) Miért nem követjük mi a horvát vezető emberek po­likáját? Miért nincs nekünk olyan püspökünk, mint nekik? Ha náluk nemzeti minden, miért nem az nálunk ? Miért nem a magyar nemzeti szellem és miért a germanizáczió érvényesül nálunk minden téren ? (Úgy van ! Igaz! balfelől.­ Csáky Albin minisztersége alatt szerveztek tanszéket a magyar zene történeté­nek tanítására s kinevezték ene Káldy Gyulát 150 forint évi fizetéssel. A szolgának ugyanezen intézet­nél 360 forintja van és szabad lakása, Mihajlovits igazgatónak pedig hatezer forintja. Hát ezt nem lehet megmagyarázni. Tudvalevő dolog, hogy a zenének igen nagy hódító hatalma van. Ha már most a magyar kormány nem törekszik arra, hogy a magyar zene miveltesséke, kitől várjuk mi ezt ? (Úgy van a balról.) Egyik kultuszminiszter megígérte, hogy megteszi a lépéseket a magyar zene felkarolására. Össze is hívott egy ankétet, amely minden jóra való dolog­nak köztemetője. (Derültség.) Erre az ankétra meg­hívtál a szólót is és még sokat olyant, aki annyit ért a gyakorlati zenéhez, mint szó­l. (Derültség.) Ezen az ankéten aztán tanácskoztak, hogy mit csinálja­nak. Megállapodtak, hogy összegyűribe a zenetermé­keket s ebből aztán ki fogják hámozni a tiszta magyar termékeket. Ez meg is történt, átadták az akadémiának, de itt nyoma veszett, mert az akadé­mikusok olyanok, mint az egyetemi tanáraink : ha nincs német könn előttük, nem tudják, mit csinál­janak. (Tetszés balról.) Az ankéten második javaslata az volt,­ hogy a népzene termékeit, mely évről-évre sarjadzik, gyű­jt­­sük össze. A harmadik javaslatában a nemzetiségi zene termékeinek évről-évre való összegyűjtését ajánlotta, hogy megállapítható legyen az, mit hódí­tott a magyar zene évenként. A magyar zeneaka­démia tanárai, ezek a tudósok, — mert azoknak mondták őket — (Derültség balfelöl.) azt állítják, hogy Liszt Ferencz óta nincsen magyar zene. Hát ez őrültség. (Tetszés balról.) Javasolta továbbá, hogy a magyar zenét vegyék fel a zeneakadémia tantárgyai közé, hogy a filhar­monikus és más konc­erteken magyar zenedarabokat is adjanak elő. Az ankétnek az eredménye az volt, hogy javaslatainak csak egy része vétetett még Az ember szive összeszorult, hogy na most elmerülnek De nem ! Amott újra felbukott sorban a sok törékeny járómű és a tenger orditása közt áthallatszott hozzánk a heringhalászok szaka­dozott egyszerű éneke. Az én magyar parasztom szinte könyörögve kérlelt: — Ne kínozzon uram ezekkel a példákkal. Csak a keserűségemet szaporította, mert most már belátom, hogy követelő gyermekei voltunk a mi édes szülötte földünknek. De hát hiába, most már jöjjön, aminek jönnie kell. A többiek is így vannak vele, de nekik is hiába beszélne. Mert inkább készek vagyunk futni a biztos nyomorúság elé, mintsem hogy igy nincsetle­­nül, koldusán visszaforduljunk, hogy kaczag­­janak odahaza rajtunk . . . Mind a ketten mélységesen elhallgattunk s az én szememet elöntötték a meghatottság sós cseppjei. Mikor Amsterdamban elhagytam a hajót, éreztem, hogy a kikötő­híd előtt valaki elkapja a kezem. Az én magyarom volt. Búcsúzott tőlem. — Isten vele uram. Mily boldog, hogy haza mehet. Tegnap, megvallom, elkeseredtem önre, hogy felnyitotta az én hályogos szememet, de ma végtelenül hálás vagyok, mert nekem és társaimnak erőt adott a fríz példa, hogy becsü­lettel igyekezzünk megkeresni a hazautazás költségeit . . . Már messze jártam a parton, de még min­dig láttam az ősz öreg magyart, amint társai­val istenhozzádot intett nékem. Istenhozzádot, amelyben benne volt az elfacsarodott szivek repeső vágya: a viszontlátásig odahaza­ kizsákmányolása miatt ott tartunk, hogy sóra, szalonnára és kenyérre igen, de ruhára, do­hányra és hébe-korba egy kis , egymásra nem igen telik. Meg azután no, a magyar ember rátarti, büszke ember, komiszabb munkához bizony restel odahaza fogni. Kimegy hát oda, ahol senki se ismeri, kinek fia-fi­a. Nem feleltem erre semmit. Ki tudja, talán igaza van az én józ a magyar honfitársam­nak. — De alkonyattájban a hajó oldalán fel­tűnt a frizlandi szigetek öve, a polderek, a körünlgázolt mezők, amiket emberfeletti küzde­lemmel kerít el a tenger elől gátakkal a fríz. Ha szél söpri a viharos óczeánt és hullámok lovagoltalak tarjatos fejüket neki a homokos partnak, a tenger szine 5—6 méterrel maga­sabb, mint ezeknek a kicsikart földeknek a szintje. Rég el is öntötte volna őket a tenger, és ma mélyjáratu hajók úsznának el az elsü­­lyedt városok, mezők és erdőségek fölött, mint a Zuider tónál törlnt. De a h­it, ez az ősrégi nyakas nép, elébe állt a rabló óczeánnak a gátjaival. Tizenhat százada beszél az Írott történelem és a hagyomány a parányi ember és a hatal­mas óriás, a tenger párviadaláról. Ez a nép lépésről-lépésre hátrál, de nem adja fel azért a harczot és a kis szigetjei fenekéről egyre hordja a töldet a szélek felé, a nagy vessző­­kosarakba, amik úgy daczolnak a tenger ostro­mával, mint egy sziklagát. Ma már olyanok ezek a kivájt szigetek, mint egy-egy tál. Amely pillanatban a tenger egy kis rést találna vala­hol, ott egy friss szigettel ismét kevesebbet rajzolnának a földabroszokra ... De a gyönge ember nem adja fel azért a harczot. Rettent­­hetetlenül bástyázza a maga parányi földjét , egyik kezében puttony, amiben földet hord a 3

Next