Magyarország, 1905. március (12. évfolyam, 55-81. szám)

1905-03-01 / 55. szám

t, értelmű a felfogás a követendő irányra nézve. Most Apponyi, Andrássy távol vannak. De leg­közelebb újabb tanácskozások lesznek, hogy a szövetkezeti pártok bizonyos kérdésekben előkészítő lépéseket tegyenek. A programra és a követendő irány megváltoztatása azonban még csak szóba sem kerül ezeken az üléseken. A bizottság kebelében a fel­fogás az, hogy most Bécsen van a sor nyilat­kozni. Enélkül a tárgyalások fonalának újabb felvételére még gondolni sem lehet. Andrássy hűen és a nemzet érdekeinek megfelelően tolmácsolta a nemzet kívánal­mait. Az egész ellenzék teljes bizalommal viseltetett és viseltetik változatlanul az ő működése iránt. Ha köztudomásra fog jutni az ő tevékenysége, az egész nem­zet hálája fogja kísérni rendkívül haza­fias fáradozásait. A vezérlő bizottság is­meri az ő tevékenységét, azért teljesen szo­lidárisnak vallja magát Andrássy működésé­vel és a válság további folyamán is csupán együttes és összhangzó eljárásról lehet szó, ami előbb-utóbb meg is hozza a maga gyü­mölcsét. A válság­ stagnál. Bizonyára az egész ország komoly figyelem­mel várja a krízis további fejleményeit. De bíz­vást elmondhatjuk, hogy ebben a pillanatban sehol sem oly nagy az ideges türelmetlenség, mint a Lloyd-klubban, ahol mohó vágyakozással lesik a hírt, hogy mikor hívják már kihallgatásra a régi gárda valamelyik tagját, akár Hodossyt, akár Csákyt, akár Lángot vagy Lukácsot, az nekik teljesen mindegy, csak olyan férfiú legyen, aki megerősíti a kapcsokat Bécs és a Tisza-párt között s hazahozza magával a min­den jóknak bőségszaruját, a kabinetalakítással való megbízatást. Mert azt már maguk is belát­ják, hogy a Tisza-kormány nem ülhet tovább az ország nyakán, s noha azt is tudják, hogy a secundo geniturának az élete sem terjedhet hosszú időre, mégis kimondhatatlanul örülnének neki, mert az újszülött ismét elideigleneskedhetnék pár hó­napig, s azalatt Isten tudja még miféle csoda történhetnék. Nagy szomorúságukra azonban eddig még semmi újabb meghívás sem érkezett a kabinet­­irodától, sőt — amint félhivatalosan jelentik — maga Tisza sem kapott semmi értesítést, hogy beszélni óhajt vele a király. Ennek az okát egyik jól értesült szabadelvű­­párti politikus úgy magyarázta meg tudósítónk­nak, hogy odafönt márczius 8-ika előtt egyáltalá­ban semmi újabb lépést sem akarnak tenni kivált abban az irányban, hogy a bukott rendszer hívei járuljanak a király elé, mert nem szí­vesen látnák, ha a márczius 8-án össze­ülő parlament vita tárgyává tenné a vál­ságot, ami előreláthatólag nem volna elkerül­hető, ha a parlamenti többség oly jelenségeket tapasztalna, amelyek a legtávolabbról is sejtet­nék a szabadelvű párturalom restaurálásának szándékát. Így azonban azt hiszik Bécsben, hogy a már­czius 8-diki ülés csendben folyik le, a koalíc­ió megmarad a várakozás álláspontján s ismét el­napolja a Házat. Ezért stagnál a válság még legalább tíz napig. Kérdés azonban, hogy az el­lenzék belenyugszik-e ebbe a huzavonába? Lesbenállás. Az egész Tisza-taktika sarkpontja különben most a lesben állásban csúcsosodik ki. A titkolód­zás ugyan nagy, de mégis kiszivárog egy-két elejtett szó, amiből a kevésbbé beavatottak is megkonstruálják a követett taktika mivoltát, így például most az a suttogó hír jár szájról-szájra a Lloyd-klubban, hogy a Hodossy elnöklete alatt álló intéző bizottság most azt lesi, hogy a koa­líczió feltételeivel illetőleg kormányzati programm­­jával szemben mekkora engedékenységet hajlandó tanúsítani a király. Amint ezzel tisztában lesz­nek, ismét átengedik az alkudozások terét a koalícziónak, egészen addig a pilanatig, amíg a megegyezés eljut az utolsó stádiumig. De amikor ez az időpont bekövetkezik, rögtön előáll a szabadelvű párt a maga „új programm­­jával“, amely szóról-szóra hű másolata lesz a király és az ellenzék között létrejövendő kom­promisszumnak. Vagyis: egyszerűen kisajátítják a koalíc­ió kormányzati programmját s ezzel a plágiummal megjelennek a fórumon és fölkí­nálják magukat a kormányzásra. Számítanak rá, hogy így tőrbecsalják a koalí­­c­iót, mert az erkölcsileg kényszerítve lesz a saját kormányzati programmjával szemben lábhoz tenni a fegyvert. Viszont bizonyosra veszik, hogy a király egyenlő kormányprogramm mellett in­kább a „kipróbált hűségű" szabadelvű pártra bízza a kormányzás gyeplőjét, mivel Bécsben nagyon jól tudják, hogy: „si duo faciunt idem, non est idem“. Bízni fognak tehát abban, hogy a nemzet előtt tetszetősnek látszó kormányzati Programm a szabadelvű párt kezében épp úgy el­kallódik majd a végrehajtásnál, mint ahogy ugyanazon kezekben torzképpé satnyult a hatvan­­hetediki alkotás. Régi, kopott fegyverek. Minthogy a koalíczió szétbontására irányzott cselszövények semmiképpen sem sikerültek, ismét megpróbálják az ellenzék harczi kedvét és akc­ióképességét ostoba ijesztgetésekkel lesze­relni. Ismét lanszírozni kezdik tehát azt a hírt, amivel a múlt országgyűlésen oly sokszor, de mindig sikertelenül taktikáztak, hogy­­ új választásokat fog elrendelni a ki­rály, ha az ellenzék önként át nem engedi a tért a legyőzött szabadelvű pártnak, vagy legalább is részt nem juttat neki a hatalomból. Most még csak zuglapokban és mozgó ügynökök s agent provokátorok útján dobták ki a hírt, kolportál­­tatják a nyilvános helyeken és az úgynevezett politikai korzón, de százat lehet egy ellen tenni, hogy nemsokára becsempészik azt a komolyabb sajtóba is. Számítanak rá, hogy az ellenzéki képviselők, bármilyen biztosak is az újabb győzelemben, hamarjában nem szívesen tennék ki magukat egy új választással járó költekezésnek és izgalmak­nak. Nos, ha erre számítanak, úgy a figyel­mükbe ajánljuk, hogy volt már alkalmuk tapasztalni, mennyire botor az a taktika, amely az ellenzék ijedősségére van alapítva. És ne feledjék meg azt sem, hogy semmi esetre se kerülné ki a vád alá helyezést az a kormány, amely felelősségével födözne egy újabb törvénytelen föloszlatást. Az efféle dajka­mesékkel tehát jobb lesz komolyan elő se állani. Tisza bécsi útja. A félhivatalos Bud. Tud. jelenti: Tisza István gróf miniszterelnöknek küszö­­­bön álló bécsi útjáról beavatott körében mit sem tudnak. Ma este minisztertanács lesz. Kossuth Ferencz a helyzetről. A bécsi „Zeit“ mai számában Kossuth Ferencz vezérczikkét közli „Korona és a többség Magyar­­országban“ czimmel. A czikk egész terjedelmé­ben itt következik: „A „Zeit“ t. szerkesztősége azzal a kérdéssel Eladott élet. — A „Magyarország“ eredeti tárczája. — írta: Gömbösné Galamb Margit. Az „öreg nagyságos asszony“ — bocsánatot kérek, csak a háta mögött hívták ömr-nek — kutató szemekkel nézte az előtte ülő fiatal leány arczát, aki újságot olvasott fel neki. A tizenhét éves leány tagadhatatlanul nagyon csinos volt. Az arczát —­ amelyen nem volt egyetlen szabályos vonás, sem — fiatalsága, viruló színe, mindig mosolygó jókedve szépí­tette csak meg, de a szemei,— azok a nyílt, sötétkék, csodálkozó szemek— bizony senkit se hagyhattak közönyösen. Kitűnő hangsúlyozással, csengő, leányos hangon olvasta abban a perezben éppen a napihíreket. Egy nem mindennapi házasság­ról volt a lapban szó, egy amerikai esküvő­ről, ahol a menyasszony hatvan-, a boldog vőlegény pedig húszesztendős volt. Fehér Mariska — már mint a felolvasó fiatal, leány — egész tiszteletlenül elnevette magát, de hogy annak a nevetésnek nem volt visszhangja egy hangos mosolygásban sem, — csaknem bűnbánattal olvasott tovább. Özvegy Hamary Péterné — az „öreg nagy­ságos asszony“ — már nem igen hallotta tovább a napihíreket, de a tekintete még jobban rászögeződött Fehér Mariska csinos, szabálytalan, rózsás arczára. Egy kis sóhaj­tást nyomott vissza, míg tisztázódott gondo­latai között vizsgálódásának eredménye, míg önmaga előtt is titkolva: összehasonlította a saját idejét Mariska tizenhét esztendejével ... Az az összevetés — egyelőre — csaknem öntudatlan volt. Okozata egy fölötte homá­lyos oknak, amely sem alakot, sem színt nem öltött, ami nem élt egyelőre még a vá­gyakban sem, de éledni, forrni, bontakozni kezdett, amióta befészkelte magát — a már nem egészen sima homlok mögé — az a kü­lönös házassági hir. Özvegy Hamary Péterné czéltalannak, üresnek találta életét s a meg nem értett női lelkek közé tartozott. Benső világának harmóniájába az vitte bele a legfőbb disszo­­nancziát, hogy mig ifjúságát kegyetlenül megrabolták az évek és arczára sok vonalat irt az idő keze­,szive fiatal és könnyen he­­vülő maradt. Álmok zsongtak körülötte, gyönyörű mennyezetes ágyának csipkéi közé Ámorok jöttek incselkedni vele, s azoknak az Ámoroknak a susogását megértette, velük még beszélni tudott, mert azok meg nem csúfolták érte, hogy nagyon-nagyon hervadt volt a mosolygása. Több mint egy hétig nem hagyta békén a hatvanéves menyasszony és húszéves vőlegény regénye. Határozottan bántotta a dolog, ezt konstatálni lehet. Egy hét múlva már kezdett megbékülni a furcsa hírrel, és később már ilyenformán gon­dolkodott : — Hatvan évvel bolondság­os életet kez­deni. Húszéves fiúhoz kötni a megéleme­­dett kort, esztelenség. De ha valaki ötvenöt éves korára a kozmetika művészetével — főleg esti világításban — megkorrigálja kissé a természetet úgy, hogy tizenöt évet letagad­hatna bátran, s találkoznék egy jónevű, szegény, de becsületes harminc­éves fér­fiúval, aki — ha esetleg körszakállt visel — tíz évvel többet mutat idejénél, az annyi, mintha két egyenlő korú ember lépne frigyre ... Hogy a dolog homályosságban ne marad­jon, teljes őszinteséggel tartozunk. Özv. Ha­mary Péterné — bocsánatot kérek — egy-két évvel túl volt az ötvenötön, de miután ő mindig annyi idősnek tartotta magát, ameny­­nyinek látszik, hát — idők múltán — telje­sen összezavarodott emlékében éveinek száma. De ha egészen komolyan gondolkodott kora fölött, ötvenöt év volt a legmagasabb számí­tás, amit megállapított. Az a valaki, aki a kozmetika segítségével megkorrigálta a ter­mészetet, szintúgy csak ő volt. Jus ha önmaga iránt való érthető gyöngédségből, e sok és fárasztó — nem egyszer fájdalmas — művé­szet eredményeként — esti világításnál — tizenöt évet elnézett: helyezkedjünk mi is az ő álláspontjára és feledjük el leigázott, fize­tett házanépének félig-meddig igazságtalan eljárását, mikor a háta mögött tapintatlanul „öreg“-nek nevezik őt. . . Az a harmincz esztendős, szegény, de be­csületes férfiú, aki jóhangzású nevet,­­ azon­ban tíz évet érő körszakállt egyelőre még nem viselt, szintén valóságos alak és nem képzeleti lény. Hatfalussy Töhötömnek hív­ták, faluja azonban nem volt egyetlenegy sem, sőt mint később ki fog derülni, nem egészen megvetendő összeg adósság rozsdá­­sította hős oroszlánokkal ékes nemesi czi­­merét. Töhötömnek tulajdonképpen nem is volt MAGYARORSZÁG Budapest, 1905. szerda, márczius 10.

Next