Magyarország, 1905. augusztus (12. évfolyam, 187-213. szám)

1905-08-01 / 187. szám

2 5-től 1875. márczius 2-ig. Az utolsó Deákpárti belügyminiszter. Egy kicsit szabadelvű, egy kicsit konzervatív, jó magyar, de nagyon aulikus, a parlamentben hebegő beszédeiről, a politikában kulissza mögötti ügyességeiről, nevezetes. Őt Tisza Kálmán buktatta meg, mert a belkormányzat hatalmát magának követelte, de annyira félt tőle, hogy utóbb megtette pénzügyminiszternek. Mint belügyminiszter a törvényhatóságok reformját a megyék uj felosztásával kísérelte meg s terveivel kudarczot vallott. Tisza Kálmán 1875 márczius 2-ától 1887 február 11-ig vezette a belügyi kormányt. Tizenkét esztendeig dolgozott a régi megyerendszer meghamisításán és megrontásán. Municzipalistából lett centralista, aki minden hatalmat a minisztériumhoz ragadott, a megyékben a főispánokra ruházott s a közgyűlésektől a közigazgatási bizottságokhoz helyezett át. A protekczió és korrupczió nagymestere s a szabadelvű klikkrendszer feltalálója. Végre azonban a visszaélések oly nagyok lettek, hogy saját pártja követelte tőle a belügyminisztérium elhagyását s ő azt átengedte előbb Orczy Béla bárónak, kit Bécsből hozott le, akit úgy ismertünk, mint udvarias udvari embert, jóakaratot és tisztességest, de erőtelent s éppen ezért Tisza Kálmán őt alkalmasnak tartotta helyetteséül. Tartotta két évig , 1887 február 11-étől 1889 máczius 22-ig, amikor a korrupczió ellen oly erős visszahatás támadt, hogy Csáky Albin is föllépett a purifikáczió mellett, s a „páros“-ok — Aczél Béla és Károlyi István — a szabadelvű párton a purifikácziót oly erősen követelték, hogy — Baross Gábor lett belügyminiszter. Ez kezébe vette a nagy seprőt és egy csomó főispánt rögtön elcsapott s ezért nem is maradhatott csak 1889 márczius 2-ától 1889 junius 16-áig, ekkor elbucsuztatta őt Tisza Kálmán és helyébe tette Teleki Géza grófot, ki ezután apró közegészségügyi és humanitárius reformokkal kereste a népszerűséget s vitte az ügyeket, mig Tisza 1890. márczius 15-én megbukott. Jött azután Szápáry Gyula gróf másodszor. Viharos idők jártak már akkor. A véderővita után jött az egyházpolitika. Szápáry a Tisza-párt helyébe a Deák-pártot akarta restaurálni orthodox 67-es politikával s megtartotta a belügyminiszterséget, hogy a választásoknál kirostálja Tisza híveit. A téli választásoknál össze akarta törni a katonai és megyei oppozícziót, a nemzeti és függetlenségi pártokat, hogy a közigazgatást államosíthassa és az udvar katonai követeléseit kielégíthesse. De kompromisszumra lépett Tiszáékkal, kik ellene kijátszották az egyházpolitikai programmot, neki a pártban gáncsot vetettek, a pártkörben leszavazták és kidobták. Tehát csak 1890. márczius 15-től 1892. november 17-ig intézte a belügyeket eredménytelenül. Hieronymi Károlyra bizták a belügyi tárczát ezután 1892 november 17-étől 1895. január 15-ig, akiről mindenki azt tartja, hogy nagyon okos ember, de senki sem tudja, hogy miért? Azért, mert megköveteli magának, hogy őt rendkívül eszes és erélyes embernek ismerjék el. Fejteget, oktat, fölteszi másokról, hogy nem tudnak semmit, róla pedig a jogászok felteszik, hogy kitűnő mérnök, a mérnökök, hogy kitűnő kereskedő, s a kereskedők, hogy kiváló politikus. A szabadelvűek mindezt elhitték róla, aki mindig is miniszterjelölt, vagy miniszter volt és soha nem tett semmit. Évtizedes működése közpályán nyomtalan marad. Perezd Dezső 1895 január 15-étől 1899 február 26-áig vezette a tárczát, mint a Tiszaklikk megbízottja. Wekerle idejében Tisza István azért nem lehetett belügyminiszter, mert még nagyon fiatal volt s a Deák-pártiak nem engedték s igy került Hieronymi kezébe a fontos tárcza. Bánffy maga szeretett volna belügyminiszter lenni s nem akarta azt átengedni Tisza Istvánnak, viszont Tisza István s atyja, Kálmán, kikötötték, hogy ha Tiszát nem veszi be Bánffy, Bánffy se lehessen belügyminiszter, hanem legyen a Tiszák jelöltje: bonyhádi Perczél Dezső. Az lett s az maradt 1895 január 15-étől 1899 február 26-ig, a Bánffy bukásáig s igen nagy része van azokban az erőszakosságokban és visszaélésekben, melyek ezt az időszakot jellemzik. Az ellenzék számtalan esetben felhozta sérelmeit s Perczél elrendelte a vizsgálatot. Mindannyiszor hallottam őt hamis aktákból hamis feleleteket adni a jogtalanságokat felpanaszló interpellácziókra. Ez a hamisság tette őt hivatottá Tisza István szemében a november 18-iki államcsínyre. Széll Kálmánnak, a fúzió miniszterelnökének nem kellett Perczel, de Apponyi sem kellett s igy minden kérés és unszolás daczára magának tartotta meg a belügyminiszteri tárczát is. Viselte 1899 február 26-ikától 1903 július 16-ikáig, rátermettség nélkül. Lágy volt, midőn erélyesnek kellett volna lennie, hogy a Tisza-rendszernek véget vessen s annak kreatúráit elmozdítsa, a bűnösöket büntesse s a korrupcziót kiirtsa. Jó szándékkal, de kevés eredménynyel sokat dolgozott, mindent maga akart, intézni, erre nem ért rá s adminisztratív jártassága hiányos volt. Nagy kárt tett a közigazgatás egyszerűsítése czimén a megyei intézményben, mert elvette tőlük a pénztácrakat, a számvevőséget, a községek vagyonkezelésének ellenőrzését s Tisza Kálmán politikáját folytatva, az államosítással tönkreteszi a vármegyéket, ha az abstrukczió életüket meg nem menti. Khuen — a kis Khon — csak kis ideig lehetett belügyminiszter is: 1903. június 27-től 1904. november 3-áig. Ez idő alatt , sikerült neki megszöktetni Dienes Mártont. Tisza István végre elérte czélját: 1903. november 3-ától 1905. június 18-áig Magyarország miniszterelnöke és belügyminisztere volt. Fuit. De mortuis nihil, ő fenségétől a harmadik hely illette meg az asztalnál, balkéz felől. Nagyon nagy dolog ez a harmadik hely! A közoktatásügyi miniszter bizony az ötödik helylyel kénytelen beérni Leányvárott is, Drachenburgban is, pedig ő exczellencziája már erősen bennelábol a hatvanban, míg Blankenschwert Alfonz báró testvérek között sincsen több huszonhat esztendősnél. Talán egy kicsit fiatal is a főistállómesteri méltóságra, arra a méltóságra, amelynek első és fő kötelessége parancs nélkül követni a dinasztia női tagjait, ha egyedül lovagolnak ki. Fiatal pedig nem azért, mintha nem tudna ügyelni kellőképpen a herczegi nőkre, sőt a hétfejű sárkány sem őrizhetné jobban őket. Hanem azért, mert nem elég idős még arra, hogy magára ügyeljen. Egy lépéssel mögötte és három lépésnyire balra lovagolni órák hosszát egy ragyogóan szép s ördögien jókedvű, tizenkilenczesztendős úrhölgygyel, nap-nap után — nem gyermekjáték. Hát még ha az a fiatal herczegnő Szeréna herczegnő, aki nem ad semmit az étiquette-re, hanem amint túl vannak a fejedelmi parkon, azonnal oda inti maga mellé a bárót s kifaggatja a legújabb udvari pletykákat illetőleg. Pletyka ugyanis akad mindig fölös számmal az udvaroknál és pedig mennél kisebb az udvar, annál több. A drachenburgi udvarnál tehát igazán kimeríthetetlen vala a pletykaforrás s igy akadt mindig beszédtárgya Alfonz bárónak s nem kellett soha magából merítenie. Történt azonban, hogy egy napon , igazán kegyetlen hangulatában volt Szeréna herczegnő, mert egészen váratlanul ezzel kezdte a beszélgetést Blankenschwert báró. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Zboray Aladár. Leányvár, a Drachenburg-Lehönhaus herczegek kastélya, valóságos turista góczpontja a világnak. Messze földről elzarándokolnak oda a rettenthetetlen kiváncsiak, hogy egy sereg barokk és rokokó bútorban, ritka szép német herczegnők, grófnék régi arczmásaiban gyönyörködjenek s megnézzék azt a csodakertet, amelyben remekel a kultúra barbárjainak, a franczia kertészeknek kegyetlen fantáziája. Hála Szeréna herczegnő jóizlésének, az óriási kert külső perifériái már fölszabadultak a kertészálló járma alól s valóságos vadonság az a hatvanholdas angol park, amely a harmincholdas nyírott franczia kertet körülveszi. Mindezt pedig azért mondom el, hogy ország-világ lássa belőle, hogy ebben az irigyelt csodavilágban nagyon jó dolog lehet fenni, hiszen tíz, tizenöt óra hosszat izzadnak l és gyötrődnek a turisták a vasúton, három napig biczikliznek, csak azért, hogy egy-két órát ebben a paradicsomban tölthessenek. A novellák logikája hozza úgy magával — no meg egy csöppet a való élet is — hogy a sokat irigyelt lakói ezeknek a paradicsomoknak, főként ha a harmincz esztendőn innen vannak, mesésen unják a milliőjüket is, meg önmagukat is. Szeréna herczegnő sem volt kivétel ez alól a szabály alól. Unta Leányvárt, a barokk kastélyt, a rokokó pavillonokat, a csodás bútorokat, a laposra nyírt kertet és az angol- parkot egyaránt. Valamire vágyott, ami túl esik mindezen a sokat fölhánytorgatott csodán. Valamire, ami más, új, ami szűkebb keretekben ad valamely csodás megnyugvást, vagy ha ebben nem lehetne része, vágyott valamire, ami csak elméletben vagyon, s úgy nevezik: szabadság. A horeczkói herczeget kikosarazta s ezért némi feszültség volt közte s édesapja, az uralkodó herczeg között. Nem igazándi harag, nem is komoly neheztelés, de valamely lappangó hűvösség, amely rosszabb, mint a villámló harag, vagy a forrongó ellenkezés, úgy hogy Szeréna herczegnő mindent elkövetett, csakhogy minél kevesebbet legyen fönséges papája környezetében. A ház minisztere s az összes udvari méltóságok Albert herczeg esete óta mind aprehendáltak a herczegnőre — a saját önös felfogásuk szerint jogosan — mert mégis csak nekik okozott legtöbb bajt és kellemetlenséget, amint ők mondták, a herczegnő „szeszélye“. Szeréna herczegnő nem sokat törődött ezzel az aprehenzióval. Kora reggel felült szép aranysárga telivérjére s meg sem állott, amig maga mögött nem tudta a csodaparkot öszszes vizi tréfáival, játék-Niagaráival és kiczirkalmozott tekervényeivel. Ezeknél a lovaglásoknál nem kísérte senki, csak a lovász és a főistállómester, egy fiatal, hirtelen hivatalba csöppent dragonyos főhadnagy, Blankenschwert báró. Nagyon jó fiú volt az istenadta. Alig lett főhadnagy az egyetlen dragonyos ezredben, amikor atyja, a főistállómester, örökre lehunyta szemeit s a fiú — örökletes udvari tisztség lévén a főistállómesterség — három nappal az apa temetése után elfoglalta a herczegi zászlósúri állást, amelynek alapján magyarország Budapest, 1905. kedd, augusztus .