Magyarország, 1905. augusztus (12. évfolyam, 187-213. szám)
1905-08-01 / 187. szám
Budapest, 1905. kena, augusztus 1. MAGYARORSZÁG Aki utána következett, Tisza István barátja, akit ő protegált s aki jelenleg ideiglenes belügyi ügynök — elődjeit személyesen ismertem valamennyit — Kristóffy Józsefet nem ismerem. * Bánffy Dezső báró Deésen beszédet tartott, melyben azt mondja: „Kívánjuk a közigazgatás államosítását, a nemzeti állam egységes vezetése és szervezése okából a társadalom függetlenségének, a helyi önkormányzatnak és közszabadságnak sérelme nélkül“. Fából vaskarikát kíván és keresi a körnek négyszögítését. Ismerjük ezt a nótát régen. A megyei önkormányzatnak ellensége volt már II. József császár, I. Ferencz király, V. Ferdinánd alatt Metternich és a magyar ó-konzervatívok, kik az adminisztrátori rendszert akarták behozni, eltörölte a vármegyéket Ferencz József alatt a Bach-minisztériuma, visszaállították 1861-ben Vay, Majláth, Benyei, újra eltörölte Schmerling Forgách Antallal, és visszaállították Deák és Andrássy. Az Andrássy-minisztérium alatt történt, hogy a liberálisok a parlamenti kormányrendszerrel össze nem férhetőnek találták a megyei intézményt, mely ellen már a negyvenes években küzdöttek a szabadelvű centralisták — Eötvös József és Szalay László — s elkezdték feszegetni, hogy a modern magyar államot az ősi magyar vármegye-rendszerre felépíteni nem lehet, hogy a népképviseleti rendszer megdöntötte a megyék követküldési és törvényhozási jogát, s a parlamenti minisztérium felelőssége nem egyeztethető a választott tisztviselők és megyegyűlések önállóságával, hogy nincs szükség a vármegyékre, mert az alkotmánynak jobb és erősebb biztosítékai vannak, s a népszabadság a tisztviselők választásához kötve nincs, ellenben a rend, a haladás, az állami egység, legkivált a nemzeti kérdés veszélyei a tisztviselők kinevezését s a hivatalok államosítását követelik. Egész iskola támad, mely ezt vitatta. Első, ki ezt a reformot a minisztertanácsban sürgette, Horváth Boldizsár volt. Vele tartott Gorove Antal. Az Andrássy-minisztériumban ők voltak a legszabadelvűebbek. Deák Ferencz úgy döntött, hogy az igazságszolgáltatást el kell venni a törvényhatóságoktól és államosítani, de egyszersmind a kormánytól függetlenné tenni s a közigazgatástól elválasztani. Ellenben a közigazgatást a kormánytól függetlenné tenni nem lehetvén, a megyék és városok önkormányzatát épségben fenn kell tartani. Mikor erről a minisztertanácsban vitatkoztak, Andrássy Gyula hevében az asztalra ütött és ezt a kijelentést tette : A vármegyéket az Istennek se adom ! Erre Horváth és Gorove beadták lemondásukat. A jelenetet Horváth Boldizsár beszélte el nekem. Már most gondolja meg Bánffy, hogy ha idősb Andrássy Gyula a vármegyéket államosítani nem engedte, mert látta, hogy mily szolgálatokat tettek a nemzetnek 1848-ban és azelőtt, és ismét 1861-ben és azután, várjon most ifjabb Andrássy Gyula hozzájárul-e oly kormányprogrammhoz, mely a megyék államosítását tűzi feladatául ? A függetlenségi párt, de úgy tudjuk, hogy a néppárt sem támogathatná azt a minisztériumot, mely a megyei önkormányzatot a közigazgatás államosításával tönkretenné. Mert aki a tisztviselőket kinevezi és fizeti, az parancsol nekik, és ha a királytól és Kristóffytól függne jelenük és jövőjük, aligha védelmeznék a nemzet alkotmányát. Példa rá a fináncz, a rendőrség, a katonatisztek, de még a minisztérium hivatalnokai is, hogy ezekkel a hatalom rendelkezik. De mivel minden theória, franczia és német példa, osztrák minta, császári kívánság és miniszteri törekvés ellenére a megyei önkormányzatot — csonkítva bár a szabadelvű kormányok által — a függetlenségi pártnak megmentenie sikerült, ezért van az alkotmányos honvédelemnek szervezete, melylyel az abszolutizmusnak a nemzet ellenállni képes. Az országgyűlést törvénytelenül elnapolták, hatvan parlament szól a néma képviselőház helyett a nemzet nevében és egy törvénytelen kirendeltséggel szemben hatvan törvényesen megválasztott alispán és polgármester kormányozza választott tisztikarával az országot rendben. Ezt a magyar intézményt, államunk és szabadságunk védőbástyáját „az Istennek sem adjuk!“ Wenckheim István gróf, Révay Simon báró, Semsey Boldizsár, Szivák Imre nem olyan szabadelvűek, mint a Kristóffy-társaság követői, se nem demagógok, se nem osztrákok. Eddig hazafiak és magyarok voltak; reméljük azok is maradnak. A Kristóffy szereplése és a Tisza búcsúztatója, valamint Biharnak bécsi megállapodásai lehetetlenné teszik a hazafias érzésű szabadelvűeknek, hogy tovább ingadozzanak, hogy róluk föltehessék választóik és az a társaság, melynek kiváló tagjai, hogy ők az idegen abszolutizmusnak s az itthon szocziáldemokratáskodó kormánynak szekerét tolják. Fölteszszük és elvárjuk tőlük és mindazoktól, kik velük tartanak, hogy sietni fognak megbontani a szolidaritást azzal a kormánynyal és azzal a párttal, mely a törvénytelenséget képviseli és az alkotmányt veszélyezteti. Ha határoztak, siessenek kilépésükkel, hogy Andrássy Gyula gróf a tényről értesülve legyen, mikor jövő csütörtökön Bánffy Dezső látogatását fogadja. — Mondja báró — erről ugyanis mindig hallgat — mit beszélnek az udvarnál mi rólunk, kettőnkről ? Blankenschwart báró elsápadt s hebegve válaszalta. — Rólunk, fenség ? Ki merné fenséged nevét együtt említeni az enyémmel? — Ugyan báró, velem akarja elhitetni, hogy nem beszélnek? Még szép tőlük, ha a lovászszal nem emlegetnek együtt. Alfonz báró egy pillanatig mereven nézett a herczegnőre, azután a legkomolyabban válaszolt. — Legyen meggyőződve róla fenség, hogy a lelkén gázolnék keresztül annak, aki merészkedne fenségedről beszélni. Szeréna herczegnőnek a szivéig ért ez a komoly férfiszó s zavarba jött egy pillanatra, de már a következő pillanatban erőt vett magán s szokott nekikramitó modorában válaszolt. — Hagyja el báró. Keresztülgázolna a lelkén! Biztos vagyok benne, hogy ezen a folyócskán sem gázolna át senki érettem. Az a folyócska, amelyet a herczegnő aposztrofált, egy körülbelül harminczöles, veszettül vágtató, az idő szerint éppen megáradt folyó volt, amelyben zúgva örvénylett a mocskos víz. Blankensehwert báró rá sem nézett a herczegnőre, hanem belevágta a sarkantyúját a lovába, két szökéssel ott termett a folyó partján, azután egy hatalmas szökkenéssel beleugratta lovát a megáradt folyóba. Az ár összecsapott a feje fölött s Szeréna herczegnő az ijedtségtől megdermedve bái múlt bele a zugó habokba s leste azt a pillanatot, mikor bukik föl újra a vakmerő lovas. Egy örökkévalóság minden pillanat ilyenkor. A herczegnőnek már az a gondolat villant meg az agyában, hogy utána ugrat a fiatalembernek, amikor végre, úgy a közepe táján a folyónak, de jóval mélyebben, mint ahol a herczegnő várta, fölmerült a báró csatakosan. Azután hol felbukva, hol ismét a habok közé merülve, küzködve, vergődve úsztatta át a folyót s szerencsésen átjutott a túlsó partra. A herczegnő rémülete ezalatt haragra vált s kipirult arczczal, idegesen kiáltott át a másik partra. — Az ilyen gonosz tréfákat igazán elengedhetné nekem, báró úr! A báró megadással hajtott fejet, mint aki tudomásul vette a korholást, egyet rántott a lova gyeplőjén s a következő pillanatban ismét elmerült lovastól a habok között. A herczegnő felsikoltott s a következő pillanatban — maga sem tudta miért — leugrott a lováról s futni kezdett a folyó partján lefelé, ahol remélte, hogy fel fog bukkanni. A habok zúgtak, az áradat bömbölve hömpölygött alá, de a báró csak nem került a felszínre. Gyötrelmes pillanatokat élt át a herczegnő. Valamely kegyetlen harag, tehetetlen düh fojtogatta s hangosan sirvafakadt. Végre egy ziháló férfi alakja jelent meg a habok között. Kigyulladt szemekkel, csaknem fogvicsorgatva nézett reá a herczegnő. — Azonnal jöjjön ki — rikácsolta inkább, mint mondta, maga sem tudva, mit cselekszik. A föiszállómester ugyancsak vergődött a hullámok között. Meglátszott rajta, hogy tárant s hogy hanyatlanak erői. Szeréna herczegnő ide-oda topogott a víz partján, végül mérgesen kiáltott a lovászra. — Maga meg mit ül ott a nyeregben! Segítsen a báró úrnak. A lovász a maga cselédflegmájával unottan nézte a jelenetet. —Bocsánatot kérek fenség, én nem tudok úszni. — Ej, hát vágtasson el, hozzon valami csónakos embert. — Fenség lovát kell tartanom. . Szeréna herczegnő csaknem összeroskadt már az ideges haragtól. — Ej, adja ide, majd fogom én a lovamat, de siessen — nem látja, hogy baj van? — A báró az ő méltósága kitűnő úszó. Csakugyan, kitűnő úszó volt a báró s igy szerencsésen meg is menekült a biztos elpusztulástól. Fáradtan, kimerülve, inkább kizuhant, mint kiúszott a partra s hiába iparkodott, hogy talpra ugorjon, ott maradt egy eczetfa aljában. Szeréna herczegnő odafutott hozzá. — Haragszom magára báró ! Nagyon haragszom. Nem tudok reá nézni! De ugye, nincsen semmi komoly baja? Édes Istenem, mennyire oda van. George, vágtasson el a legelső korcsmába, s hozzon bort, vagy még jobb, valamilyen pálinkát a báró urnak s rendeljen kocsit. Majd hirtelen a báróhoz fordult: — És a lova? — Úgy hiszem, lábát törte a második ugráskor s csaknem a viz alatt tartott engem is. A kengyelben megakadt a lábam s az oldalt esett ló alól alig tudtam kicsúszni. A szegény pára bizony benn maradt. — És magát is csak a csoda mentette meg. — Fenség magához rendelt s én megfogadom fenséged minden parancsát. '199 , Budapest, julius 31. megczáfolt interview. Némely fővárosi napilap egy beszélgetést közöl, amelyet Vörös László kereskedelmi miniszter a „Berliner Zeitung“ egy munkatársával folytatott volna. A „Budapesti Tudósító“ illetékes helyről annak kijelentésére nyert felhatalmazást, hogy a kereskedelmi miniszter a nevezett lap munkatársát egyáltalán nem is fogadta. Ennélfogva minden ehhez fűzött kombináció tárgytalan.