Magyarország, 1905. augusztus (12. évfolyam, 187-213. szám)

1905-08-01 / 187. szám

Budapest, 1905. kena, augusztus 1. MAGYARORSZÁG Aki utána következett, Tisza István barátja, akit ő protegált s aki jelenleg ideiglenes belügyi ügynök — elődjeit személyesen ismer­tem valamennyit — Kristóffy Józsefet nem ismerem. * Bánffy Dezső báró Deésen beszédet tartott, melyben azt mondja: „Kívánjuk a közigaz­gatás államosítását, a nemzeti állam egy­séges vezetése és szervezése okából a társa­dalom függetlenségének, a helyi önkormány­zatnak és közszabadságnak sérelme nélkül“. Fából vaskarikát kíván és keresi a körnek négyszögítését. Ismerjük ezt a nótát régen. A megyei önkormányzatnak ellensége volt már II. József császár, I. Ferencz király, V. Ferdinánd alatt Metternich és a magyar ó-konzervatívok, kik az adminisztrátori rend­szert akarták behozni, eltörölte a vármegyé­ket Ferencz József alatt a Bach-miniszté­­riuma, visszaállították 1861-ben Vay, Majláth, Benyei, újra eltörölte Schmerling Forgách Antallal, és visszaállították Deák és And­­rássy. Az Andrássy-minisztérium alatt történt, hogy a liberálisok a parlamenti kormány­rendszerrel össze nem férhetőnek találták a megyei intézményt, mely ellen már a negy­venes években küzdöttek a szabadelvű c­en­­tralisták — Eötvös József és Szalay László — s elkezdték feszegetni, hogy a modern ma­gyar államot az ősi magyar vármegye-rend­szerre felépíteni nem lehet, hogy a nép­­képviseleti rendszer megdöntötte a me­gyék követküldési és törvényhozási jogát, s a parlamenti minisztérium felelőssége nem egyeztethető a választott tisztvise­lők és megyegyűlések önállóságával, hogy nincs szükség a vármegyékre, mert az alkotmánynak jobb és erősebb biztosí­tékai vannak, s a népszabadság a tiszt­viselők választásához kötve nincs, ellenben a rend, a haladás, az állami egység, legkivált a nemzeti kérdés veszélyei a tisztviselők ki­nevezését s a hivatalok államosítását követe­lik. Egész iskola támad, mely ezt vitatta. Első, ki ezt a reformot a minisztertanácsban sürgette, Horváth Boldizsár volt. Vele tartott Gorove Antal. Az Andrássy-minisztériumban ők voltak a legszabadelvűebbek. Deák Fe­rencz úgy döntött, hogy az igazságszolgál­tatást el kell venni a törvényhatóságoktól és államosítani, de egyszersmind a kormány­tól függetlenné tenni s a közigazgatástól el­választani. Ellenben a közigazgatást a kor­mánytól függetlenné tenni nem lehetvén, a megyék és városok önkormányzatát épségben fenn kell tartani. Mikor erről a miniszter­­tanácsban vitatkoztak, Andrássy Gyula hevé­ben az asztalra ütött és ezt a kijelentést tette : A vármegyéket az Istennek se adom ! Erre Horváth és Gorove beadták lemondásu­kat. A jelenetet Horváth Boldizsár beszélte el nekem. Már most gondolja meg Bánffy, hogy ha idősb Andrássy Gyula a vármegyéket álla­mosítani nem engedte, mert látta, hogy mily szolgálatokat tettek a nemzetnek 1848-ban és azelőtt, és ismét 1861-ben és azután, várjon most ifjabb Andrássy Gyula hozzá­járul-e oly kormányprogrammhoz, mely a megyék államosítását tűzi feladatául ? A füg­getlenségi párt, de úgy tudjuk, hogy a néppárt sem támogathatná azt a minisztériumot, mely a megyei önkormányzatot a közigazgatás álla­mosításával tönkretenné. Mert aki a tisztvi­selőket kinevezi és fizeti, az parancsol nekik, és ha a királytól és Kristóffytól függne jele­nük és jövőjük, aligha védelmeznék a nem­zet alkotmányát. Példa rá a fináncz, a rend­őrség, a katonatisztek, de még a miniszté­rium hivatalnokai is, hogy ezekkel a hatalom rendelkezik. De mivel minden theória, franczia és né­met példa, osztrák minta, császári kívánság és miniszteri törekvés ellenére a megyei ön­­kormányzatot — csonkítva bár a szabadelvű kormányok által — a függetlenségi pártnak megmentenie sikerült, ezért van az al­kotmányos honvédelemnek szervezete, mely­lyel az abszolutizmusnak a nemzet ellenállni képes. Az országgyűlést törvénytelenül el­napolták, hatvan parlament szól a néma képviselőház helyett a nemzet nevében és egy törvénytelen kirendeltséggel szemben hatvan törvényesen megválasztott alispán és polgármester kormányozza választott tiszti­karával az országot rendben. Ezt a magyar intézményt, államunk és szabadságunk védőbástyáját „az Istennek sem adjuk!“ Wenckheim István gróf, Révay Simon báró, Semsey Boldizsár, Szivák Imre nem olyan sza­badelvűek, mint a Kristóffy-társaság követői, se nem demagógok, se nem osztrákok. Eddig hazafiak és magyarok voltak; reméljük azok is maradnak. A Kristóffy szereplése és a Tisza búcsúztatója, valamint Biharnak bécsi megállapodásai le­hetetlenné teszik a hazafias érzésű szabad­elvűeknek, hogy tovább ingadozzanak, hogy róluk föltehessék választóik és az a társaság, melynek kiváló tagjai, hogy ők az idegen abszolutizmusnak s az itthon szocziálde­­mokratáskodó kormánynak szekerét tolják. Fölteszszük és elvárjuk tőlük és mindazoktól, kik velük tartanak, hogy sietni fognak meg­bontani a szolidaritást azzal a kormánynyal és azzal a párttal, mely a törvénytelenséget képviseli és az alkotmányt veszélyezteti. Ha határoztak, siessenek kilépésükkel, hogy An­drássy Gyula gróf a tényről értesülve legyen, mikor jövő csütörtökön Bánffy Dezső láto­gatását fogadja. — Mondja báró — erről ugyanis mindig hallgat — mit beszélnek az udvarnál mi ró­lunk, kettőnkről ? Blankenschwart báró elsápadt s hebegve válaszalta. — Rólunk, fenség ? Ki merné fenséged ne­vét együtt említeni az enyémmel? — Ugyan báró, velem akarja elhitetni, hogy nem beszélnek? Még szép tőlük, ha a lovászszal nem emlegetnek együtt. Alfonz báró egy pillanatig mereven nézett a herczegnőre, azután a legkomolyabban vá­laszolt. — Legyen meggyőződve róla fenség, hogy a lelkén gázolnék keresztül annak, aki me­részkedne fenségedről beszélni. Szeréna herczegnőnek a szivéig ért ez a komoly férfiszó s zavarba jött egy pilla­natra, de már a következő pillanatban erőt vett magán s szokott nekikramitó modorában válaszolt. — Hagyja el báró. Keresztülgázolna a lelkén! Biztos vagyok benne, hogy ezen a folyócskán sem gázolna át senki érettem. Az a folyócska, amelyet a herczegnő aposztrofált, egy körülbelül harminczöles, veszettül vágtató, az idő szerint éppen meg­áradt folyó volt, amelyben zúgva örvénylett a mocskos víz. Blankensehwert báró rá sem nézett a her­­­­czegnőre, hanem belevágta a sarkantyúját a­­ lovába, két szökéssel ott termett a folyó­­ partján, azután egy hatalmas szökkenéssel­­ beleugratta lovát a megáradt folyóba.­­ Az ár összecsapott a feje fölött s Szeréna herczegnő az ijedtségtől megdermedve bá­­i múlt bele a zugó habokba s leste azt a pil­­­­lanatot, mikor bukik föl újra a vakmerő­­ lovas. Egy örökkévalóság minden pillanat ilyen­kor. A herczegnőnek már az a gondolat vil­lant meg az agyában, hogy utána ugrat a fiatalembernek, amikor végre, úgy a közepe táján a folyónak, de jóval mélyebben, mint ahol a herczegnő várta, fölmerült a báró csatakosan. Azután hol felbukva, hol ismét a habok közé merülve, küzködve, vergődve úsztatta át a folyót s szerencsésen átjutott a túlsó partra. A herczegnő rémülete ezalatt haragra vált s kipirult arczczal, idegesen kiáltott át a másik partra. — Az ilyen gonosz tréfákat igazán elen­gedhetné nekem, báró úr! A báró megadással hajtott fejet, mint aki tudomásul vette a korholást, egyet rántott a lova gyeplőjén s a következő pillanatban ismét elmerült lovastól a habok között. A herczegnő felsikoltott s a következő pillanatban — maga sem tudta miért — leugrott a lováról s futni kezdett a folyó partján lefelé, ahol remélte, hogy fel fog bukkanni. A habok zúgtak, az áradat bömbölve höm­­pölygött alá, de a báró csak nem került a felszínre. Gyötrelmes pillanatokat élt át a herczegnő. Valamely kegyetlen harag, tehe­tetlen düh fojtogatta s hangosan sirva­­fakadt. Végre egy ziháló férfi alakja jelent meg a habok között. Kigyulladt szemekkel, csak­nem fogvicsorgatva nézett reá a herczegnő. — Azonnal jöjjön ki — rikácsolta inkább, mint mondta, maga sem tudva, mit cse­lekszik. A föiszállómester ugyancsak vergődött a hullámok között. Meglátszott rajta, hogy tárant s hogy hanyatlanak erői. Szeréna herczegnő ide-oda topogott a víz partján, végül mérgesen kiáltott a lovászra. — Maga meg mit ül ott a nyeregben! Segítsen a báró úrnak. A lovász a maga cselédflegmájával unot­tan nézte a jelenetet. —Bocsánatot kérek fenség, én nem tudok úszni. — Ej, hát vágtasson el, hozzon valami csónakos embert. — Fenség lovát kell tartanom. . Szeréna herczegnő csaknem összeroskadt már az ideges haragtól. — Ej, adja ide, majd fogom én a lova­mat, de siessen — nem látja, hogy baj van? — A báró az ő méltósága kitűnő úszó. Csakugyan, kitűnő úszó volt a báró s igy szerencsésen meg is menekült a biztos el­pusztulástól. Fáradtan, kimerülve, inkább ki­zuhant, mint kiúszott a partra s hiába ipar­kodott, hogy talpra ugorjon, ott maradt egy eczetfa aljában. Szeréna herczegnő odafutott hozzá. — Haragszom magára báró ! Nagyon ha­ragszom. Nem tudok reá nézni! De ugy­e, nincsen semmi komoly baja? Édes Istenem, mennyire oda van. George, vágtasson el a legelső korcsmába, s hozzon bort, vagy még jobb, valamilyen pálinkát a báró urnak s rendeljen kocsit. Majd hirtelen a báróhoz fordult: — És a lova? — Úgy hiszem, lábát törte a második ug­ráskor s csaknem a viz alatt tartott engem is. A kengyelben megakadt a lábam s az oldalt esett ló alól alig tudtam kicsúszni. A szegény pára bizony benn maradt. — És magát is csak a csoda mentette meg. — Fenség magához rendelt s én megfoga­dom fenséged minden parancsát. '1­9­9 , Budapest, julius 31. megczáfolt interview. Némely fővárosi napi­lap egy beszélgetést közöl, amelyet Vörös László kereskedelmi miniszter a „Berliner Zeitung“ egy munkatársával folytatott volna. A „Budapesti Tudósító“ illetékes helyről annak kijelentésére nyert felhatalmazást, hogy a kereskedelmi mi­niszter a nevezett lap munkatársát egyáltalán nem is fogadta. Ennélfogva minden ehhez fűzött kombinác­ió tárgytalan.

Next