Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)

1906-09-01 / 212. szám

Budapest, 1906. szombat, szeptember 1. KAGZARORSZAO A jászberényiek napban készülnek Apponyi fogadásába, akit immár huszonöt év óta a leg­ideálisabb közéleti kötelékek fűznek a derék jász város polgáraihoz. Apponyit ezúttal felesége is elkíséri Jászberénybe.­ ­ ---- ■ 1 --.--i.-r.-. ..... ----1^3 A politikai színtérről. Budapest, augusztus 31. Klosácz Vásár úr, csehországi és reichs­­rathi képviselő, a radikálisok vezére Buda­pesten van. Üdvözöljük őt, mint barátunkat! Szófiából és Belgrádból jött, Zágrábba megy, aktív politikusokkal érintkezik. A három dél­szláv népnek : bolgárnak, szerbnek, horvát­­nak a magyarokkal és csehekkel való szö­vetkezés reális alapjait keresi és útját töri, hogy a németek hódító áradatának délkelet felé együttes gátat vessenek. Őszintén kíván­juk, hogy ez neki sikerüljön ! Érdekes a Balkán-népek mozgalma nagyon­­ ez teszi aktuálissá Klosácz szövetkezési kí­sérleteit. A versengést szerbek és bolgárok között Mac­edóniában, szerbek és horvátok között Bosznia és Dalmácziában kiegyenlí­teni, az érdekek és a veszedelem közössége elősegítheti. A Duna-konföderáczió eszméje nem új, de csak most lesz aktuális. Magyar­­ország és a magyarok képezik vagy az össze­kötő kapcsot, vagy az elháríthatatlan aka­dályt. A csehek Magyarországon keresz­tül nem szövetkezhetnek a délszlávok­­kal, mert egymás segítségére nem mehetnek. A horvátok sem mehetnek Szerbiába, csak ha Magyarország is támogatja Szerbiát, állami közösségünk következtében. A németek kö­zös ellenségünk és zsarolónk, évszázadok óta egymás ellen izgatják a magyarokat és szlá­­vokat, ellenünk lázították a tótokat, szerbe­ket és horvátokat, minket felhasználtak a csehek ellen, mert a bécsi uralkodók elve : divido et impera. A magyar-szláv barátság a nemzeti érzés­ben gyökeredzik s a népekben terjed. Bár konkolyt hintenek a németek és tartózk­odók az államférfiak, a nemze­tek ösztöne felismerte, hogy új csoportosu­lás szükséges és képződik a régi ausz­triai és török birodalmak helyén. Ez a két autokráczia letört. A német császárság feltá­madt s a német hegemónia Bécsből és Ber­linből az összes keleti kis népeket hódítással és elnyomással fenyegeti. A magyarokat a katonai kérdések, a ma­gyar vezényszó megtagadása, az ország jel­vényeinek el nem ismerése, a hazánkat okkupáló közös hadsereg németsége ébresz­tette fel álmából a veszély tudatára. És amikor a németek alkotmányát is elkobozták és Németország gazdasági önállóságától, Bécscsel szövetkezve, hosszú időre megfosz­totta, akkor itt mindenki megértette, hogy magunkban gyöngék vagyunk a német ura­lomnak ellentállni, tehát barátokat és szövet­ségeseket kell keresnünk, hiába mennénk Angliába, vagy Amerikába, komoly szövet­ségeseket csak érdektársakban lelhetünk és szomszédainknál kereshetünk. Ezért fordul­tunk a horvátokhoz és szerbekhez s velük meg is egyeztünk. A csehek ellenben régi jelszavak és bécsi hajtogatás folytán hozzánk­­ idáig még nem csatlakoztak, csak most válik aktuálissá a régi történelmi szövetségnek megújítása. Nagy érdeme Klesácz úrnak, hogy évek­kel ezelőtt már kezdeményezte a barátság megkötését. Nagy munkát végezhet, ha a természetes szövetség alapjait megveti. Biz­ton reméljük, hogy Magyarországon lesznek államférfiak és politikusok, kik ugyanezen irányban fáradozni meg nem szűnnek. * Mikor az Öreg Rieger Budapesten járt, e sorok íróját is fölkereste. Az uralkodó nézet a Deák-párton a német hegemóniának volt a hive s a föderalizmusnak ellensége. Külön nézetet vallottam akkor is: Magyarország le­gyen egységes magyar állam s a pragma­tika szankczió alapján szövetségese a föde­ratív Ausztriának. Mert ez a történeti bázis 1526-tól 1848-ig; ez felel meg Ausztria föld­rajzi és etnográfiai alakulásának; legfőkép­pen pedig magyar érdek, hogy a dualizmus­ban ne álljon velünk szemben egy másik egységes hatalom, mely népszámban, va­gyonban, iparban, kultúrában erősebb , mely arra hivatkozik, hogy a kvótának 70 per­­czentjét ő fizeti, mely dominál a hadseregben, a közös minisztériumoknál és az udvarnál. Ezt az osztrák túlsúlyt s a nagy Bécs prepotencziá­­ját a magyar nemzet csak úgy parírozhatja, ha Ausztriában a nemzetiségekkel, különö­sen a lengyelekkel és csehekkel kezet fog s az akkor német autonomistákkal Ausztria deczentralizácziójára nézve egyetért s neve­zetesen nem ellenzi a cseh államjognak helyreállítását és Ferencz Józsefnek cseh királylyá való koronáztatását, Riegerrel nem teljesen értettem egyet, mert ő a föderalizmust úgy képzelte, hogy abban Magyarország is részt vegyen. Valamely kö­zös államalakítás lebegett szemei előtt, ha­sonló az októberi diplomához, hogy a his­tóriai magyar királyság a históriai cseh királysággal, horvát királysággal, tiroli gróf­sággal stb. csináljanak egyesült osztrák államokat. Magyarország állami önállóságá­val és függetlenségével ez nem volt és soha­sem lesz összeegyeztethető. De semmi nehézsége nincs annak, hogy a perszonális unió Csehország királyával legyen a Ha­bsburg-monarchiá­­nak alapja. Nem a Jagellókra hivatkozunk hanem Mária Teréziára, ki száz évvel a fejérhegyi csata után viselte a cseh koronát, mint alkotmányos fejedelme a két országnak „rom­eine de Hongrie et Boheme“, ami Il­ik Frigyes porosz királyt minden okiratában és emlékirataiban czimezi. És I. Ferdinánd osztrák császár nem volt-e V. Ferdinánd Magyarország és Csehország királya, s nem koronáztatott-e meg a magyar alkotmányra Pozsonyban és a cseh alkotmányra Prágá­ban­­ ? Nem kellett nekünk vetekedni és ve­szekedni a múltban, miért kelljen a jövőre, mikor közös érdekünk az, hogy Bécs és a németek járma alól felszabaduljunk. Ennek reális alapjait ha keressük, megta­láljuk gazdasági téren, a politikai és köz­jogi viszonylatokban. Első feltétele a szövet­kezésnek negatív, tudniillik, hogy egymást ne bántsuk és egymás belügyeibe ne avatkoz­zunk. Tiszteljük a határokat: Csehország nem terjed túl a Morván, Magyarország pedig a Kárpátokon! Jól mondja Klosácz : a magya­rok nem magyarizálhatnak Csehországban és a csehek nem csehizálhatnak Magyarorszá­gon. Nagy hiba tőlük, ha teszik, mert pán­szláv izgatókkal nem paktálunk. Tót polgár­csinosodtam meg. Ha nem volna olyan el­csépelt, azt mondanám: a bábból pillangó lett s csodás dolog, hogy a molyköntössel együtt lefoszlottak rólam a molyhangula­­tok is.. . A tépelődések korszaka tehát lejárt s most már fenség is teljesen tudatában van annak, hogy él. — Maga egy kicsit túlbecsüli a jókedve­met. Nem a lelkületem változott annyira, csak éppen örülök. Örülök azon, hogy za­varba hoztam egy embert, aki parancsszóra jött ide, hogy feleségül vegyen, s mert arra van nevelve, hogy mindig engedelmeskednie kell a legnagyobb zsarnok, az etikett paran­csainak, belenyugodott a változhatatlanba s rászánta magát az áldozatra. Most egyszerre más árut kap, mint amire alkudott. Alkudott egy rossz majolika-tömegárura s karrarai márványszobrot oferálnak neki. A nevetsé­ges az, hogy a majolikát utálta s ez az uj szobor kezd neki bolondul, tetszeni s ez őszintén zavarba hozza. És én mulatok rajta. Igazán felséges komédia, egy har­­madszülött princz, aki beleszeret a menyasz­­szonyába, akit el kell neki venni. — Most már én is örülök a maga örömé­nek, mert látom... — Dehogy is lát kedves Fehér szomszéd, maga­­ nem lát semmit, mert egyszerűen téved. Én éppen ugy unom a derék Frigyes herc­zeget, mint eddig s éppen olyan ábránd nélkül lépek majd vele az oltárhoz, mint léptem volna hernyó­koromban. Amiért pe­dig ide jöttem magához, az nem kevesebb, mint hogy ismerni akarom a magam valódi értékét. — Igazán nem tudom, mit akar ezzel mondani fenség? — Maga szobrász, maga itt a hivatalos becslő. A szobromat jöttem megbeszélni ma­gával s úgy mellékesen meg akarom tudni, van-e tényleges, klasszikus értéke a for­máimnak ? Most már igazán zavarban voltam. Nem tudtam, a legmerészebb kaczérkodást űzi ve­lem ez a kis hirtelen fölcseperedett herczeg­­kisasszony, vagy csak meg akar egy csöppet gyötörni. Igazán olyan hiú, a váratlanul ölébe hullott szépségére, mint ahogyan mu­tatja, vagy tényleg szeretne megbolondítani. Nem értem reá azonban tovább meditálni ezen a kérdésen, mert Alexia herczegnő egy párisi nagyvilági dáma szadikus kaczér­­ságával ezt kérdezte : — Arról van szó, kedves mester, várjon Mayer Ferencz, bonni diák, ha­ most meg­látna, meg tudna-e halni ■— egy csókomért? — Arról meg lehet győződve fenség, hogy Mayer Ferencz meg tudott volna halni egy csókjáért Schneethalban is. — Akkor mégis ő volt az egyetlen igazi szakértő hármajuk közül, mert ő ösztönsze­­rűleg érezte meg, hogy belőlem még „lesz valami.“ — Legyen meggyőződve róla fenség, hogy a szerelmes embereket soha nem csalja meg ösztönük. Az ő számukra mindig „lesz valami“ abból, akit szeretnek s aki szereti őket. — Abból, aki szereti őket ? — mondta gú­nyosan kaczagva Alexia herczegnő. — Hát mondja, de őszintén, hiszi maga, hogy én szeretem Mayer Ferencz urat? — Ne haragudjék herczegnő, ha, őszinte leszek. — Csak bátran, hisz éppen azért ragasz­kodom önhöz. — Fenséged olyan, mint a kis macskák, akik először ébrednek öntudatra, hogy a körmeik kinőttek s azzal nemcsak gomol­yag­­gal lehet játszani, de egereket is lehet fogni. — Nos ? És ? — Nos és én már régesrégen magam is a macskák családjához tartozom s a vén kan­dúr maga is egeret eszik, de nem ir könyvet az egerek lélektanáról. — Bravó, kandúr bácsi. A kérdést fénye­sen parírozta, de válaszolni nem tudott reá. Nem baj. Végre is a szobrász a formák em­bere. Térjünk a dologra. Hogyan képzeli el a szobromat ? — Miután a párja lesz a stahrenbergi her­­czeg mellszobrának, mindenesetre egy kicsit sablonos lesz. Az a bizonyos, mélyen kivá­gott fejedelmi báli derék és semmi egyéb. Kiválóan fog illeni Frigyes herczeg lovastiszti egyenruhájához. *— Tehát én leszek a pendant? — Fenség, férj és feleség kölcsönösen pen­­dantjai egymásnak. — S ha én mégis azt akarnám, hogy ne­kem a saját használatomra — egy igazi mellszobrot készítsen rólam, úgy ahogy a művész lelke diktálja, vállalkoznék reá ? Egy pillanatig gondolkoztam s már közbe­vágott ;

Next