Magyaroszág, 1906. október (13. évfolyam, 238-264. szám)

1906-10-05 / 241. szám

Budapest 1906. péntek, október 5. MAGYARORSZÁG* A KÉT JOLIDAN. 5 PERNÉZIA REGÉNY. Irta: MICHEL CORDAY. Ez este La Rochettene szokatlan tárgyról kezdett beszélgetni: — Nem találod, hogy Jolidan Pierre egy idő óta nagyon megváltozott, csakugyan szomorú lett, mint ő maga mondja? Azt gondolta, hogy ha Mártát megkérdezi, legkönnyebben megtudhatja az igazságot. Nem kérdezte azonban, hogy mit érez Joli­dan Viktor iránt, akinek nevét sem akarta említeni, hanem Pierre nevét említette. Kér­désére egy őszinte ,,igen“ felelet eloszlatta volna egészen gyanúját és aggodalmait. Márta egészen elmerült az ágy fehérségé­ben, amelyből csak azóta látszott ki. Szemét a padmalyra szegezve, közönyösen telelte: — Lehet. — Latig'­ is ide, kedvesem. Beszéljünk őszintén. Emlékszel, mikor egész kicsiny voltál, ha azt akartam, hogy megmondd az igazat, így szóltam hozzád: „Tekints egye­nesen az Iuczorpha !“ Ugy­e, megértetted, amit tulajdonképpen kérdezni akartam tőled ? Márta Lenje felé fordította az arczát: — Mindenesetre. Egy ember, akit ma már a nagyok közé számítanak, meg akarja kérni a kezemet... La Rochettené fellélegzett: — Hát tudod? Márta felkönyökölt az ágyában. — Igen, tudom. de neked kellene a leg­jobban csodálkoznod, ha erre a kérésre rög­tön igent mondanék. Őszintén, én nagyon büszke, vagyok rá, hogy Jolidan Pierre nőül akar venni engem. De viszont van annyi büszkeség bennem a magam részéről, hogy úgy legyek a felesége, mint a lányok, akiket mások házasítanak ki. Én előbb kissé tanács­kozni akarok magammal. — Tudom, kedvesem, tudom . .. — Ne vágj elembe, Madelaine. Emlékszel, Madelaine, ezt a kifejezést is szoktad régen használni velem szemben: „Ne vágj elembe!“ Most én mondom neked . • • Mikor egy olyan ember, mint Jolidan Pierre, megkéri a ke­zemet, bizonynyal megfontolás után teszi. A magam részéről én is megfontolom a dolgot. Vár-e rám boldogság, vagy sem ? Tudok-e én elegendő boldogságot nyújtani neki? — Milyen aggodalmak! — sóhajtott La Rochettené. — Azt hiszem, jobb, ha előre aggódunk, mintha utólag megbánunk valamit. Engedd, hogy egy kissé átgondoljam a jövő szerepe­met Jolidon Pierre mellett és hogy boldog tudok-e majd lenni ebben a szerepben. — De biztos lehetsz , benne, kedvesem, ő nagyon szeret téged. És akit szeretnek, az már számíthat a boldogságra. A te részed­ről .. . — Már megint elembe vágsz! Hidd el, Madeleine, te nem tudod magadat belekép­zelni az én helyzetembe. Nekünk különböző a jellemünk . . . Elmondom egy fölfedezése­met, egy megfigyelésemet. Az emberek két­félék: hirtelen határozók és erősen akarók. A hirtelen határozók egy pillanat alatt dön­tenek sorsuk felett, m­ig az erősen akarók csak lassan, lépésről-lépésre állapítják meg terveiket. De m­ig az előbbieket bárminő ve­lőben megállítja írtjukban, az utóbbiak meg­győződésükből, amely lassan szilárdult meg bennük, semmi áron se engednek. La Rochettene a kezét tördelte: — Hát mit akarsz te tulajdonképpen ? — Az igazságot akarom megtalálni. En­gedd, hogy megvizsgáljam magamat és ko­molyan gondolkozzam a jövő felett. Külön­ben most úgyis vakációzunk idekint. A ko­moly, nagy dolgok csak Pak­sba való vissza­térésünk után kezdődnek meg ismét. Ha óhajtod, akkor beszélhetünk megint erről a dologról. Hagyd meg a szünidőmet, úgy sem bosszú. Helyes? — Legyen. Én nem akadályozhatlak meg benne, hogy gondolkozzál. Azt hiszem azon­ban, hogy te már eléggé ismered Jolidan Pierret___Elvégre, egészen szabad vagy. Márta megint betakarózott, La Rochettené mégegyszer homlokon csókolta és eltávozott, úgy érezte, hogy Mártának sok tekintetben igaza van. Bizonyos, az ő jellemük nagyon külömböző volt. Az az önbizalom, az a hatá­rozott ítélet, ami Mártában megvolt, benne nem volt meg soha. Márta szavai nem vol­tak ugyan határozottak, de reményeinek még nem vágták útját. Még mindig hihette, hogy tervei valóra válnak. Mióta idekint voltak Garvilleban, Márta minden bizonnyal érdeklődést tanúsított Joli­dan Pierre iránt Olvasta darabjait, érdek­lődött színpadi sikerei iránt és szívesen be­szélgetett vele. Viszont, mióta Viktor megérkezett, valami kis eltávolodás állott be Márta és Pierre kö­zött. A leány kevésbbé szívesen hallgatta az írót, mintha csak arra vigyázott volna, hogy a két testvér között egyiket se részesítse előnyben. Lehetett-e komoly jelentőséget tulajdonítani ennek a változásnak, vagy nem ? Volt-e valami jelentősége annak a köny­­cseppnek, amely Márta szemében az este megjelent. Asszonyi ösztöne, amelyben az idősebb testvér szeretete az anya gyöngédségével egyesült, azt súgta La Rochettenénak, hogy igen. A színész hangja föltétlenül hatott Mártára. És ha egyéb hatása nem volt is, minthogy kétkedést csepegtetett a leány szí­vébe, már nagyon is elég volt. Ez a kétke­dés magával hozta, hogy a szerelem, amely a leány szívében is ébredezni kezdett, tovább nem növekedett, hanem megpihent, amint megáll a virág növése, amelyet az éltető nap­fényről sötétségbe visznek át. .. . És La Rochettene elhatározta, hogy nem fogja meg­engedni, hogy ez a fejlődő szerelem elhal­jon. Soha jobban nem érezte Márta iránt való gyöngédségét, mint ebben a pillanatban. Az igazi szeretet abban áll, hogy boldognak akartjuk látni azt, akit szeretünk. Ő , pedig azt akarta, hogy Márta boldog legyen. Érezte, hogy Márta azt a boldogságot, amelyet ő sohasem ismert, csak Pierre mellett talál­hatja fel és elhatározta, hogy Pierrenek jut­tatja mindenáron a Márta kezét. De hogyan mentse meg Mártát? Elutaz­zanak innen hirtelen Jolidan Viktor közelsé­géből ? De hogy magyarázza meg az eljárást Le Rochettenek és magának Mártának is? Vagy értesítse Pierret, hogy vigyázzon öcs­­csére? Nem, azt nem lehet. Talán megsér­tené vele, talán éppen az ellenkező hatást érné el vele, mint amelyet tulajdonképpen óhajtott. Talán az esetleges veszély említésé­vel ezt az elmélkedésre hajló, félénk poéta­­lelket egyenesen elriasztaná-Egész éjjel ezek a gondolatok kínozták és alig hunyta le pár pillanatra a szemét. Mind­azonáltal sem reggel, sem az egész követ­kező nap folyamán nem tudott megállapodásra jutni önmagával. Este Márta és Soria társa­ságában elment a kaszinóba, ahol a két Jo­­lidannal találkoztak, ami még jobban fokozta aggodalmait. Mártának egyik gyöngesége volt a petits­­cheraus szerencsejáték. Ha nyert, nyeresé­gét kiosztotta a szegényei között, mert gyer­mekkorától kezdve megvoltak a szegényei Garvilleban. Ha ellenben veszített, akárhány­szor a szokottnál kisebb alamizsnát adott ne­kik és hozzátette: — Tegnap este veszítettünk. Ez este is játszott és La Rochettené, Soria és a Jolicbin testvérek háta mögött állva nézték a játékát. Egyszerre határozott terv merült föl az asszony agyában. Fölszólítani Jolidan Viktort, akiben szinte ösztönné fej­lődött ki a nőhódítás, hogy engedjen szabad teret bátyjának! Úgy érezte, hogy neki joga van ezt megmondani. És csakugyan, további elmélkedés nélkül, felhasználva a játék iránt megnyilatkozó általános érdeklődést, meg­érintette Viktor vállát és intett neki, hogy kövesse. Kint a park terros­­szerűleg ereszkedett le a tengerpart felé. A kavicsos utak csikorog­tak lépteik alatt. Majdnem egészen sötét volt, a hold csak bágyadtan világlott néha elő a felhőfoszlányok mögül. Az asszony nem tudta, hogy mit mondjon először. Minthogy hallgatott, a színész kérdezte meg: — Ön beszélni óhajtott velem, asszonyom? Hangja hideg volt és metsző, semmi sem volt benne a régi gyöngédségből. Ez a hi­degség mintha magához térítette volna La Rochettenét. Érezte, hogy most tisztáznia kell a helyzetet és kereken kijelentette: — Igen, Mártáról. Ön tudja, hogy a bátyja szereti őt? Viktor meglepetten nézett rá: — No ... és ? — Nem szólt önnek róla semmit? — Ilyen dolgokban némák vagyunk egy-* mással szemben. Ez hallgatólagos megegye­zés közöttünk. La Rochettené nem akart hinni neki: — És nem is vett észre semmit? Azt hit­tem, hogy ön tisztábban lát. Én már régen kitaláltam és ő tegnap este félig nyilatkozott is előttünk. Biztos vagyok benne, hogy ez a házasság nagyon szerencsés és boldog volna. Óhajtom is, hogy Márta boldog legyen és hogy meglegyen mindene, ami nekem hiány­zott ... Én és Pierre nagyon óhajtjuk ezt a házasságot. .Azt akartam, hogy ön is tudo­mást vegyen róla. Beszédét olyan kézmozdulatokkal kísérte, amelyek elárulták az ellenséget. De Viktor nem haladt közvetlenül mellette, fejét lehaj­totta és nem vett észre belőle semmit. Nyu­godtan kérdezte tehát: — Köszönöm a szíves figyelmeztetést. Tud­tommal azonban Márta kisasszony nagyon határozott jellemű, akiről nem lehet az ő meghallgatása nélkül határozni. Szereti ő is a bátyámat ? La Rochettené, akinek gyöngéjét érintette ez a kérdés, kissé csípősen válaszolt: — Azt hiszem. De az ön bátyja . .. hogy is mondjam? . . . nem felületes, hanem ko­moly, mély lélek. Mártának időre,van szük­sége, hogy teljesen megismerje. Én hónapo­kon át figyeltem őket az ön megérkezése előtt és láttam, hogy azon az uton vannak, hogy egészen megismerjék egymást. Most azt akarom azonban, hogy semmi se zavarja, ne térítse el őket erről az útról. Érti, hogy milyen konzekvencziákat vonhat le ön be­lőle? Egyenesen még nem mondta meg neki, hogy az ő udvarlásától félti Mártát. A szí­nész azonban közömbösen válaszolt: — Most már egyáltalán nem értem. E nyugodtság láttára La Rochettené egy­általán nem tudta már tartóztatni magát: — Úgy ! Tehát ön nem ért engem. Hát majd megmagyarázok mindent ! Különben is jobban szeretem a nyílt, egyenes beszédet. Nyolc­ nap óta, mióta hazajött, szüntelenül figyelem, kémlelem önt. És ha bolondságnak is látszik, én biztos vagyok benne, hogy ön számítással forgolódik Márta körül, ön meg akarja zavarni azt a gyermeket. A színész megállt és fölkiáltott: — Én? Csakhamar mérsékelte azonban magát, folytatta útját a kavicsos után és nyugodt hangon beszélt tovább : — A testvéri szeretet érthetővé teszi az ön igazságtalan vádjait, asszonyom. Maga tudhatja legjobban, hogy én hosszabb ideig sohasem voltam mellette és ha beszéltem vele, mindig az ön jelenlétében, az a legba­­nálisabb udvariasság hangján történt. — Igen, értem — mondta az asszony a lázas izgatottság hangján — ön mindig kor­rekt marad. Ön hidegen, nyugodtan játszik, de ennek a nyugodt játéknak is az a czélja, hogy megindítson, hogy tessék. Meglehet, hogy ez öntudatlan, mesterségszerű önnél­ örökös próba, hogy hasonló helyzetekben minő hatást érne el a színpadon. Hogy eset­leg másnak komoly érzéseibe gázol bele, az­zal ön nem törődik. Tegnap este megfigyel­tem önt, mikor elszavalta azt a költeményt. Látszólag valamennyiünkhöz, sőt a minden­­séghez intézte — de tényleg a­­vers Mártá­nak szólt, hogy őt megindítsa. És ön ezt jól tudta! Végül ő kényezett is. Mikor a színészre nézett, úgy vette észre, hogy az vállát vonogatja. Még jobban fel­ingerült :­­— Nos tehát! ... Én meg akarom gátolni ezt a játékot még idején; figyelmeztetni akarom, hogy ön feldúlja bátyjának és ennek a gyermeknek a boldogságát. És mindezt ezék nélkül, mert itt kalandokra nem szá­míthat . . . (Folytatása következik.) 19

Next