Magyaroszág, 1906. október (13. évfolyam, 238-264. szám)

1906-10-05 / 241. szám

18­ 1 „TURUL“ KILANDJil. 85 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. A mérnökök menekülési terve, a matrózok faképnél hagyása mind csak mese, melyet a kor­mányos az ő megtévesztésére talált ki. És ez az emberi vadállat itt áll elötre, a megbánás legkisebb jele nélkül. Vájjon nincs-e joga neki ezt az embert magával rántani a hideg hul­lámok közé, hogy együtt pusztuljanak el ?... Csak ne volna a Jo­­ita apja! .. . így nem szabad, hogy bűnös vére az ő kezéhez ta­padjon. .. Fuldokolva nyögte : — És te emberbőrbe öltözött ördög, te istentelen szörnyeteg, hát nem érzesz meg­bánást, nem roskadsz össze bűneid tudatá­ban? . . . Nem sir benned a lélek, hogy így összezúzod leányod boldogságát? Az én ha­lálom az ő halála is! De te élni fogsz — és szenvedni ... Ne félj, nem foglak elárulni, mert azt a­karom, hogy a lelked nyugtalan­ságával élj! Megmérgeztél ? Igen . . . úgy tetszik, hogy már érzem a méreg hatását... Gyomrom kavarog, agyam majd szétpattan... Szemem homályosodik ... De élni akarok ! Az evezőhöz ülj, hogy elérhessük a kikötőt... azután hazudj, amit tetszik és adass ellen­mérget. Nem akarok meghalni ily fiatalon... az élet oly igen szép, mikor még húszéves az ember és még alig élt, alig szeretett . . . Vad, emberfeletti erővel kezdte lapátolni a habokat. Gépiesen tette ugyanezt a kormá­nyos. Az ő kérlelhetetlen, számító szivébe is belopódzott a megbánás egy sugara. Két óra múlva megkerülték az Alexander­­fokot s nemsokára feltűnt a távolban a csil­lagda lobogója. Még egy negyedóra!... Jem azonban szemlátomást gyengült, ereje elhagyta, arcza lázas pírban égett. Egyszerre leküzd­hetetlen gyengeség szállta meg s az evező kihullott a kezéből. Félájultan terült el az evezőpadon s száraz ajkai közül mély, hörgő sóhajtások törtek elő. * Mikor újra felnyitotta a szemeit, a matróz­­szobában látta magát. A mérnök enyhítő­­szereket itatott vele, de ő szomorúan rázta a fejét. Mereven bámulta a plafont, azután hirtelen ötlött valami az eszébe. — Kérem, távozzanak. Gaszton úrral négy­szemközt akarnék beszélni. . . — Velem ? — kérde meglepetve Orleáns. — Igen, önnel. — A mérnök intésére mindenki eltávozott és a sir szélén álló beteg sietve mondott el mindent a rémüldöző francziának. Félek, fejezze be akadozva , hogy önökben is kárt talál tenni ez az ember... Kérem, vigyázzanak, akadályozzák meg . . . de addig nem szabad semminek sem tör­ténni, míg újabb gaztetten nem kapják . . . Esküdjék meg, Gaszton úr, hogy kérésem szerint cselekszik . . . — Esküszöm . . . — Köszönöm. Ez jól van így . .. Pedig reszketek a haláltól. — Szegény fiú ... és Jovitának nem üzensz valamit ? — Nem ! Nem szabad megtudnia a valót... Inkább gondolja azt, hogy hirtelen lettem hozzá ... ezt tán kiheveri majd, de a való biztosan megölné. Terhére volt már a beszéd, elhallgatott. Gaszton is. Vizesruhákat teregetett a Jem lázas fejére, amely rémképekkel kezdett meg­telni. Ki ügyelt volna arra a neszre, mely a küszöb felől hangzott ? Olyan volt, mintha egy patkány karmolászott volna ott. Az a­­ helyiség, ahonnan hallatszott, egyike volt­­ azon szobáknak, melyeket már napok óta nem használtak a Turul utasai. Egyszerre olyanforma zaj hallatszott, mintha odaát láb­ujj hegyen járna valaki. Gaszton nem ügyelt most oda. Nézte a hánykolódó beteget, amint elfehéredett ajak­kal még egyszer, utoljára susogta: — Jo-vi-ta ... Szive megszűnt dobogni s Orleáns zokogva hivta be a többieket hozzá. — Barátaim ... Jem meghalt a Jovita ne­vével az ajkán, aki a menyasszonya volt. Jertek, sirassuk el őt közösen . . . A folyósó hátterében egy meggörnyedt, összeesett alak állt a matrózok háta mögött. Tombi Tamás volt. Tudott mindent. Hallga­tózott az imént s tudta, hogy el van árulva. Egy ember kezébe vett letéve a sorsa s ez az ember, Gaszton Orleáns ... VL FEJEZET. Alattomos támadás. Mellőzzük a megindító részleteket, melyek­kel Jemet átadták a földnek. Ne beszéljünk a könyecéről, mely a sírgödörbe követte őt, hanem nézzük, hogy a Turul szerencsétlen utasai miképp készültek el a zord télre, mely már vicsorgatta fehér fogait. A mérnök minapi kirándulása nagyon ered­ményes volt a repülőgép éléstárára nézve. Topek alattvalóival egy pompás vadászatban is részt vett Gasztonnal és Harryval, amidőn 8 vagy 10 rozmárt sikerült elejteniök. E készlet nagy részét varrótűkön és horgokon vásárolták meg Ikatonak lakosaitól; azután a szívélyes búcsú következett, melynek folyamán nyomtalanul eltűnt egy vadász­kés, egy csomó üres konzervdoboz és egy rozsdás hordóabroncs ... Az eszkimók ugyan váltig tiltakoztak a gyanúsítások ellen és Tapek is büszkén erősködött, hogy az ő népe nem lop soha. Ugyanezt tette a fiatal Metek is, de épp ezzel vonta magára a figyel­met, mert a szemes matrózok egyike épp az ő lábai alatt pillanta meg az eltűnt vadász­kést. Mikor a reményteljes csemete észre­vette ezt, mosolyogva nyújtotta azt át a mér­nöknek s engesztelésin még egypár meleg fókabőr-csizmát is adományozott. Ezzel szent lett a béke és az eszkimók kurjongatva vág­tattak el szánjaikon. A fedélzetről nézték őket s Orb­áns hirtelen megfordult, hogy a kormányos után nézzen . . . Megpillantotta őt a háta mögött, tekintetük e perezben ta­lálkozott. A következő pillanatban Tamás megfordult s eltávozott a fedélzetről. Orleáns­­nak feltűnt a gyors távozás. Mintha kerülte volna amaz az ő tekintetét . . . Csak nem sejt talán valamit? Bizonyosan megtudta, hogy a haldoklóval négyszemközt találkozott és most rosszat sejt . . . Tombi pedig ezalatt előkereste vadászesz­közeit, fegyverét a vállára vetette és eltávo­zott azon ürügy alatt, hogy megkeresi egy sarki róka fészkét. Igazában az vezette, hogy nagy szükségét érezte most az egyedüllét­nek. Felkapaszkodott a megfigyelőhely fen­­sikjára s nemsokára messze a háta mögött maradt a tanya. Könnyebbülten lélegzett; a szakgatott kiál­tások, vad indulatának szülöttei itt szabadon törhettek elő kebléből. Itt nem kellett arczát elrendezni, nem kellett termetét kiegyenesí­teni : mehetett görnyedten, ahogy hozzá, a bűnös emberhez illett, akit legörnyeszt a bű­n tudata.­­ ... Eszébe jutott, mint tekintettek reá, — mindig csak reá — a halott üveges szemei... Még amikor vászonlepedőbe varrták Jemet a sírbatétel előtt, akkor is úgy tetszett neki, mintha a halott folyton csak őt nézné a szemfedélen keresztül is... Elfordította fejét. El akart futni onnan. De a félelem megbé­nította, mert bármerre fordult is, folyton az üveges szemekkel találta magát szemközt. Most is, itt a feltornyosuló jégsziklák közt, folyton egy fehér arcz kisértett előtte . A rém arcza volt... és Tombinak úgy tetszett, hogy ez az üldöző, vádló arcz mindegyre azt mondja: — Gyilkos !... Mosolygott balgaságán és mégis irtózott ettől az arcztól. Lihegve sietett tovább. A rémkép csak ott kisértett előtte. Nem akart tágítani, ki­ár nem is sietett, de futott s vakon rohant előre. Csak úgy gőzölgött rajta a ruha. Egyszerre megbotlott valamibe, el­vágódott és a fejét odaütötte. Érezte, hogy vérzik s ez magához térítette. Szidta gyön­­geségét. Mit, csak nem fog félni a saját ár­nyékától ? Hisz úgysem első ez az eset... Hogy a lányának vőlegénye volt? Hát tehet ő róla? Nem eléggé igyekezett haza a csó­nakkal, hogy otthon megmentsék? Így hittegette magát Tamás. Szépítgette tettét és utoljára egész megnyugodott. Rágyújtott a pipájára és serczegve szítta. Mitől féljen ? A törvény keze idáig el nem ér, legalább is a jövő tavaszig biztosítva van. De egy mégis nyugtalanította. Gaszton mindent tud s ha megszegi a halottnak tett­­ fogadalmát, akkor neki vége ... Arra kell tehát törekedni, hogy ne beszéljen. És ha beszélni fog, ő el fogja hitetni, hogy csupán agyrém mindaz, amit nem fecsegett A fiatal­embert mindenesetre jó lesz behálózni, hűsé­get és ragaszkodást fog tetetni iránta s igy végképp elfojt majd minden gyanút. Csak most vette észre, hogy esteledik. A nap súrolta a látóhatár szélét és nemsokára el is tűnt. Tamás visszafordult, hogy mielőbb a tanyára érjen. Nem volt szalad sokáig kimaradnia, mert azzal gyanút keltene... Sietve tért vissza azon az útón, amerre jött, de félóra múlva azt vette észre, hogy elté­vedt. Tétovázva állt meg. Nem tudta, hogy merre forduljon. A nap­, eltűnt és a, csillagos ég rosszul tájékozta. Össze-vissza futkosott, kereste régi nyomait a hóban, de nem ta­lálta. Nemsokára azután jóformán találomra vágott neki egy ösvénynek. A hó esni kezdett, apró pelyhek lebegtek a szélben s a féldre kékes köd ereszkedett alá. Többször megbotlott, azt hitte, hogy rossz irányban halad. Csak a tenger mozgása tájékozta. Átugrálta a szakadékokat és kike­rülte a rejtett vermeket, melyek telve voltak hóval. Egyre jobban közeledett czéljához, már sejtette is a ködön keresztül a tengert. Most következett az út legnehezebb része. Elérte a fensik lábát és a sűrü­ hóhullás közt, az egyre növekedő sötétségben kapasz­kodott fel a tetőre. Libegve állt meg. A fen­­sik déli szélén, tőle alig száz lépésnyire állt egy sötét házikó; a megfigyelő és Tombinak úgy tetszett, hogy a meridián-nyíláson fényt lát kiömleni... Ki járhatott most ott és mit csinálhatott egyedül? Tombi settenkedve közeledett arra felé.* Gaszton mindenfelé kereste az emberét, feltűnt neki, hogy az elhagyta a tanyát. Egész délután nyugtalan volt, kérdezőskö­­dött a matrózoktól, de egyik sem látta, hogy merre tűnt el a kormányos. Egyszer a ten­gerre is gondolt: az „Avion”­ra, melynek a parton kellett kikötve lennie . . . Lement a partra — a csónak ott volt. Merre mehetett hát? Még a megfigyelőbe is felment, onnan tekintett szét, de sehol semmi. Ha már itt volt, egyúttal megtette a na­ponkénti megfigyeléseket, melyek ugyan Funkellman, avagy Dumpell hatáskörébe tartoztak, de ezek úgy­ látszik ma teljesen megfeledkeztek erről. A hőmérsék meglehe­tős alacsony volt itt, de a meggyújtott zsír­­lámpás csakhamar kellemes meleget terjesz­tett. Előszedte a jegyzőkönyvet, melyben föl­jegyzések és számadatok vegyesen tarkáltak. Azután helyre rakott ismét mindent, cziga­­rettre gyújtott és leült egy falóczára. Lassankint elröppent a lelke ebből a hi­deg, havas világból; rózsaszínű felhőcskék folytak össze szemei előtt. Hazájára gondolt most, Gaszkonyra és Saint-Cyrre, ahol pár évet töltött a katonai akadémián. Majd vi­szont elborult lelki szemei előtt a látóhatár: sűrü köd nehezedett rá s az egészből egy halavány, behunyt szemű arcz bontakozott ki ... a Kalulu arcza. Szomorú volt ez a visszaemlékezés, de kedvesek az emlékek. Úgy tetszett neki, hogy most is mellette ül a néger leány; szomorúan, hűséges ragasz­kodással — mint akkor . . . Hiú álmodozás ! Felkelt a helyéről. Kinyitotta a szabadba vezető ajtót s lámpással kezében kilépett. Künn sötét volt és hideg; a hó sűrűn esett. A lámpát maga mellé a földre helyezte s jól beburkolózott bundájába. A repülőgép felől minden csöndes volt, csak a tenger csapko­dása hallatszott. A szél lobogtatta a lámpás lángját s hosszú, kisérteties árnyékok tánczol­­tak a friss havon. Elfújta a lámpát s a láng utolsó lobbanásánál úgy tetszett neki, hogy egy árnyék vonul meg a sziklalépcső karfája mögött. (Folytatása következik.) MAGYARORSZÁG Budapest, 1906. péntek, oktober 6.

Next