Magyarország, 1907. január (14. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-01 / 1. szám

i a földet, ősi intézményeinket, vagyo­nunkat és államunkat a magyar hege­móniának. Csak ez alkothat itten álla­mot, másképp szétesik; minden és ne­künk végünk van. Okos politiká­val megerősödünk belsőleg, kiszorít­juk az osztrákot és a németet s ezzel egyszersmind kivívtuk nemzetközi po­­zíc­iónkat Európa műveit nemzetei és független államai sorában. Ez a czél, erre kell törekednünk az újévben is minden nap. Dolgoznunk kell e feladatnak megoldásán, a mil­liók mindegyikének módjában áll köz­reműködni, mert mindenkinek adott a teremtő isten észt és hatáskört. Tegye meg hát mindenki a kötelességét, akkor Isten is megsegít. Ha ezen nagy mun­kában sikert arattunk, úgy lesz boldog az újév s boldog a magyar! A helyzet. — Saját tudósítónktól. — Budapest, deczember 31. Tíz esztendő! Vájjon szerencsésebb lesz-e, mint az, amelynek utolsó napját ma éljük? A nemzetnek valóban nagy szüksége van nyugalmas, békés munk­ára: várjon lehet-e igazán dolgozni az ország érdekében az el­jövendő 1907-ik esztendőben ? Az elmúlt év első része nem a munka időszaka volt, ha­nem a­­küzdelemé. Küzdenünk kellett alkot­mányunkért, közszabadságunkért, harc­ol­­nunk kelett idegen elnyomóink és saját nemzetünk hittelen fiai ellen. A harcz tüzé­ben szünetelt a munka s a béke megkötése óta a romok eltakarításával telt el az idő. Mikor az elmúlt esztendő első napja bekö­szöntött, Fejérváry már hatalma tetőpontján állott s a kormányzás terén múlt is állott mögötte. A hírhedt főispáni installácziók nagy része megtörtént már, a vezérlőbizottság fel volt oszlatva: úgy látszott, hogy az ab­szolutizmus hosszú életre rendezkedik be. Senki, még a közélet vezérei sem tudhatták, mi lesz holnap. Ekkor jött a házfeloszlatás. Emlékezetünk­ben átsuhan február 19-ének mozgalmas képe. Fabricius ezredes halálsápadt arcza tűnik fel a homályból, amint az üres házban az el­nöki székből felolvassa a feloszlató ira­tot, bajonetek csillogására emlékezünk s harsány vezényszó cseng a fülünkbe. És em­lékezünk mozgalmas napokra, amikor egy­más arczárói lestek, olvasták le a hazafiak az elkeseredés, az aggodalom érzését. Ámde ekkor már jelentkezett a remény­nek egy halvány sugara. A királyi esküre esett ez a fény s mikor már Bécsben is meg­látták, hogy az országgyűlés összehívását csak nyit törvénysértéssel lehet elodázni, akkor nyert ügye volt a nemzetnek. I. Fe­­rencz Józsefnek mégis csak kedvesebb volt az eskü szentsége minden hatalmi tény­­nél. Még csak egy nagy mérkőzés volt az alkotmány ereje és az esküszegés ügynökei között. Ez a küzdelem Bécsben folyt le nagy arányokban a kulisszák mögött. És mikor a Th­cer­e-kabinet megalakult, abban az órában egy csomó földig sújtott ember rohant ki a Bank­gassei magyar házból. Azután jöttek a választások, melyek fénye­sen igazolták a nemzeti küzdelmet. Abszolút többségre jutott a függetlenségi párt, óriási többséggé alakult a koalíc­ió. Megkezdődött a romok eltakarítása s az alkotmá­nyon esett sérülések helyrehozása. A ország költségvetés nélkül volt, a törvényhatóságok szerteszórva. Munka volt bizony ez is, úgy hogy produktív munkálkodásra már csak az év utolsó hónapjaiban maradt idő. A jövő esztendő ennek a munkának az időszaka lesz. És ha nem tornyosítanak újabb felhőket a politika egére mesterséges eszkö­zökkel, ha a parlament és kormány ráléphet végre arra az útra, melyen az átmeneti idő­ben haladni akar, az alkotmányjogi, gazdasági és társadalmi alkotások terére, akkor az 1907-ik esztendő, ha nem is oly nevezetes, de nem lesz értéktelenebb esztendeje törté­nelmünknek, mint az az év, melytől ma el­búcsúztunk. * Bánffy Dezső báró a szegedi beszámolón tovább fújta azt a nótát, amit czikkeiben megkezdett. Azt mondja, hogy a koalíc­ió ma már csak arra való, hogy a „67-es alapon álló kisebbségi pártok segítségével a független­ségi párt is 67-es alapra helyezkedhessék és a 67-es pártok c­égérével 67-es politikát csi­nálhasson.“ Mi jogosítja föl Bánffy Dezsőt erre a gyanúsításra ? Talán az, hogy — amint ő mondja — „a gazdasági s katonai kérdé­sek gyors és a nemzetnek a küzdelemben el­foglalt állásával szemben, úgy látszik, kedve­zőtlen megoldást követelnek?“ Hát honnan tudja azt Bánffy Dezső, hogy a függetlenségi párt akár a gazdasági, akár a katonai kérdésben hozzájárulna a küzde­lemben elfoglalt álláspontnál kedvezőtlenebb megoldáshoz ? Mit látunk a gazdasági kérdés­ben ? Azt, hogy Kossuth Ferencz nagy erély­­lyel készíti elő a gazdasági különválást, ezért látott hozzá a nagyarányú iparfejlesz­téshez, ezért gondoskodik a hajózás fejlesz­tése által arról, hogy a nagy világgal minél sűrűbb kereskedelmi összeköttetésünk legyen, azért nem köt Ausztriával vámszövetséget, hanem szerződést. Vájjon ez 67-es gazdasági politika ? A katonai kérdésben könnyebb a helyzete Bánffynak, mivel ez a jelen pillanatban sok­­kal sűrűbb homályban van, hogysem meg ne lehetne koc­káztatni a baljóslatot. De a függetlenségi párt álláspontja ebben a kér­désben is egészen tiszta, egyenes és világon. A királylyal kötött megegyezés szerint a katonai kérdés az átmeneti időben nem kerül megoldás alá. De ha a katonai kérdést még­ az átmeneti idő alatt fölülről fölvetik, akkor természetesen a függetlenségi pártnak is föléled a joga arra, hogy a maga szempont­jait ebben a kérdésben is előtérbe tolja és azok érvényesítésére törekedjék. És abbatt egészen biztos lehet Bánffy Dezső báró, hogy a függetlenségi párt ezzel a jogával élni is fog. Nem egyéb tehát alaptalan gyanúsításnál az, amikor Bánffy Dezső azt imputálja a Hja, Páris ! ... Párisi Ez az örökösen éhes, kegyetlen moloch, nagyon szeszélyes ám ! . . . Ide csábítja, vonzza a tehetségeket, ígér diadalt, ad szép frázisokat... „Hogni­­fique„Charmant /“, „Oh, ravissant /“, „Quel Bijou!“, „Incomparable /“ ... Végül kapunk helyet a Pantheonban vagy a... Mor­gue-ban. De tényleg, csak az öreg, beérkezett nagy mestereket támogatják Párisban is, és a hol­tak művészetét fizetik meg busásan . . . „sans compter“. Persze hogy ilyen módon csak az a néhány műárus , Kunst-Jiléna leszen milliomossá, akik annál könnyebben szipo­­lyozhatják ki és kergetik rettenetes nyomo­rúságba a fiatal talentumokat. Weisse is sokáig alkotott hiába az ő művészlelkével, csak jótékony czélra, vagy a tűzoltók tombolására kértek tőle képeket ingyen. De ha ő akart eladni, akkor csak azzal fizették ki hogy: — Ön még fiatal ember, monsieur, —­­várhat! Ő hát kitartással várt, dolgozott és élt, ahogy tudott Gondolt Millet-re, Jongkind-ra és Pach Lászlóra, akik szintén vártak­­vártak­, nyomorogtak, m­íg éhen nem haltak.­­ Mikor azonban egy nap meghallotta, hogy­­ Millet-nek az Angelus-át, azt az egykor ötven frankért eladott remekművet, egymillióért vá­sárolták vissza és külön hajón hozzák haza Amerikából, elhatározta Weisse, hogy bármi­képp, de találni fog módot a fiatal tehetsé­­­­gek támogatására és védelmére. Azóta futott-futott. . . Beszélt, kért, a kő nyergeit — mint egy mezítlábas apostol — amíg végre sikerült egy egyesületet megte­remtenie, melynek ezélin részen a művész­ „La Maison des arts.“ — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta : Szikszay Ferencz. Fázis, deczember 25. Jönnek, múlnak a századok; minden meg­változik az emberiség életében és szokásaiban, csak Urunk Jézus születésének naiv megün­neplése marad meg a fényes úri termekben , épp úgy, mint a nádfedeles, rozoga kuny­hókban . . . Ezen a napon sok könyet felszárít a kará­csonyi rőzse tüzének melege. Hisz a szívek jótékonysága ma már mindenekre kiterjed : felruházzák a szegénysorsú fázó gyermekeket, virágot szórnak az ispotályok kórágyaira .. . Még a kutyát sem verik ki ebbe a ziman­­kós hidegbe. Csak a Gondolat munkásaival nem törődött­­ eddig senki. Még karácsonykor sem. Sohasem ! Pedig az, aki ír, fest, farag, vés, muzsikál, — szóval a lélek legtisztább örömeit teremti meg — érdemelne leginkább szeretetteljes, diszkrét támogatást. A művészember, aki méltó e névre,­­ sokszor rabja lesz a kétségbeesésnek és az undornak. Ilyenkor le akarja rázni a merkan­tilizmus s az emberi butaság jármát. Lelké­nek kibontott szárnyaival a csillagokat elérni törekszik, melyek felé mindig vágyakozik. Alkot műremekeket ilyenkor, ele persze nincs mit ennie. Ezek az álmodozó, érzékeny, naiv lények a természet és a modern kor mostoha­­gyermekei. Künn a világban mindig nyomo­rognak (különösen a pályájuk kezdetén) ha­csak véletlenül nincsen vagyonuk. Az anyagiakért való borzalmasan rideg küzdelmek folytonosan elvonják őket a mun­kájuktól, amely pedig teljes harmóniát és lelki nyugalmat követelne, így nincsen meg a szabadságuk, nincs meg a függetlenségük azt alkothatni, ami az ideáljuknak megfelel . . . Szóval, bizony valljuk be, nagyon el van hagyatva mindenütt a művész, akárcsak az a pusztaságban bolyongó vándor. Nem léphet közvetlenül érintkezésbe még azzal az intel­lektuális közönséggel sem, akinek esztétikus meghódítására törekszik. Ezért használhatja ki őket mindenki egy darab kenyérért és még a legjobb esetben is meg kell osztaniok egy-egy halhatatlan alko­tás silány bérét, művészethez nem is értő, lelketlen kufárokkal. Az is igaz azonban, hogy a művész, aki­ az álmok világában él, majdnem mindig el­lensége önönmagának, ha anyagi érdekeiről van szó. Weisse Rudolf, egy magyar származású művész­ember, aki húsz év óta küzd és d­ol­gozik Párisban, már sokszor elgondolhatta magában mindazt, amit itt föntebb leírtam. Mikor télvíz idején, felöltő nélkül, dideregve, hónalja alatt egy képével, tétovázva állott meg valamelyik boulevardi nagy képkeres­kedő üzlete előtt. A kirakatban egy kis­ Corot­­képre világított a villamos reflektor, melynek csak 30.000, mondd harrminczezer frank volt az ára. A szegény Weisse munkájáért pedig —­­mely a SzalohDá'n­.'is föltűnt —nem adott egyik marchand még 30 frankot semi JAGYARORSZAG Budapest, 1907. kedd, január .s

Next