Magyarország, 1907. január (14. évfolyam, 1-27. szám)
1907-01-01 / 1. szám
i a földet, ősi intézményeinket, vagyonunkat és államunkat a magyar hegemóniának. Csak ez alkothat itten államot, másképp szétesik; minden és nekünk végünk van. Okos politikával megerősödünk belsőleg, kiszorítjuk az osztrákot és a németet s ezzel egyszersmind kivívtuk nemzetközi pozíciónkat Európa műveit nemzetei és független államai sorában. Ez a czél, erre kell törekednünk az újévben is minden nap. Dolgoznunk kell e feladatnak megoldásán, a milliók mindegyikének módjában áll közreműködni, mert mindenkinek adott a teremtő isten észt és hatáskört. Tegye meg hát mindenki a kötelességét, akkor Isten is megsegít. Ha ezen nagy munkában sikert arattunk, úgy lesz boldog az újév s boldog a magyar! A helyzet. — Saját tudósítónktól. — Budapest, deczember 31. Tíz esztendő! Vájjon szerencsésebb lesz-e, mint az, amelynek utolsó napját ma éljük? A nemzetnek valóban nagy szüksége van nyugalmas, békés munkára: várjon lehet-e igazán dolgozni az ország érdekében az eljövendő 1907-ik esztendőben ? Az elmúlt év első része nem a munka időszaka volt, hanem aküzdelemé. Küzdenünk kellett alkotmányunkért, közszabadságunkért, harcolnunk kelett idegen elnyomóink és saját nemzetünk hittelen fiai ellen. A harcz tüzében szünetelt a munka s a béke megkötése óta a romok eltakarításával telt el az idő. Mikor az elmúlt esztendő első napja beköszöntött, Fejérváry már hatalma tetőpontján állott s a kormányzás terén múlt is állott mögötte. A hírhedt főispáni installácziók nagy része megtörtént már, a vezérlőbizottság fel volt oszlatva: úgy látszott, hogy az abszolutizmus hosszú életre rendezkedik be. Senki, még a közélet vezérei sem tudhatták, mi lesz holnap. Ekkor jött a házfeloszlatás. Emlékezetünkben átsuhan február 19-ének mozgalmas képe. Fabricius ezredes halálsápadt arcza tűnik fel a homályból, amint az üres házban az elnöki székből felolvassa a feloszlató iratot, bajonetek csillogására emlékezünk s harsány vezényszó cseng a fülünkbe. És emlékezünk mozgalmas napokra, amikor egymás arczárói lestek, olvasták le a hazafiak az elkeseredés, az aggodalom érzését. Ámde ekkor már jelentkezett a reménynek egy halvány sugara. A királyi esküre esett ez a fény s mikor már Bécsben is meglátták, hogy az országgyűlés összehívását csak nyit törvénysértéssel lehet elodázni, akkor nyert ügye volt a nemzetnek. I. Ferencz Józsefnek mégis csak kedvesebb volt az eskü szentsége minden hatalmi ténynél. Még csak egy nagy mérkőzés volt az alkotmány ereje és az esküszegés ügynökei között. Ez a küzdelem Bécsben folyt le nagy arányokban a kulisszák mögött. És mikor a Thcere-kabinet megalakult, abban az órában egy csomó földig sújtott ember rohant ki a Bankgassei magyar házból. Azután jöttek a választások, melyek fényesen igazolták a nemzeti küzdelmet. Abszolút többségre jutott a függetlenségi párt, óriási többséggé alakult a koalíció. Megkezdődött a romok eltakarítása s az alkotmányon esett sérülések helyrehozása. A ország költségvetés nélkül volt, a törvényhatóságok szerteszórva. Munka volt bizony ez is, úgy hogy produktív munkálkodásra már csak az év utolsó hónapjaiban maradt idő. A jövő esztendő ennek a munkának az időszaka lesz. És ha nem tornyosítanak újabb felhőket a politika egére mesterséges eszközökkel, ha a parlament és kormány ráléphet végre arra az útra, melyen az átmeneti időben haladni akar, az alkotmányjogi, gazdasági és társadalmi alkotások terére, akkor az 1907-ik esztendő, ha nem is oly nevezetes, de nem lesz értéktelenebb esztendeje történelmünknek, mint az az év, melytől ma elbúcsúztunk. * Bánffy Dezső báró a szegedi beszámolón tovább fújta azt a nótát, amit czikkeiben megkezdett. Azt mondja, hogy a koalíció ma már csak arra való, hogy a „67-es alapon álló kisebbségi pártok segítségével a függetlenségi párt is 67-es alapra helyezkedhessék és a 67-es pártok cégérével 67-es politikát csinálhasson.“ Mi jogosítja föl Bánffy Dezsőt erre a gyanúsításra ? Talán az, hogy — amint ő mondja — „a gazdasági s katonai kérdések gyors és a nemzetnek a küzdelemben elfoglalt állásával szemben, úgy látszik, kedvezőtlen megoldást követelnek?“ Hát honnan tudja azt Bánffy Dezső, hogy a függetlenségi párt akár a gazdasági, akár a katonai kérdésben hozzájárulna a küzdelemben elfoglalt álláspontnál kedvezőtlenebb megoldáshoz ? Mit látunk a gazdasági kérdésben ? Azt, hogy Kossuth Ferencz nagy erélylyel készíti elő a gazdasági különválást, ezért látott hozzá a nagyarányú iparfejlesztéshez, ezért gondoskodik a hajózás fejlesztése által arról, hogy a nagy világgal minél sűrűbb kereskedelmi összeköttetésünk legyen, azért nem köt Ausztriával vámszövetséget, hanem szerződést. Vájjon ez 67-es gazdasági politika ? A katonai kérdésben könnyebb a helyzete Bánffynak, mivel ez a jelen pillanatban sokkal sűrűbb homályban van, hogysem meg ne lehetne kockáztatni a baljóslatot. De a függetlenségi párt álláspontja ebben a kérdésben is egészen tiszta, egyenes és világon. A királylyal kötött megegyezés szerint a katonai kérdés az átmeneti időben nem kerül megoldás alá. De ha a katonai kérdést még az átmeneti idő alatt fölülről fölvetik, akkor természetesen a függetlenségi pártnak is föléled a joga arra, hogy a maga szempontjait ebben a kérdésben is előtérbe tolja és azok érvényesítésére törekedjék. És abbatt egészen biztos lehet Bánffy Dezső báró, hogy a függetlenségi párt ezzel a jogával élni is fog. Nem egyéb tehát alaptalan gyanúsításnál az, amikor Bánffy Dezső azt imputálja a Hja, Páris ! ... Párisi Ez az örökösen éhes, kegyetlen moloch, nagyon szeszélyes ám ! . . . Ide csábítja, vonzza a tehetségeket, ígér diadalt, ad szép frázisokat... „Hognifique„Charmant /“, „Oh, ravissant /“, „Quel Bijou!“, „Incomparable /“ ... Végül kapunk helyet a Pantheonban vagy a... Morgue-ban. De tényleg, csak az öreg, beérkezett nagy mestereket támogatják Párisban is, és a holtak művészetét fizetik meg busásan . . . „sans compter“. Persze hogy ilyen módon csak az a néhány műárus , Kunst-Jiléna leszen milliomossá, akik annál könnyebben szipolyozhatják ki és kergetik rettenetes nyomorúságba a fiatal talentumokat. Weisse is sokáig alkotott hiába az ő művészlelkével, csak jótékony czélra, vagy a tűzoltók tombolására kértek tőle képeket ingyen. De ha ő akart eladni, akkor csak azzal fizették ki hogy: — Ön még fiatal ember, monsieur, —várhat! Ő hát kitartással várt, dolgozott és élt, ahogy tudott Gondolt Millet-re, Jongkind-ra és Pach Lászlóra, akik szintén vártakvártak, nyomorogtak, míg éhen nem haltak. Mikor azonban egy nap meghallotta, hogy Millet-nek az Angelus-át, azt az egykor ötven frankért eladott remekművet, egymillióért vásárolták vissza és külön hajón hozzák haza Amerikából, elhatározta Weisse, hogy bármiképp, de találni fog módot a fiatal tehetségek támogatására és védelmére. Azóta futott-futott. . . Beszélt, kért, a kő nyergeit — mint egy mezítlábas apostol — amíg végre sikerült egy egyesületet megteremtenie, melynek ezélin részen a művész „La Maison des arts.“ — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta : Szikszay Ferencz. Fázis, deczember 25. Jönnek, múlnak a századok; minden megváltozik az emberiség életében és szokásaiban, csak Urunk Jézus születésének naiv megünneplése marad meg a fényes úri termekben , épp úgy, mint a nádfedeles, rozoga kunyhókban . . . Ezen a napon sok könyet felszárít a karácsonyi rőzse tüzének melege. Hisz a szívek jótékonysága ma már mindenekre kiterjed : felruházzák a szegénysorsú fázó gyermekeket, virágot szórnak az ispotályok kórágyaira .. . Még a kutyát sem verik ki ebbe a zimankós hidegbe. Csak a Gondolat munkásaival nem törődött eddig senki. Még karácsonykor sem. Sohasem ! Pedig az, aki ír, fest, farag, vés, muzsikál, — szóval a lélek legtisztább örömeit teremti meg — érdemelne leginkább szeretetteljes, diszkrét támogatást. A művészember, aki méltó e névre, sokszor rabja lesz a kétségbeesésnek és az undornak. Ilyenkor le akarja rázni a merkantilizmus s az emberi butaság jármát. Lelkének kibontott szárnyaival a csillagokat elérni törekszik, melyek felé mindig vágyakozik. Alkot műremekeket ilyenkor, ele persze nincs mit ennie. Ezek az álmodozó, érzékeny, naiv lények a természet és a modern kor mostohagyermekei. Künn a világban mindig nyomorognak (különösen a pályájuk kezdetén) hacsak véletlenül nincsen vagyonuk. Az anyagiakért való borzalmasan rideg küzdelmek folytonosan elvonják őket a munkájuktól, amely pedig teljes harmóniát és lelki nyugalmat követelne, így nincsen meg a szabadságuk, nincs meg a függetlenségük azt alkothatni, ami az ideáljuknak megfelel . . . Szóval, bizony valljuk be, nagyon el van hagyatva mindenütt a művész, akárcsak az a pusztaságban bolyongó vándor. Nem léphet közvetlenül érintkezésbe még azzal az intellektuális közönséggel sem, akinek esztétikus meghódítására törekszik. Ezért használhatja ki őket mindenki egy darab kenyérért és még a legjobb esetben is meg kell osztaniok egy-egy halhatatlan alkotás silány bérét, művészethez nem is értő, lelketlen kufárokkal. Az is igaz azonban, hogy a művész, aki az álmok világában él, majdnem mindig ellensége önönmagának, ha anyagi érdekeiről van szó. Weisse Rudolf, egy magyar származású művészember, aki húsz év óta küzd és dolgozik Párisban, már sokszor elgondolhatta magában mindazt, amit itt föntebb leírtam. Mikor télvíz idején, felöltő nélkül, dideregve, hónalja alatt egy képével, tétovázva állott meg valamelyik boulevardi nagy képkereskedő üzlete előtt. A kirakatban egy kis Corotképre világított a villamos reflektor, melynek csak 30.000, mondd harrminczezer frank volt az ára. A szegény Weisse munkájáért pedig —mely a SzalohDá'n.'is föltűnt —nem adott egyik marchand még 30 frankot semi JAGYARORSZAG Budapest, 1907. kedd, január .s