Magyarország, 1907. január (14. évfolyam, 1-27. szám)
1907-01-01 / 1. szám
Budapest, 1907. kedd, január MAGYARORSZÁG függetlenségi pártnak, hogy a kisebbségi pártok segítségével 67-es politikát akar csinálni. Ezt nem fogja a függetlenségi párt csinálni soha, sem magában, sem más pártokkal együtt. De a Bánffy Dezső báró kedvéért azt sem fogja megcselekedni, hogy most, az átmeneti idő lejárta és az abban kitűzött feladatok megoldása előtt, minden igaz ok nélkül, megtörje a többi pártokkal kötött szövetséget és megegyezést. A függetlenségi párt úgy fogja föl ezt a dolgot, hogy az a megegyezés, amit még mint kisebbség kötött, kötelezi őt, mint többséget is. És a függetlenségi párt az egész átmeneti idő tartama alatt állni is fogja ezt az egyezséget mindaddig, amíg annak fölbontására rajta kívül eső tényezők okot nem szolgáltatnak. Budapest, december 31. A király Budapesten. Változott diszpozícziók szerint a király — mint értesülünk — már január 2-án délután öt órakor Budapestre érkezik. A delegácziók. Az osztrák delegácsió január 2-án tartja első ülését Budapesten, a magyar delegátusok valószínűleg csak 7-én gyűlnek őszévé, akkor is formális ülésre. A delegáczionáls udvari ebédek félhivatalos jelentés szerint 4-én és 6-án lesznek. 12-én udvari bál lesz. Kossuth Ferencs üdvözlése. Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter a mai napon a következő üdvözlő táviratokat kapta: ■Kassa. Tisztelettel alulírott kamara mai díszközgyűléséről köszönetet mond nagy méltóságodnak Deil titkár és Letzter pénztáros legfelsőbb kitüntetésének kieszközléséért. Az iparkamara nevében Sípos Gyula, Vson. Az uzoni függetlenségi és 48-as kör megalakulása alkalmából nagy méltóságodat hazafias tiszteléből üdvözli. Boldog újévet kíván a kör nevében Barabás Ferencz elnök. Horvát feliratok a kaszárnyákon. Eszékről táviratoztak. A belavári községtanácsban felolvasták az ottani katonai állomásparancsnokság átiratát, amely jelenti, hogy nem tehetnek eleget a községtanács ama kívánságának, hogy a kaszárnyákon horvát feliratok alkalmaztassanak. Strzics dr. községi tanácsos azt ajánlotta, hogy ezt az átiratot ne vegyék tudomásul, de másrészről vegyék le a napirendről, mert a legtanácsosabb, ha a katonai hatósággal nem kerülnek konfliktusba. Azindítványt “ hosszabb vita után elfogadták.z emberek méltóságát és függetlenségét megvédeni és őket támogatásban részesíteni. „La Maison des Arts“ — „A művészetek háza“ Párisban ma még csak egy kis háromemeletes kibérelt ház a boulevard Pereire 72-ik száma alatt, ott az Avenue de Villiers végén, melynek díszes termeit és szobáit kiállítási helyiséggé alakították át. Jövő évben pedig talán megkezdhetik építeni azt a palotát, mely a maga nemében egyetlen lesz az egész világon. Itt találkozhatnak azután az írók és az összes művészi ágak munkásai, nemzetiség és iskolákra való tekintet nélkül, ahol a legmesszebbmenő morális és anyagi támogatásra számíthatnak majd és havonta váltakozó kiállításokon bemutathatják műveiket, kiadathatják és eladhatják a saját javukra. Ahol művészek, írók, a művészet és irodalom önzéstelen pártfogói találkozhatnak egymással, megismerkedhetnek közelebbről és megértve egymást, kicserélhetik eszméiket mindnyájuk nagy előnyére és hasznára. A művészetek házában lesznek kiállítási termek, színház, hangversenyterem, könyvtár és díszes társalgók. Lesznek ünnepélyek, felolvasások, stb. Csak politizálni, kártyázni vagy bármely szerencsejátékot űzni nem lesz szabad. Nagy előnyöket biztosít ezenkívül minden tagjának. A festők, szobrászok és iparművészek részt vehetnek ingyen az állandó kiállításokon azokkal a műveikkel, melyeket a direction elfogad. Bárki 12 művet állíthat ki évenként, melynek teljes eladási árát megkapja. Az írófő műveit kiadja a maga költségén ,a művészetek hazai, a drámaírók és zene- szerzők műveit pedig kitűnő művészekkel adatja elő és úgy a kiállításokról, mint az előadott művekről felolvasásokat fognak tartani, amelyeken megismertetik a szerző munkáját, annak Credoját, miáltal megkönnyítik a kritika szerepét és közvetlen összeköttetésbe hozzák a művészt a közönséggel is. Kiad ez az egyesület még egyhavi művészeti közlönyt is. „Ver las Beauté“ lesz a czíme és gondosan fel lesz benne jegyezve az egész világ művészeti és irodalmi mozgalma. Ezenkívül még sok szép terv van készülőben, amelyek mind a gondolat munkásainak akarják megkönnyíteni az élet küzdelmeit. Éppen karácsonyra váltotta be ez az „ Union internationale des lettres et des Arts” programjának első pontját egy művészeti kiállítássa, melyen meghívott franczia és külföldi mesterek szerepelnek 150 első rangú alkotással. A franczia szépművészeti miniszter, Dujardin Beamnelz nyitotta meg ezt a kiállítást és a franczia kormány nevében nemcsak elismerését fejezte ki, hanem őszinte köszönetet is mondott az alapítóknak, akik igazán herkulesi munkára vállalkoztak. — Nincs is nehezebb feladat, mint Párisban idegennek eredményt érni el. Weisse Rudolf, az alapító elnök mellé Luc- Olivier-Mersim festőművész, Benis-Puech és Roty szobrászművészek, a párisi halhatatlanok akadémiájának tagjai sorakoztak mint elnökök. A külföldi osztályok díszelnökei között a világ legkiválóbb művészeinek nevét találjuk meg: Sargent (Amerika-Anglia) Israels, holdag, (Hollandia) BermtammOroszországi Lisbermann (Németország) Souza-Finto (Portugália) stb. A magyar művészet és művészek érdekeit két elnök is képviseli, u. m.: Návay Aladár miniszteri osztálytanácsos, a párisi Magyar Egyesület elnöke és Mgl Árpád állandóan itt élő magyar festőművész. Utóbbinak igen nagy része volt abban, hogy az első mű kiállítás rendezése olyan pompásan sikerült. Ő maga is két gracziózus női arczképpel szerepel. A magyar kiállító művészek közül felemlítem Blaskovits Ferenczet is, aki három év óta a Saharában élt és egyik képén a számommal küszködő arab karavánt igaz színekkel, hiven és nagy tudással festette meg. Az új Magyar Szépművészeti Múzeumban is képviselt Billotte mester „Ilold fel jötte a Charente partján“ czímű tájképe misztikus érzéseket kelt, valamint Lévy Dharmer csodaszép, finom női profilja is. A fiatal Caro-Del Taille itt is csak növeli sikereinek számát. Egy érzéki testű, dőzsölés után álomba merült nője és Rejane asszony színházának foyerfalára szánt snob társaságot ábrázoló kompozícziója szerintem e tárlat figurális dloui. L. D. Merson egy leheletszerű breton nője, Késsenek a florenzi gallérjába küldendő önportraitja, Goltstein-Woog gróf, Thompson, Vautier képei is kiváló darabjai a debütáló tárlatnak, melyből már az állam is vásárolt. Piteeh szobrászművésztől egy kis szatuette, mely Bonnat, a híres festőt munka közben ábrázolja, műremek, Roly, a francziák e legkitűnőbb medailleur-je és vésnöke, St. Geneviéve-t, Páris patronáját egy bas-relief-en ábráiolig mely általános feltűnést keltette a magyar-horvát megértés. Irta: Or. Gusztáv dr. Jaska, deczember 25. A magyarok 1848-ban elnyomott hazájuk teljes függetlenségének kivívásáért szálltak síkra. Az egész művelt Európa rokonszenve a magyarok részén volt, akik semmitől meg nem rettenve vitézül és körültekintően küzüdöttek hazájuk szabadságáért, ellenben szidalmakkal illették azokat, akik ebben a szent harczban a halálmegvetéssel küzdő magyarok ellen vetették magukat. A legnagyobb küzdelmet és a legnagyobb szégyent aratták a magyar történelem ezen dicsőségteljes és emlékezetes korszakában a horvátok, akiket ott láttak harczolni a Magyarország szabad- ságát fenyegető csapatok közt. Pedig nem a magyarok szabadságának elnyomására, hanem saját szabadságuk megszerzése végett keltek fel. 1848 előtt ugyanis Haller volt a bán, aki rémuralmát épp úgy, mint Khuen ötven évvel később, a magyarok számlájára írta; a Mark-téren a horvát ifjúságba lövetett, amely alkalommal 13 életet oltott ki. Haller bán éjjel elmenekült Zágrábból, de azért Horvátország visszhangzott a bosszútól a magyarok ellen, akiket ezen vérengzés okául tartottak. A horvát ifjak koporsóján elhelyezett koszorúk felirata ez volt: „Hodio mihieras tibi“ s mikor azután kihirdették, hogy a magyar kormány Horvátországban a magyar nyelvet állami nyelv gyanánt akarja bevezetni s Horvátországot Magyarország egy tartományává sülyesztette, holott Kálmán király óta mint testvérkirályság Magyarországgal állami közösségben élt és él ma is, nem volt csoda, hogy a honátok az osztrákok szirén hangjainak felültek s a magyarok ellen vonultak. Oh bár sohase történt volna meg! Bécs iránti bizalmukat szabadságukkal fizették meg, mert a bécsi kamarilla a levert magyarokat ugyanazzal büntette, amivel a hű horvátokat megjutalmazta: az abszolutizmussal. S ráadásul 1867-ben feltétel nélkül kiszolgáltatták a horvátokat a magyaroknak. Ljudevit Gál és Jellasics bán, akik a horvát nemzetet ebbe a szomorú harczba belevitték, mikor belátták tévedésüket, szívben és lélekben megtörve, mindenkitől elhagyatva és elfeledve haltak meg. Felmerül az a kérdés: miképp történhetett az, hogy a horvát nemzet álma ilyen szomorúan végződött; mi-képp volt az lehetséges, hogy Horvátország oly nagy pénz- és véráldozata szabadság helyett — szolgaságot hozott. Az a véleményünk, hogy ez igen természetes volt. Egy nemzetnek, amely szabadság után törekszik, egy másik nemzet szabadságát épp oly nagyra kell becsülnie, mint a saját szabadságát, nem szabad sohasem a reakció szolgálatába szegődnie, sohasem szabad segédkezet nyújtania a zsarnoknak, hogy egy nemzet szabadságtörekvéseit elnyomják. Ha a küzdelemben megfeledkezik erről az etikai elvről, akkor szövetkezik a zsarnoksággal, amelynek természetszerűen nincs más törekvése, mint hogy az egyik nemzetet a másik segítségével leigázza, hogy így mind a kettő fölött uralkodhassék, így cselekedett Bécs mindig. „Divide et impera“, ez az elve s ez addig fog érvényesülni, míg a nemzetek maguk be nem látják, hogy nem szabad azt az elvet követni, hogy a czél szentesíti az eszközöket, mert az előbb-utóbb megbosszulja magát minden nemzeten, így az a szolgaság, amelybe belebuktunk, csak természetes hatása volt annak a szövetségnek, amelyet a reakczionárius, hálátlan Ausztriával kötöttünk a lovagias magyar nemzet szabadságának és függetlenségének leverésére. Különben is mikor Ausztria olyan nagy hadsereget mozgósított a magyar nemzet szabadságának elnyomására, miért adta volna meg ezt épp Horvátországnak ? S mikor Ausztria olyan hűtlenül kiszolgáltatott bennünket a magyaroknak, ezeknél mindezek daczára több belátást találtunk alkotmányos jogaink iránt, hazánk és nemzetünk politikai jogai iránt, mint Ausztriánál, amint azt az 1868-iki magyar-horvát kiegyezési törvény bizonyítja. Kormányaink tehetetlensége és a bécsi kamarilla szolgálatában álló magyar liberális kormányok kíméletlensége folytán a kiegyezésben biztosított jogaink közül mindig többet megsértettek. Kimen gróf nemzetellenes és zsarnoki kormányának nyilvánvalóan az a tendencziája volt Bécs érdekében, hogy bennünk a magyarok és szerbek iránt minél nagyobb gyűlöletet szítson, hogy annyira legyöngítsen hogy saját jogainkat ne tudjuk megvédeni, de még mindig elég erősek legyünk arra, hogy egy uj 1848 esetén Ausztriának szolgálatokat tehessünk, hogy újból felkeljünk Magyarország egy újabb szabadságharcza ellen s a bécsi kamarillát erősítsük a reakczió rendőre és csendőre szerepét játszva. És valóban 1902-ben Khuen titkos szövetségesével, Frank József dr.-ral, aki mostaná a