Magyarország, 1907. május (14. évfolyam, 104-129. szám)

1907-05-01 / 104. szám

.BUDAPEST, 1907. MÁJUS T. SZERDA " XIV. ÉVFOLYAM 104. SZÁM. Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 23 korona. FőszerkesztőSzerkesztőség és kiadóhivatali Teréz-körut 19 sz« Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Holló Lajos: Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Az adóreform: Budapest, április 30. A képviselőházban tegnap, csak úgy mellékesen, a kérvények tárgyalása közben, szóba került az adóreform is. Hogy mostani adózási rendszerünk rossz, igazságtalan, zaklató és kuszáll, azt mindenki tudja. A szabadelvű rendszer uralma alatt az ellenzék mindig sürgette az egyenes adók reformját, és a pénzügyminiszterek ígérgették is azt, de z ígéret csak ígéret maradt. Most azonban a helyzetbe egy új momentum vegyült be; az tudniillik, hogy a ma egy esztendeje lezajlott választások alkalmával a koalíció képviselői a nép előtt kötelezettséget vállaltak arra, hogy az átmeneti korszak alatt az általános választói jog mellett megalkotandó reformok között az egyenes adó czélszerű és igazságos reformját is megvalósítják. Nem puszta miniszteri ígérettel áll tehát most szemben az ország, hanem a koalíció által vállalt kötelezettséggel, amely elől kitérni a koalíczió egyáltalán nem akar. Ez a kötelezettség természetesen elsősorban a kormány vállait terheli, és meg is vagyunk arról győződve, hogy a kormánynak is eltökélt szándéka a reformot megvalósítani. A reform tehát meglesz, a kérdés csak az, mikor és miként? . . A mikorra nézve Wekerle Sándor miniszterelnöknek tegnapi rövid beszéde bizonyos tájékozást nyújt. Fájdalom, ez a tájékozás csak negatív irányú, csak azt jelöli meg, hogy mely időpontnál hamarább nem lehet a reformot megvalósítani. A miniszterelnök jelezte, hogy most a kereseti adó hároméves cziklusának első évét éljük, a reformot tehát ezen cziklus lejárta előtti időben, vagyis 1909 vége előtt megvalósítani nem lehet. Nem vagyunk ugyan tökéletesen meggyőzve ennek a teháznak föltétlenül parancsoló erejéről, de bele tudnánk nyugodni ebbe a terminusba, ha azt nem mint negatívumot, hanem mint pozitívumot állítaná föl a pénzügyminiszter. Vagy, ha úgy tetszik, egyesítsük a kettőt; mondjuk azt, hogy 1909 vége előtt nem lehet ugyan megcsinálni és életbe léptetni a reformot, de 1909 végéig feltétlenül meg kell csinálni és életbe kell léptetni. Az idő erre éppen elegendő. 1907- ben — amiként ígérte — beterjeszti a javaslatot a pénzügyminiszter, 1908- ban törvényerőre emelkedik az és 1909- ben elkészülnek az előmunkálatok, a kivetési lajstromok, úgy hogy 1910. január 1-étől fogva már az új, a reformált adórendszer szerint adózhatik az ország. Valamely későbbi terminust aligha lehetne összeegyeztetni azzal a kötelezettséggel, melyet a koalíczió vállalt a nemzettel szemben. Hiszen tudjuk, hogy ennek a mostani országgyűlésnek és vele az átmeneti korszaknak élete az általános választói jog megalkotásával és életbeléptetésével véget ér, akkorára tehát, amikorára a választói reform elkészül, készen kell lennie az adóreformnak is. Hogy mi következik az átmeneti korszak után, azt előre nem tudhatjuk, mert a jövő nincs a kezünkben, de a jelen a kezünkben van, és így ez alatt a jelen alatt kell megalkotnunk mindazt, amit a nép és az ország javára ez idő szerint megalkotni lehet és kell, így áll a dolog a mikorra nézve. A mikéntre nézve a miniszterelnök beszéde csak nagy általánosságokban mozog. Ha jól értelmezzük ezt a beszédet, azt látjuk belőle, hogy a miniszterelnök úgy a létminimumot, valamint a progresszív adót is csak a személyes jövedelmek terén akarja behozni, de a reáliáknál nem; megjegyzi azonban, hogy az összjövedelem megállapításánál valamennyi kütforrásból, tehát a reáliákból eredő jövedelem is számításba vétetik. Egyet tudunk érteni a miniszterelnöknek ezzel a fölfogásával, ha ez azzal jár, hogy a magyar adórendszer súlypontja a reáliákról a jövedelmekre helyeztetik át. Ám legyen a magyar adórendszernek is az alapja a jövedelmi adó, hiszen az angol income-tax példája mutatja, hogy az adózási rendszernek ez a legegyszerűbb, legigazságosabb, legrugalmasabb és legjövedelmezőbb formája. Ha ez a főadó, és ennél a 600 koronában kontemplált létminimum és a progresszivitás érvényre jut, akkor jóformán ki van elé- Hajtott korban. — A „Magyarország“ eredeti tárczája. — Irta: Vértesi Arnold. Ablakomból éppen egy sétatérre látok. Gyönyörködöm a zöld pázsitban, a bokrokban, fákban s szemlélődöm a sétálók közt. Nem sokan járnak ott s könnyű megjegyezni egy-egy alakot, kit gyakrabban láthatni. Tavaly nyáron majd mindennap láttam úgy estefelé egy idősebb urat (a látszat után ítélve lehetett vagy ötvenötéves, talán több is) két kis leánynyal s egy egyszerűen öltözött kisasszonynyal, akit mindjárt meg lehetett ismerni, hogy a kis leányok nevelőnője. Az öreges úr feketébe volt öltözve s gyászfátyolt viselt a kalapján, amiből azt következtethettem, hogy özvegy. Kezénél fogva vezette a kisebbik leánykát, mig a nagyobb a nevelőnővel ment. Később már egymás mellett láttam menni az urat s a nevelőnőt. Úgy látszott, nagy beszélgetésbe vannak elmerülve s észre sem vették, hogy a kis leányok messze, előre szaladtak. Csak mikor a kisebbik ijedten futott vissza, mert egy kis kutya megugatta, akkor fordította a kisasszony újra a gyerekekre figyelmét. Láttam innen az ablakból, hogy lehajolt a kis leánykához, megsimogatta szőke haját és ismételve megcsókolgatta. Aztán odahívta a másikat és azt is összecsókolta. Mire a gyászoló úr is megsimogatta a leánykák haját s megcsókolta őket. Itt valahol közel lakhattak, mert minden este, hacsak rossz idő nem volt, láthattam őket. Kétszer-háromszor, mikor magam is kimentem sétálni, alkalmam nyilt közelebbről is láthatni. A kisasszony csinos barna leány volt, tüzes fekete szeme s nagyon piros mosolygó ajka volt és olyan hamiskásan tudott nevetni. Néhány hét múlva már karonfogva láttam őket, amin különben cseppet sem csodálkoztam. Ilyen korosabb özvegy úriembereken megesik az. Talán még könnyebben, mint a fiatalabbaknál. Nem tudtam, hogy már megházasodtak-e. De ha még nem történt meg, hát egészen biztosra vehetni, hogy nemsokára megtörténik. S mikor a férfi levette kalapjáról a gyászfátyolt, akkor már tudhattam, hogy megtörtént. Eljöttek most is rendesen, de nem igen jártak , leültek egy padra s hagyták a gyerekeket szaladozni. A boldog ember lusta s boldogságában szeret pihenni, főképp ha már nem nagyon fiatal. Kíváncsiságból arra mentem, ahol ültek s láttam, hogy szinte ragyog az arcza a boldog embernek. Csodálatos, hogy még ilyen korában is hogy elbódul a férfi egy pár szép tüzes női szemtől ! A világ előtt talán mégis restelte így egyenesen bevallani, hogy csak az az egy pár szem, az a piros mosolygó száj, azok a gömbölyű karok, azok a formás idomok szédítették el. Legalább az a levél, melyet ott találtam a pad alatt, ahol ültek, másképp igyekezett magyarázni. Az egy félig megírt levél volt, czímezetlen boríték nélkül. Valami barátjának akarta küldeni , de talán irás közben meglepte valaki — lehet, hogy a felesége — s ő hirtelen a zsebébe tette a levelet. Itt aztán a zsebkendőjével kirántotta, a földre esett s én megtaláltam. Nem lett volna szabad elolvasnom, bevallom. De az ember néha nem gondolja meg, mit tesz s gépiesen belekezdtem az olvasásba. „Kedves barátom, — így szólt a levél — szegény ember szándékát boldog Isten bírja. Fél évvel ezelőtt, szegény feleségem halála után nem hittem volna, hogy oly hamar újra megházasodom, de a kötelesség, édes barátom, a gyermekeim iránt tartozó kötelesség parancsolta, hogy megtegyem. A kis leányokat nem lehet anya nélkül hagyni. Mit csinálhattam volna velük, főképpen majd később, mikor kissé megnőttek? Az apa nem pótolhatja leánygyermekei mellett az anyát. Ez a szempont vezérelt elhatározásomban. Hiszen tudod, ,hogy első volt előttem mindig a kötelesség. És mivel azt hiszem, megtaláltam azt a nőt, aki kis leányaimnak pótolhatja elvesztett édesanyjukat, nem cselekedhettem egyebet, mint hogy házasság által siettem őt magamhoz kötni. Attól kellett félnem, hogy ha sokáig habozok és nagyon is hosszasan gondolkozom e dolog fölött, elvesztem ezt a derék nőt, ki kapunk mai száma 32 oldal.