Magyarország, 1908. november (15. évfolyam, 262-286. szám)

1908-11-01 / 262. szám

MAGYARORSZÁG m.| ■ ' ---------------------------------------------Jl--- —.---------11---------------------------x ..................................................Ll----- "* Sj | BUDAPEST. 1 908 NOVEMBER | VASÁRNAP (?. XV. ÉVFOLYAM 262. SZÁM ||­­":. _­­ .... . ...... ... ^ ..........------- ■ "--- ■^* Előfizetési árt negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. f­­őszerkesztő: ^— 'Szerkesztőség és kiadóhivatala Teréz-körut 19 sz Egyes szám­ára Helyben és vidéken 16 fillér. Holló Lajos: Hirdetések milliméter szA.mb­d.seal dUszabas szerint. A magyar tradic­iók. Budapest, október 31.. Kész az argumentum. Miután olyan sok ellensége van a plurális szavazati jognak, tehát az bizonyára jó. Na, a szoc­ialisták és nemzetiségek nem va­lami nagy ellenségeskedést tanúsítanak. Miután két rendőrlovat egy szépen ren­dezett czéllövészet czéljaira Boda fő­kapitány­ föláldozott nekik, most már parancsszóra a „forradalmi“ szoczialis­­ták megcsendesedtek. A nemzetiségek is fennen hirdetik, hogy immáron pasz­­szivitásba mennek. Segítse az Isten őket. Sok vizet — úgy látszik — egyik se fog fölzavarni. Ami azt mutatja, hogy valami erős talaj egyiknek lába alatt sincs. A magyar, józan munkásság nem megy Buchingerék után és nem nagyon lel­kesedik az idehozott osztrák szoczia­­lista izgatók német deklamálásán. Ugyan­így van a dolog a nem magyar ajkú honpolgárok nyugodt és becsületes tö­megeinél is. Ezek sem ugranak be a külföldről pénzelt izgatók beszédeinek. De hát Magyarországon már minden politikai kritika meg kell, hogy szűn­jön, mióta Buchingerék és Hodzsáék szerepelnek ? Nagy túlbecsülése volna ez a jeles uraknak. Az utóbbi időben úgy is egy kissé túlságos favorizálásról lehet szó. Ennyi mandátum és annyi mandátum jut nekik, ezt lehet olvasni nap nap mellett. Nem csoda, ha kissé fejükbe szállt a dicsőség. De abba a gondolatba ne lovagoljuk egészen bele magunkat, hogy a magyar nemzeti törekvések esélyei már meg­szűnnek itt számbaveendő tényezők lenni. Nemzetiségek ide, szoc­ialisták oda, de az is csak számít még valamit, hogy hogyan tudjuk magunkat felvér­tezni a hatalomnak felülről jövő támadásaival szemben. Nem az összeütközésekre akar ez az ország alkalmat keresni, hanem arra, hogy nemzeti életének védelmére a parlamentben független szervezetet ta­láljon. A dinasztiának törvényekkel körül­bástyázott nagy hatalmával szemben a nemzeti erőnek is törvényes védelem­ben kell részesülnie. Ezt a védelmet nem lehet másban feltalálni, mint a füg­getlen nemzeti képviseletben. Minden intézkedés, mely a hatalom részére könnyűvé teszi a parlament fe­letti uralmat, egyúttal a nemzeti élet meggyengítését is jelenti. Századok független küzdelmeivel szemben az utolsó évtizedekben úgyis nagy visszaesést lehet tapasztalni. A közös ügyekben, a diplomácziában, a de­legácziók intézményében mind a nagy­birodalmi eszme nyomult lépés­­ről-lépésre előtérbe. Míg az alkotók „dualizmusról“ és „paritásról“ álmo­doztak, az alatt elfoglalta az osztrák birodalmi eszme a teret minden döntő jelentőséggel bíró állami intéz­ményben. A hadseregben az osztrák szellem, osztrák tisztikar, német nyelv és csá­szári gondolat kövesedett meg. A diplo­­máczia túlzott németségéről nem is kell beszélni. A delegácziókat pedig felczi­­plomázták egy legfőbb birodalmi képvi­selet külső csafrangjaival. Ezeket tünteti ki az uralkodó legfőbb kegyeivel. Itt hangzik el évről-évre a trónbeszéd, ezek körül csoportosul minden udvari fény és a külföldi diplomácziai szerve­zet is ezek körül látja összpontosulni a „birodalmi“ eszme minden hatalmi tényezőjét. Már most is látjuk, hogy egy utáni küzdelmet kell itt megvívnunk, hogy ebből a ferde helyzetből kiszabaduljunk és a nemzeti szuverenitást visszaküzd­­jük a magyar országgyűlés számára, állami intézményeinkbe pedig — legyen az hadsereg, vagy külképviselet — bele­vigyük az állam nemzetfentartó jogát és egyéniségét. Mindenkinek meg kell arról győződve lenni, hogy újabb alkotmányos berendezkedésünknél a leg­nagyobb súlyt­­ arra kell helyeznünk, hogy a parlamenti szervezet felett a rendelkezés a nemzet kezében maradhasson. A nemzet ura le­gyen önmagának. Mesterkéltséggel, be­folyással, cselvetéssel vagy erőszakkal ne lehessen úrrá a hatalom a nemzet felett. Hiába olvasunk mi hosszú elmefajta- Inez. lila: Heradi Kath^Z.­.s. r Bossányi Ágnes valamikor Inez.nek neveztette magát. Valamikor régen, amikor egészen más­fajta életet élt. Spanyol románczők mesélnek égszínhajú, nap­sugár tekintetű leányokról, akik különböző­­io­nokkal, lovagokkal, Fernandókkal, Rodrigok­­kal nagyon színes és nagyon forró története­ket éltek át. Ettől van az Inez névnek olyan hangulattal teljes, sokáig rezgő zengés­e. Bos­sányi Ágnes is ezért szerette. Pedig nem volt ám rajta semmi spanyolos. Fekete sem volt, hanem sugárzóan szőke. A szeme színe meg nyugtalan, csillogó, sokszor rejtelmesen fényes diósán volt. Termetére kar­csú, hajlékony, nyúlánk volt, mint a suhogó, könnyen hajló nyírfavessző. A spanyol lovag­kor­onezeinek duzzadó, piros egészsége sem volt meg benne: a modern kultúra túlságosan megfinomította volt az idegzetét. Rajongott a hangulatért. Hangulatai azonban a művészetnek, nem az életnek hangulatai vol­tak. A szépség volt szerelme, de nem a te­vékeny élet szépsége, hanem a formáké. A stílus volt a szenvedélye. Úgy szerette a szé­pet, ha már rajta érezte az emberi hangulat átformáló munkáját. Még a természetben is csak úgy gyönyörködött, hogy előbb átstili­zálta hangulata szerint formált képpé. Ahogyan képein a festett alkonyban gyönyörködött, a természetben is azonképpen nézte. Az ilyen természethez persze gazdagság kell. A hangulatélet luxusát csak gazdag ember bírja, ő megtehette. Édesatyja, az öreg Bos­sányi gazdag ember volt és leányának még szeszélyeitől sem kímélte a pénzt. Volt, hogy valami egészen új, különleges szőnyeget, vagy kárpitot kívánt lakásába. Megszerezhette. Meg­szerette máskor az ó-világ legszebb Vénuszát, a kardoszit. Készíttetett róla másolatot s öl­tözőjébe állította. Szóval tudott magának kör­nyezetet teremteni, melyből folyton csak han­gulatot, szépséget szomjazó lelkét táplálhatta. De tudott benne gyönyörködni is. Egy-egy finom vonalú rajzon szinte illatot érzett. Vá­zainak könnyed ritmusban lendülő vonalait re­megő kézzel tudta csirógatni, simogatni. Leg­nagyobb gyönyörűsége azonban a kimondott szó szépsége volt. Ahogyan ő mega ejtette a szót, az mindig meggondolt művészkedés volt. Képes volt rá, hogy egyetlen, magában talán értelem nélkül való szót számtalanszor meg­ismételjen csak azért, mert gyönyörűséget ta­lált hangzásában, csengésében. Volt azonban olyan szó is, amely valósággal fájt neki, amely­nek hallatára összerázkódott. Ilyen volt a neve is: Ágnes. Ő csak Inez akart, csak Inez tudott lenni. Boldog azért nem volt. Sokszor unatkozott. Órái voltak, hogy valami tevékenységnek szük­ségét érezte és nem tudott mit tenni. Olvasott. Pár sor után már nem tudta mit. Kézimunká­hoz fogott. Egy-két öltés után már megpihent a keze s ernyedten ölébe esett. Próbált muzsi­kálni, de nem bírta a legrövidebb dalt sem végigjátszani. Ilyen órákban kínos nyugtalan­ságot érzett magában és mondhatatlanul gyöt­rődött. Ilyenkor sem hangulat, sem gondolat nem tudott benne egészszé kerekedni, tehetet­lenül csak vergődött. Czéltalannak, meddőnek érezte ilyenkor életét. Mintha a fénytelen, lét­­telen semmiségben egyre csak esnék, esnék, mint az elkárhozott lélek, olyanformát érzett. Pedig sokszor volt ilyen állapotban. Ha aztán megszabadult tőle, szinte vak daczolással vi­tette magát élvezeteibe. Hogy mitől volt ilyen? Sok minden közreját­szott, de hogy a sok mindenből mi volt a leg­nagyobb hatású ok, ki tudná megmondani? Édesanyja, aki egy orosz politikai menekült­nek volt leánya, korán meghalt. Atyja annak idején Genfben ismerkedett meg vele, onnan hozta haza a mindszenti kastélyba asszonykodni. Az asszonykának azonban arra is alig volt ideje, hogy kis babáját beszélni tanítsa. Egy őiszi nap, az első, melyen a napvilág mér mégsem birt egészen megküzdeni a földre kívánkozó köddel, elvitte az ákázzczal meg tujával fás temetőbe. Ami virág még volt a kastély kö­rül, mind koporsójára, sírjára került. Éppen idején, másnapra már úgyis megfagyasztotta volna a dér. Inezt azon időtől fogva idegen asszonyok ne­velték. Ezek az asszonyok pedig mind nagyon okosak és mind nagyon műveltek voltak. De nem voltak anyák. Pedig minden nem anya­­asszony csak félbemaradt valami. Hiányzik va­lami az ilyen fél lényekből. Inez meg is tanult mindent, amit a hasonló gazdagságban élő úrileány megtanulhat. De nem került sorsem egy neki élő lélek jóságé- Lapunk mai száma 42 oldal.

Next