Magyarország, 1908. november (15. évfolyam, 262-286. szám)
1908-11-01 / 262. szám
MAGYARORSZÁG m.| ■ ' ---------------------------------------------Jl--- —.---------11---------------------------x ..................................................Ll----- "* Sj | BUDAPEST. 1 908 NOVEMBER | VASÁRNAP (?. XV. ÉVFOLYAM 262. SZÁM ||":. _ .... . ...... ... ^ ..........------- ■ "--- ■^* Előfizetési árt negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. főszerkesztő: ^— 'Szerkesztőség és kiadóhivatala Teréz-körut 19 sz Egyes számára Helyben és vidéken 16 fillér. Holló Lajos: Hirdetések milliméter szA.mbd.seal dUszabas szerint. A magyar tradiciók. Budapest, október 31.. Kész az argumentum. Miután olyan sok ellensége van a plurális szavazati jognak, tehát az bizonyára jó. Na, a szocialisták és nemzetiségek nem valami nagy ellenségeskedést tanúsítanak. Miután két rendőrlovat egy szépen rendezett czéllövészet czéljaira Boda főkapitány föláldozott nekik, most már parancsszóra a „forradalmi“ szoczialisták megcsendesedtek. A nemzetiségek is fennen hirdetik, hogy immáron paszszivitásba mennek. Segítse az Isten őket. Sok vizet — úgy látszik — egyik se fog fölzavarni. Ami azt mutatja, hogy valami erős talaj egyiknek lába alatt sincs. A magyar, józan munkásság nem megy Buchingerék után és nem nagyon lelkesedik az idehozott osztrák szoczialista izgatók német deklamálásán. Ugyanígy van a dolog a nem magyar ajkú honpolgárok nyugodt és becsületes tömegeinél is. Ezek sem ugranak be a külföldről pénzelt izgatók beszédeinek. De hát Magyarországon már minden politikai kritika meg kell, hogy szűnjön, mióta Buchingerék és Hodzsáék szerepelnek ? Nagy túlbecsülése volna ez a jeles uraknak. Az utóbbi időben úgy is egy kissé túlságos favorizálásról lehet szó. Ennyi mandátum és annyi mandátum jut nekik, ezt lehet olvasni nap nap mellett. Nem csoda, ha kissé fejükbe szállt a dicsőség. De abba a gondolatba ne lovagoljuk egészen bele magunkat, hogy a magyar nemzeti törekvések esélyei már megszűnnek itt számbaveendő tényezők lenni. Nemzetiségek ide, szocialisták oda, de az is csak számít még valamit, hogy hogyan tudjuk magunkat felvértezni a hatalomnak felülről jövő támadásaival szemben. Nem az összeütközésekre akar ez az ország alkalmat keresni, hanem arra, hogy nemzeti életének védelmére a parlamentben független szervezetet találjon. A dinasztiának törvényekkel körülbástyázott nagy hatalmával szemben a nemzeti erőnek is törvényes védelemben kell részesülnie. Ezt a védelmet nem lehet másban feltalálni, mint a független nemzeti képviseletben. Minden intézkedés, mely a hatalom részére könnyűvé teszi a parlament feletti uralmat, egyúttal a nemzeti élet meggyengítését is jelenti. Századok független küzdelmeivel szemben az utolsó évtizedekben úgyis nagy visszaesést lehet tapasztalni. A közös ügyekben, a diplomácziában, a delegácziók intézményében mind a nagybirodalmi eszme nyomult lépésről-lépésre előtérbe. Míg az alkotók „dualizmusról“ és „paritásról“ álmodoztak, az alatt elfoglalta az osztrák birodalmi eszme a teret minden döntő jelentőséggel bíró állami intézményben. A hadseregben az osztrák szellem, osztrák tisztikar, német nyelv és császári gondolat kövesedett meg. A diplomáczia túlzott németségéről nem is kell beszélni. A delegácziókat pedig felcziplomázták egy legfőbb birodalmi képviselet külső csafrangjaival. Ezeket tünteti ki az uralkodó legfőbb kegyeivel. Itt hangzik el évről-évre a trónbeszéd, ezek körül csoportosul minden udvari fény és a külföldi diplomácziai szervezet is ezek körül látja összpontosulni a „birodalmi“ eszme minden hatalmi tényezőjét. Már most is látjuk, hogy egy utáni küzdelmet kell itt megvívnunk, hogy ebből a ferde helyzetből kiszabaduljunk és a nemzeti szuverenitást visszaküzdjük a magyar országgyűlés számára, állami intézményeinkbe pedig — legyen az hadsereg, vagy külképviselet — belevigyük az állam nemzetfentartó jogát és egyéniségét. Mindenkinek meg kell arról győződve lenni, hogy újabb alkotmányos berendezkedésünknél a legnagyobb súlyt arra kell helyeznünk, hogy a parlamenti szervezet felett a rendelkezés a nemzet kezében maradhasson. A nemzet ura legyen önmagának. Mesterkéltséggel, befolyással, cselvetéssel vagy erőszakkal ne lehessen úrrá a hatalom a nemzet felett. Hiába olvasunk mi hosszú elmefajta- Inez. lila: Heradi Kath^Z..s. r Bossányi Ágnes valamikor Inez.nek neveztette magát. Valamikor régen, amikor egészen másfajta életet élt. Spanyol románczők mesélnek égszínhajú, napsugár tekintetű leányokról, akik különbözőionokkal, lovagokkal, Fernandókkal, Rodrigokkal nagyon színes és nagyon forró történeteket éltek át. Ettől van az Inez névnek olyan hangulattal teljes, sokáig rezgő zengése. Bossányi Ágnes is ezért szerette. Pedig nem volt ám rajta semmi spanyolos. Fekete sem volt, hanem sugárzóan szőke. A szeme színe meg nyugtalan, csillogó, sokszor rejtelmesen fényes diósán volt. Termetére karcsú, hajlékony, nyúlánk volt, mint a suhogó, könnyen hajló nyírfavessző. A spanyol lovagkoronezeinek duzzadó, piros egészsége sem volt meg benne: a modern kultúra túlságosan megfinomította volt az idegzetét. Rajongott a hangulatért. Hangulatai azonban a művészetnek, nem az életnek hangulatai voltak. A szépség volt szerelme, de nem a tevékeny élet szépsége, hanem a formáké. A stílus volt a szenvedélye. Úgy szerette a szépet, ha már rajta érezte az emberi hangulat átformáló munkáját. Még a természetben is csak úgy gyönyörködött, hogy előbb átstilizálta hangulata szerint formált képpé. Ahogyan képein a festett alkonyban gyönyörködött, a természetben is azonképpen nézte. Az ilyen természethez persze gazdagság kell. A hangulatélet luxusát csak gazdag ember bírja, ő megtehette. Édesatyja, az öreg Bossányi gazdag ember volt és leányának még szeszélyeitől sem kímélte a pénzt. Volt, hogy valami egészen új, különleges szőnyeget, vagy kárpitot kívánt lakásába. Megszerezhette. Megszerette máskor az ó-világ legszebb Vénuszát, a kardoszit. Készíttetett róla másolatot s öltözőjébe állította. Szóval tudott magának környezetet teremteni, melyből folyton csak hangulatot, szépséget szomjazó lelkét táplálhatta. De tudott benne gyönyörködni is. Egy-egy finom vonalú rajzon szinte illatot érzett. Vázainak könnyed ritmusban lendülő vonalait remegő kézzel tudta csirógatni, simogatni. Legnagyobb gyönyörűsége azonban a kimondott szó szépsége volt. Ahogyan ő mega ejtette a szót, az mindig meggondolt művészkedés volt. Képes volt rá, hogy egyetlen, magában talán értelem nélkül való szót számtalanszor megismételjen csak azért, mert gyönyörűséget talált hangzásában, csengésében. Volt azonban olyan szó is, amely valósággal fájt neki, amelynek hallatára összerázkódott. Ilyen volt a neve is: Ágnes. Ő csak Inez akart, csak Inez tudott lenni. Boldog azért nem volt. Sokszor unatkozott. Órái voltak, hogy valami tevékenységnek szükségét érezte és nem tudott mit tenni. Olvasott. Pár sor után már nem tudta mit. Kézimunkához fogott. Egy-két öltés után már megpihent a keze s ernyedten ölébe esett. Próbált muzsikálni, de nem bírta a legrövidebb dalt sem végigjátszani. Ilyen órákban kínos nyugtalanságot érzett magában és mondhatatlanul gyötrődött. Ilyenkor sem hangulat, sem gondolat nem tudott benne egészszé kerekedni, tehetetlenül csak vergődött. Czéltalannak, meddőnek érezte ilyenkor életét. Mintha a fénytelen, léttelen semmiségben egyre csak esnék, esnék, mint az elkárhozott lélek, olyanformát érzett. Pedig sokszor volt ilyen állapotban. Ha aztán megszabadult tőle, szinte vak daczolással vitette magát élvezeteibe. Hogy mitől volt ilyen? Sok minden közrejátszott, de hogy a sok mindenből mi volt a legnagyobb hatású ok, ki tudná megmondani? Édesanyja, aki egy orosz politikai menekültnek volt leánya, korán meghalt. Atyja annak idején Genfben ismerkedett meg vele, onnan hozta haza a mindszenti kastélyba asszonykodni. Az asszonykának azonban arra is alig volt ideje, hogy kis babáját beszélni tanítsa. Egy őiszi nap, az első, melyen a napvilág mér mégsem birt egészen megküzdeni a földre kívánkozó köddel, elvitte az ákázzczal meg tujával fás temetőbe. Ami virág még volt a kastély körül, mind koporsójára, sírjára került. Éppen idején, másnapra már úgyis megfagyasztotta volna a dér. Inezt azon időtől fogva idegen asszonyok nevelték. Ezek az asszonyok pedig mind nagyon okosak és mind nagyon műveltek voltak. De nem voltak anyák. Pedig minden nem anyaasszony csak félbemaradt valami. Hiányzik valami az ilyen fél lényekből. Inez meg is tanult mindent, amit a hasonló gazdagságban élő úrileány megtanulhat. De nem került sorsem egy neki élő lélek jóságé- Lapunk mai száma 42 oldal.