Magyarország, 1909. május (16. évfolyam, 103-127. szám)

1909-05-01 / 103. szám

BUDAPEST 1909. MÁJUS 1. Előfizetési ár: negyedévre 1 torona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló La­p XVI ÉVFOLYAM 103. SZÁM. Veszteség és kiadóhivatal! Teréz-körut 19 Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Vádaskodások. Budapest, április 30. A jó öreg mese jut az eszünkbe az apáról, a fiúról és a szamárról. Mikor az apa ült a szamáron, azért korholták, hogy miért engedi azt a zsenge fiút gyalogolni? Erre a fiú ült a szamárra, és akkor az volt a kifogás, hogy a szegény öreg jár gyalog. Mikor azután mind a ketten ráültek a szamárra, akkor azon lázadoztak az emberek, hogy hogyan lehet azt a szegény állatot agyonkinézni ? Az egyik azt mondja, hogy ha a a függetlenségi párt „pihenteti“ a többi programmpontjait, az önálló hadsereget, külön külügyi képviseletet, külön vám­területet, miért nem pihenteti ezt az egy programmpontját : az önálló bankot is? A másik azt kérdi, hogyha már olyan „makacsul“ ragaszkodik a füg­getlenségi párt az önálló bank­hoz, miért nem veti föl most a többi programja­­pontjait is, és miért nem erőlteti azok­nak a rögtöni megvalósítását is? Sze­rencsére, a függetlenségi párt könnyebb helyzetben van, mint a mesebeli apa a fiával és a szamarával, mert ezekre a „keresztkérdésekre“ könnyűszerrel meg­felelni képes. A függetlenségi párt azért ragasz­kodik olyan rendületlenül az önálló bankhoz, mert itt van az ideje­­ e kérdés rendezésének. Amióta a füg­­­­getlenségi párt többségben van, először válik aktuálissá valamely függetlenségi programmpont megvalósítása, és­pedig úgy, hogy annak törvényes akadálya nincs. Ez a tényállás, amelyet nem le­het meghamisítani vagy elhomályosítani azzal, hogy hiszen 1907-ben megnyílt volna az alkalma az önálló vámterület megvalósításának, és a függetlenségi párt még­sem valósította azt meg. Na­gyon jól tudják azok, akik ezt hány­­torgatják, hogy a külfölddel megkötött kereskedelmi szerződések szinte le­győzhetetlen akadályokat gördítettek 1907-ben az önálló vámterület elé. És azt is nagyon jól tudják, hogy a füg­getlenségi párt ezzel az állapottal szem­ben is megtette a kötelességét, mert az Ausztriával kötött nemzetközi szer­ződésben gondoskodott arról, hogy a­z önálló vámterület többé ilyen módon kijátszható ne legyen. És ebből akarnak hímet varrni a függetlenségi párt ellen ! Ami­kor valamely párt biztosítja pro­­grammjának a közel­jövőben való ke­resztülvitelét, akkor ez az ő szótáruk szerint annyit tesz, hogy az a párt le­mondott elveiről ! A másik kifogás éppen ilyen alap­talan. Hogy a függetlenségi párt miért csak a bankot forszírozza, miért nem a többi programmpontot is ? Istenem, hát azok, akik így írnak az újságokba, lakon, elnézek a szikrázó fehérségű országaira, az olajfa-berkekre, amelyeknek aljában óriási, kétkerekű hordákat húznak csengős, piros posz­tóval ékesített hamu öszvérek. A táj csoda­szép. Jobbra terül el a Sorrento narancserdői­vel és látszott Capri kékelő orma. Balról a Camaldoli-kolostor. Hamuszínszürke dombok tűnnek föl egy­szerre. Közel vagyunk Porripejihez — a ha­lott városhoz. A jegyszedő bódéja előtt egy alsó-ausztriai turista­társaság tolakodott, lármázott. A fér­fiak ordítoztak, a nők sikoltoztak, gágogtak a idiótákért. Mindegyik első akart lenni. Lóden­­szoknyáikat magasra föltözködték, szalmaka­­lapjukon három szál kakastoll lengett. Mind a «Herr Doctor», egy sápadt, fekete gebrokkos, kék gyöngygyel kivarrt, papi nyakravalós fia­tal ember után kiáltozott, úgy látszik, az volt a vezető. Aféle ünnepi társaság volt, akik el­jönnek Linzből, vagy Wiener-Ireulstadtből és három nap alatt végig akarják élvezni a fél­csizmát. Előre engedtem őket menni, amikor végre a tisztelendő úr szépen összeterelte a nyájat s a lihegő, dühös urakat, kimerült hölgyeket végre elindította. Lassan ballagtam aztán fölfelé. Valami le­írhatatlan, sajátságos érzés fogja el a medi­­tácziókra hajlandó emberfiát, mikor belép Pom­peji kapuján. Mikor bent van a város falán túl, amely húsz századnál régeb­ben dr.cs.él az idők viharával. Ezt az évszerű falat 1812— 1814-ben ásták ki. Nyolcz kapuja és tizenegy tornya van. A tömegesen járó turistákat mindenütt el­kerültem. Legjobban szerettem volna, ha fel­nem olvasnak soha újságot? Nem tud­ják, hogy például a vámterület ügye 1917 ig el van intézve? És a katonai kérdésre nézve nem látja-e minden józan eszű ember, hogy annak a nem­zetre nézve kedvező megoldása leg­inkább akkor remélhető, amikor a ha­talom majd kérni kénytelen a nem­zettől ? Nem volna-e alapjában elhibá­zott taktika, ha a nemzet felajánl­koznék a hatalomnak, hogy meg­adja az újonczlétszámemelést, a nagy hadiköltségeket, szóval mindent, hogy ezek fejében a nemzeti követelmények bizonyos morzsáit megkapja? Lám, a kartelbanknál is az volt a hiba, hogy azt mi a­j­án­­­o­ljuk föl Ausztriának. Minek járjunk mi kérvé­nyezni Bécsbe ? Biztosak lehetünk afelől, hogy ott jóindulattal, előzékenységgel bizony nem találkozunk. Nekünk azt kell mindig a szemünk előtt tartanunk, hogy nem nekünk­ van szükségünk Bécsre, Ausztriára és az udvarra, ha­nem azoknak van szükségük reánk. A közös bank nem nekünk kell, hanem Ausztriának. A felemelt katonalétszám nem nekünk kell, hanem a hatalom­nak. Ágyukra, hadigépekre, csatahajókra nem nekünk van szükségünk, hanem odafönt. Bécsben óhajtják azokat any­­nyira. Elég, ha mi azt tudjuk, hogy mindezek nélkülünk meg nem valósít­hatók. Mi tehát nyugodtan várhatunk arra az időpontra, amikor nem mi ------------------------------------------------ —-----—------------ —.............. Pompeji. Irta : Vay Sándor gróf. 5 1909. április elején. Ragyogó napfény öntötte el a nápolyi öböl hasonlíthatatlanul szép vidékét. A nagypén­teknek hagyományos bom­lata, komorsága teljesen hiányzott. Virult, mosolygott minden. Pár nap előtt még havazást láttam az Appe­­ninekben, dideregve sétálgattam a római Piazza Spaggnán, kétszeresen jól esett tehát a nap­sütés, a langyos, éltető melegség, amikor a Chiarán álló hotelemből elindultam a vasúti állomásra, hogy Pompejibe induljak­. Alig egy órányira van a halott város. Porticia az első állomás, ahol okvetetlenül eszünkbe jut Mayerbehr operája: Massaniello­­és Fenella. Néhány utas kiszáll, aztán robog a vonat tovább. Elhagyjuk a Vezúv lábánál elterülő városkát, eltűnik szemünk előtt a Castello, amelyet Bourbon Károly építtetett s ahonnan csodaszép a kilátás. Következik Torre del Greco és Torre An­nunziata. A Vezúv kitörése 1906-ban — éppen így húsvét táján — majdnem teljesen elpusz­tította a két virágzó községet. Különösen Torre del Greco pusztult el majd­nem teljesen. Amint a vonat áthalad a váro­son, még látnivalók a pusztulás nyomai. Torre del Grecoban ültették először a világhírű Lacryma Christi vesszőit. Egy görög barát plántálta, akiről aztán a községet is greco­­nak — görög — nevezték el. Dübörög a gőzmasina. Két lapos, ernyős sap­kás a Reichsdeutsch tér a pirostáblás utazókönyvet bújja. Én pedig kinézek az ale­jesen néptelen lett volna a város, holdvilágon éjszaka lett volna s úgy álmodhattam volna bele magamat a hajdani római császárok, büszke patricziusok elmúlt, letűnt világába. — Magának mindig ilyen romantikus ideái vannak, — jegyezte meg erre valaki, amikor ebbeli vágyamat szavakba is foglaltam. De hiszen lehetetlen Pompejiban romantikus­nak nem lenni. Éppen olyan lehetetlen, mint a római Fórum összedúlt oszlopai, a Czézárok palotáiban. önkéntelenül azt a régi világot álmodjuk vissza, amelyről diákkorunkban a históriában annyit olvastunk. Azt, amelyet később Bulwer «The last day’s of Pompeji» regényéből ismertünk meg. Ezt a regényt árulják is a vezetők s a hosszú, fehérfátyolos angol misszek, futkárosva a szűk utczákon, udvaro­kon, mi­nt a breviáriumot forgatják is. Töprenkedve jártam végig a halott­ városon. Milyenek lehettek azok az asszonyok, akik itt éltek, szerettek. Milyenek az elegáns gaval­lérok, akik a színház kőpadján ülve, nézték a játékot. Gyönyörködtek a gladiátorokban. Azt az elsülyedt, elveszett Pomp­ejit szerettem­ volna visszavarázsolni csak egyetlenegy pilla­natra. Csak látni az akkori gavallérok bámuló szemét, amint a Fonta­­­i Stabia előtt, quadriga helyett automobil töffög... Látni vágytam a hűvös, locsogó kutakról valamelyik pompeji asszonyt, aki elmélázva a­ nap nyugtán, édes óra jöttére vár. Lelki szemeim elől mintha eltűnt volna a jelen s azokat láttam, akik ré­gen a tüzes sírban lelték halálukat. Asszonyo­kat, termetükön biborszin stólával, hófehér pallával. Aranyos, áttört szövetből volt min­den s pávatoll-legyezővel hajtotta a szellőt a rabszolga. Kezében pergament-kapocska, melyre Lapunk mai száma 42 oldal.

Next