Magyarország, 1909. május (16. évfolyam, 103-127. szám)
1909-05-01 / 103. szám
BUDAPEST 1909. MÁJUS 1. Előfizetési ár: negyedévre 1 torona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lap XVI ÉVFOLYAM 103. SZÁM. Veszteség és kiadóhivatal! Teréz-körut 19 Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Vádaskodások. Budapest, április 30. A jó öreg mese jut az eszünkbe az apáról, a fiúról és a szamárról. Mikor az apa ült a szamáron, azért korholták, hogy miért engedi azt a zsenge fiút gyalogolni? Erre a fiú ült a szamárra, és akkor az volt a kifogás, hogy a szegény öreg jár gyalog. Mikor azután mind a ketten ráültek a szamárra, akkor azon lázadoztak az emberek, hogy hogyan lehet azt a szegény állatot agyonkinézni ? Az egyik azt mondja, hogy ha a a függetlenségi párt „pihenteti“ a többi programmpontjait, az önálló hadsereget, külön külügyi képviseletet, külön vámterületet, miért nem pihenteti ezt az egy programmpontját : az önálló bankot is? A másik azt kérdi, hogyha már olyan „makacsul“ ragaszkodik a függetlenségi párt az önálló bankhoz, miért nem veti föl most a többi programjapontjait is, és miért nem erőlteti azoknak a rögtöni megvalósítását is? Szerencsére, a függetlenségi párt könnyebb helyzetben van, mint a mesebeli apa a fiával és a szamarával, mert ezekre a „keresztkérdésekre“ könnyűszerrel megfelelni képes. A függetlenségi párt azért ragaszkodik olyan rendületlenül az önálló bankhoz, mert itt van az ideje e kérdés rendezésének. Amióta a függetlenségi párt többségben van, először válik aktuálissá valamely függetlenségi programmpont megvalósítása, éspedig úgy, hogy annak törvényes akadálya nincs. Ez a tényállás, amelyet nem lehet meghamisítani vagy elhomályosítani azzal, hogy hiszen 1907-ben megnyílt volna az alkalma az önálló vámterület megvalósításának, és a függetlenségi párt mégsem valósította azt meg. Nagyon jól tudják azok, akik ezt hánytorgatják, hogy a külfölddel megkötött kereskedelmi szerződések szinte legyőzhetetlen akadályokat gördítettek 1907-ben az önálló vámterület elé. És azt is nagyon jól tudják, hogy a függetlenségi párt ezzel az állapottal szemben is megtette a kötelességét, mert az Ausztriával kötött nemzetközi szerződésben gondoskodott arról, hogy az önálló vámterület többé ilyen módon kijátszható ne legyen. És ebből akarnak hímet varrni a függetlenségi párt ellen ! Amikor valamely párt biztosítja programmjának a közeljövőben való keresztülvitelét, akkor ez az ő szótáruk szerint annyit tesz, hogy az a párt lemondott elveiről ! A másik kifogás éppen ilyen alaptalan. Hogy a függetlenségi párt miért csak a bankot forszírozza, miért nem a többi programmpontot is ? Istenem, hát azok, akik így írnak az újságokba, lakon, elnézek a szikrázó fehérségű országaira, az olajfa-berkekre, amelyeknek aljában óriási, kétkerekű hordákat húznak csengős, piros posztóval ékesített hamu öszvérek. A táj csodaszép. Jobbra terül el a Sorrento narancserdőivel és látszott Capri kékelő orma. Balról a Camaldoli-kolostor. Hamuszínszürke dombok tűnnek föl egyszerre. Közel vagyunk Porripejihez — a halott városhoz. A jegyszedő bódéja előtt egy alsó-ausztriai turistatársaság tolakodott, lármázott. A férfiak ordítoztak, a nők sikoltoztak, gágogtak a idiótákért. Mindegyik első akart lenni. Lódenszoknyáikat magasra föltözködték, szalmakalapjukon három szál kakastoll lengett. Mind a «Herr Doctor», egy sápadt, fekete gebrokkos, kék gyöngygyel kivarrt, papi nyakravalós fiatal ember után kiáltozott, úgy látszik, az volt a vezető. Aféle ünnepi társaság volt, akik eljönnek Linzből, vagy Wiener-Ireulstadtből és három nap alatt végig akarják élvezni a félcsizmát. Előre engedtem őket menni, amikor végre a tisztelendő úr szépen összeterelte a nyájat s a lihegő, dühös urakat, kimerült hölgyeket végre elindította. Lassan ballagtam aztán fölfelé. Valami leírhatatlan, sajátságos érzés fogja el a meditácziókra hajlandó emberfiát, mikor belép Pompeji kapuján. Mikor bent van a város falán túl, amely húsz századnál régebben dr.cs.él az idők viharával. Ezt az évszerű falat 1812— 1814-ben ásták ki. Nyolcz kapuja és tizenegy tornya van. A tömegesen járó turistákat mindenütt elkerültem. Legjobban szerettem volna, ha felnem olvasnak soha újságot? Nem tudják, hogy például a vámterület ügye 1917 ig el van intézve? És a katonai kérdésre nézve nem látja-e minden józan eszű ember, hogy annak a nemzetre nézve kedvező megoldása leginkább akkor remélhető, amikor a hatalom majd kérni kénytelen a nemzettől ? Nem volna-e alapjában elhibázott taktika, ha a nemzet felajánlkoznék a hatalomnak, hogy megadja az újonczlétszámemelést, a nagy hadiköltségeket, szóval mindent, hogy ezek fejében a nemzeti követelmények bizonyos morzsáit megkapja? Lám, a kartelbanknál is az volt a hiba, hogy azt mi ajánoljuk föl Ausztriának. Minek járjunk mi kérvényezni Bécsbe ? Biztosak lehetünk afelől, hogy ott jóindulattal, előzékenységgel bizony nem találkozunk. Nekünk azt kell mindig a szemünk előtt tartanunk, hogy nem nekünk van szükségünk Bécsre, Ausztriára és az udvarra, hanem azoknak van szükségük reánk. A közös bank nem nekünk kell, hanem Ausztriának. A felemelt katonalétszám nem nekünk kell, hanem a hatalomnak. Ágyukra, hadigépekre, csatahajókra nem nekünk van szükségünk, hanem odafönt. Bécsben óhajtják azokat anynyira. Elég, ha mi azt tudjuk, hogy mindezek nélkülünk meg nem valósíthatók. Mi tehát nyugodtan várhatunk arra az időpontra, amikor nem mi ------------------------------------------------ —-----—------------ —.............. Pompeji. Irta : Vay Sándor gróf. 5 1909. április elején. Ragyogó napfény öntötte el a nápolyi öböl hasonlíthatatlanul szép vidékét. A nagypénteknek hagyományos bomlata, komorsága teljesen hiányzott. Virult, mosolygott minden. Pár nap előtt még havazást láttam az Appeninekben, dideregve sétálgattam a római Piazza Spaggnán, kétszeresen jól esett tehát a napsütés, a langyos, éltető melegség, amikor a Chiarán álló hotelemből elindultam a vasúti állomásra, hogy Pompejibe induljak. Alig egy órányira van a halott város. Porticia az első állomás, ahol okvetetlenül eszünkbe jut Mayerbehr operája: Massanielloés Fenella. Néhány utas kiszáll, aztán robog a vonat tovább. Elhagyjuk a Vezúv lábánál elterülő városkát, eltűnik szemünk előtt a Castello, amelyet Bourbon Károly építtetett s ahonnan csodaszép a kilátás. Következik Torre del Greco és Torre Annunziata. A Vezúv kitörése 1906-ban — éppen így húsvét táján — majdnem teljesen elpusztította a két virágzó községet. Különösen Torre del Greco pusztult el majdnem teljesen. Amint a vonat áthalad a városon, még látnivalók a pusztulás nyomai. Torre del Grecoban ültették először a világhírű Lacryma Christi vesszőit. Egy görög barát plántálta, akiről aztán a községet is greconak — görög — nevezték el. Dübörög a gőzmasina. Két lapos, ernyős sapkás a Reichsdeutsch tér a pirostáblás utazókönyvet bújja. Én pedig kinézek az alejesen néptelen lett volna a város, holdvilágon éjszaka lett volna s úgy álmodhattam volna bele magamat a hajdani római császárok, büszke patricziusok elmúlt, letűnt világába. — Magának mindig ilyen romantikus ideái vannak, — jegyezte meg erre valaki, amikor ebbeli vágyamat szavakba is foglaltam. De hiszen lehetetlen Pompejiban romantikusnak nem lenni. Éppen olyan lehetetlen, mint a római Fórum összedúlt oszlopai, a Czézárok palotáiban. önkéntelenül azt a régi világot álmodjuk vissza, amelyről diákkorunkban a históriában annyit olvastunk. Azt, amelyet később Bulwer «The last day’s of Pompeji» regényéből ismertünk meg. Ezt a regényt árulják is a vezetők s a hosszú, fehérfátyolos angol misszek, futkárosva a szűk utczákon, udvarokon, mint a breviáriumot forgatják is. Töprenkedve jártam végig a halott városon. Milyenek lehettek azok az asszonyok, akik itt éltek, szerettek. Milyenek az elegáns gavallérok, akik a színház kőpadján ülve, nézték a játékot. Gyönyörködtek a gladiátorokban. Azt az elsülyedt, elveszett Pompejit szerettem volna visszavarázsolni csak egyetlenegy pillanatra. Csak látni az akkori gavallérok bámuló szemét, amint a Fontai Stabia előtt, quadriga helyett automobil töffög... Látni vágytam a hűvös, locsogó kutakról valamelyik pompeji asszonyt, aki elmélázva a nap nyugtán, édes óra jöttére vár. Lelki szemeim elől mintha eltűnt volna a jelen s azokat láttam, akik régen a tüzes sírban lelték halálukat. Asszonyokat, termetükön biborszin stólával, hófehér pallával. Aranyos, áttört szövetből volt minden s pávatoll-legyezővel hajtotta a szellőt a rabszolga. Kezében pergament-kapocska, melyre Lapunk mai száma 42 oldal.