Magyarország, 1909. június (16. évfolyam, 128-153. szám)

1909-06-01 / 128. szám

2­ sággal megdöbbenést keltett. Bécsi és budapesti lapok most teli vannak a szidalmakkal és piszkolódásokkal ellene. Épp úgy szidják már őt is, mint a „bankcsoport“ tagjait. Kisült előttük — amit különben már mindenki régen tudhatott — hogy ő is a „bankcsoport­hoz tartozik, a becsületes, elvhű füg­getlenségiek társaságához. De hiszen ide tartozik az egész füg­getlenségi párt, mert nem lesz olyan semmiházi függetlenségi politikus, aki akkor legyen hitelen elveihez és pro­­grammjához, mikor azokért küzdeni és harczolni kell. Hogy akkor dezertáljon a zászló mellől, mikor zárt sorokban az ellenség sorai előtt kell állani. Kossuth Ferenczet érheti a ma­gya­ rázkodás, épp úgy nem fog rajta, mint ahogyan nem fogott rajta az eddigi alacsony, szolgai hizelkedés. Megy előre a függetlenségi párt nagynevű vezére a maga utján nemzetének javára és dicsőségére. Beleírja nevét a magyar nemzet történetébe, mint a nagy elődé­hez méltó második Kossuth, aki alkot­mányos után a törvény fegyvereivel nemzetét a függetlenség útjára reá­vezette. Ez a tudat többet ér Kossuthnak, mint minden más jutalom és kitüntetés, ami őt érhetné. Aki pedig arra számít, hogy Kossuthot megfélemlítheti, az nagyon fog csalódni, mert Kossuth nem abból az anyagból van gyúrva, akit útjáról megfélemlítéssel, terrorizá­lással és hírlapi nyelvöltögetéssel vissza lehetne ijeszteni. Azért ez az újabb kampány is ered­ménytelenül fog végződni. A nemzet most megy előre nagy vezére nyomán a gazdasági függetlenség útján és azt mielőbb el is fogja érni, a puha, tapadós sáron átgázolni a czél felé, hát legyen neld az ő ízlése szerint.. . Történt egyszer, hogy egy kedves, jó paj­tásunk, eszes, sellemes gyerek, nagy bajba került: hozzányúlt a segélyegyleti pénztár­hoz, melyet ő kezelt... Idegrontó óra volt az, mikor dideregve, halálra vált arczczal gyónta meg bűnét nekem, meg egy közös jó­barátunknak, az Isten szent nevére kérve se­gítségünket. Futottunk is fűhöz-fához, míg r­­á kellő diszkréczió mellett — sikerült össze­szereznünk a hiányzó összeget. A dolgot sze­rencsésen el is simítottuk, hogy nem lett ko­molyabb következménye. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy a szegény gyerek tulaj­donképpen helytelenül felfogott önfeláldozás­ból sikkasztott, mert annak a leánynak, akit végtelenül szeretett, a bátyját kellett meg­mentenie. Arról volt szó ugyanis, hogy a fiú, ki már régóta lézengett foglalkozás hijján, egy nagyon jó állást szalaszt el, amilyent soha ez életben nem szerezhet többé, ha a 2000 korona biztosítékot, ami ki volt kötve, le nem teszi, ígérte mennyre-földre, hogy nem hagyja cserbe leendő sógorát, a b­első időre vissza­adja a pénzt, de ez minden megfeszített aka­rat mellett sem sikerült neki. Szóval, a sik­kasztás nem eshetett rendes beszámítás alá. Nagy könnyelműség, mondjuk, ostobaság volt a részéről, de nem közönséges sinkófálás, és mi azért egészen úgy bántunk vele, mint an­­nakelőtte, amit szegény fiú megható ragasz­kodással hálált meg. És ekkor ez a fráter, ez a kétes exisztenczia, egyszerre csak felcsap a «megcsúfolt becsü­let» védőjének. Hogy honnan tudhatta meg a titkot, máig sem sejtem. A jelenet szakasztott mása volt a mainak. Ülünk hárman, forró nyári éjszakán, a séta­téri kioszk előtt... Ez a hitvány is köztünk... Jön a szegény fiú... Le akar telepedni... Mi kezet nyújtunk neki... ő nem... Keresz­tül néz rajta... A különbség csak az volt, hogy Kiss Józsi, bűnösségének tudatában, nem merte őt kér­dőre vonni, mint ez engem. De mi ketten azért mégis Józsi mellett tüntettünk, mert abban a pillanatban felkeltünk, fizettünk és Józsival együtt távoztunk, otthagyva őt a faképnél­. Az egyetemi évek után­ szertedobált az élet. Sokáig nem hallottam róluk, míg végre a véletlen eszembe hozta mindkettőjüket. Egy nyáron W. gróf jószágigazgatójánál voltam látogatóban. A kiterjedt grófi uradalom éppen akkorában valami jól jövedelmező állásra hir­detett pályázatot Mint gondolható, rengeteg mennyiségű pályázat érkezett be. Szórakozás­ból segítettem neki az áttekintésben. Egyszerre csak a Kiss József neve ötlik szemembe... Kiss József annyi van, mint fűszál a réten. De a nemesi előneve, — Dobai — meg az élet­kor, születési hely, végzettség, szóval min­den összevágott, úgy, hogy semmi kétségem sem lehetett hogy ő az, az egykori kedves diákpijtás... Nos, mi sem természetesebb, minthogy életre­­halálra kezdtem tolni a bolondos jó fiú sze­kerét. Annyira kitettem magam érte, hogy a jószágigazgató, kitől az állás betöltése jó­részt függött mindjárt külön is tette a Kiss Józsi folyamodványát. — Teljesen nyugodt lehetsz, kinevezzük, — mondta olyan hangon, hogy én csakugyan megnyugodhattam abban a jóleső tudatban, hogy sikerült a fiúnak, aki már eddig bizo­nyára el is vette imádottját, egy, kitűnő ál­lást szereznem. Néhány hónap’ múlva Budapesten találkoz­tam a jószágigazgatóval. — Nos, hogyan válik be a pártfogoltam? — volt az első kérdésem. — Dobai Kiss József Urat kérded? — Azt, azt! Hát ki mást? — Nos, ő sehogy sem. Nem őt neveztük ki. Megütődve néztem rá. Csak ekkor tűnt fel hogy a különben nagyon barátságos ember, milyen fagyos, majdnem visszataszító. — De hát az Istenért, mi baj volt?! Hal­lottál valamit róla? Én, időközben, Telkemre, egészen elfelejtet­tem azt a Szerencsétlen sikkasztási históriát. — Hogy hallottam-e? Meghiszem azt! És csak azon csodálkozom, hogy te, kedves ba­rátom, kifogástalan úri­ember létedre, hogyan hozhattál engem ilyen kellemetlen helyzetbe. Én, egyedül a te ajánlatodra, már az igazgató­­tanács elé terjesztettem annak az urnak az ügyét, és biztosan meg is tesz, ha a szerencsés véletlen Ugyanakkor össze nem hoz itt, Buda­pesten, Zsoldos Imrével, aki fölvilágosított, hogy az az ember egyetemi hallgató korában a segélyegyleti pénztárból 2000 koronát sik­kasztott el, és így semmiképpen nem méltó arra, hogy azt a helyet esetleg egy becsüle­tes ember elő) elfoglalja. Képzelhetitek az én helyzetemet! Aztre hit­tem, hogy szégyenletemben, dühömben, elke­seredésemben valami helyrehozhatatlan osto­baságot követek el. Szerencsére, a czivilizált ember önfegyelmével őriztem meg külső nyu­galmamat. Hanem hogy hogyan búcsúztam el az én jó­ MAGYARORSZÁGt Budapest, lyug. kedd, junius 1. Munkában. Terrorizmus Kossuth ellen. A közösbankista sajtó rágalmai. Koholt hírek memorandumról és egyebekről.­­— Saját tudósítónktól. — Budapest, május 31. Most már erős munkába lépett az egész vonalon a közösbankista sajtó. Meg­kezdte konc­entrált támadását a nemzeti ál­láspont ellen. Minden eszközt megragadna arra, hogy lehetetlenné tegye a nemzeti bank létesíté­sét. Most már támadják Kossuth személyét is, durva és kíméletlen formában, mert lát­ják, hogy Kossuth nem enged és hűtlen nem lesz elveihez és pártjához. Arra törekszenek, hogy kompromittálják az önálló bankért folytatott küzdelmet, Budapes­ten és Bécsben egymásután gyártják a koholt és hazug híreket, és azokat, mint «szenzá­­cziókat» akarják beadni a közönségnek. Elől jár ebben a bécsi «Presse», amely iszo­nyú nagyképűséggel azt a hazugságot tálalja fel, hogy az önálló bank hívei a király elé egy «memorandumot» csempésztek be, amelyben feltárják követeléseiket. Aki csak egy kissé is be van avatva az Ud­vari élet titkaiba, az tudja, hogy a király elé nem lehet semmiféle memorandumot be­csempészni. Még Kossuth, Apponyi és J­usth Gyula, akik kihallgattattak, azok se adtak át memorandumot a királynak, pedig ezt megtehették volna, mert felhivattak rá, hogy tárják fel nézeteiket és terveiket a ki­bontakozásra nézve. Azonban se J­u­s­t­h Gyula, se senki, sem közvetlen, sem közvetve, nem­ adtak át semmiféle memorandumot sem a ki­rálynak, sem semmiféle más élő­lénynek. A függetlenségi pártnak megvan a vezére, K­o­s­­suth Ferencz. Egyedül csak vele és általa lehet a függetlenségi párt részéről tárgyalá­sokba bocsátkozni. A másik szenzáczió, hogy az önálló bank hívei Bécsben bizalmas embereik ál­tal Kristóffyval tanácskoztak. Jól mondja Kossuth, aki ezeket a híreket alább megcáfolja, hogy csak őrült ember ir­hat ilyeneket! Kristóffy és a nemzeti bankért küzdők tá­bora Bécsben bizalmas értekezleteket tartanak! Ez már igazán olyan dolog, amit el lehet hinni! De végül jön a legjava, miben egyeztek volna meg az önálló bank hívei Kristóffyval. Titkosan megegyeztek a következőkben, ami azután a király elé «csempészett memorandum»­­ban van: az önálló bankót feladják! (Ugyebár, nemi rossz!) minden katonai kívánalmat teljesítenek! (még jobb!) semmi katonai jogot nem kívánnak! (Telje­sen hihető!) a császárral azonban titokban összepakliza­nak! (Na ez meg egészen valószínű!) Az egész Programm látszik, hogy egészen reális és hihető dolog. Egyedüli követelménye lenne a függetlenségi pártnak, hogy «a kizá­rólagos hatalmat» a császártól — mint a «Presse» írja — megkaphassa. " Ha csak hatalomról volna szó, régen a nyár­kába dobták volna már a függetlenségi párt­nak az egész hatalmat. Tálczán hordanák neki a kormámynyal való megbízatást. Csak az a bökkenő, hogy a függetlenségi párt semmi jo­got fel nem ad, semmi követelést el nem ejt. Az önálló bankot pedig 1911. év ele­jére feltétlenül meg akarja csi­nálni. Vagy nem vállal kormányt és szembe helyezkedik mindenféle hatalommal, mely a nemzet jogát megsemmisíteni engedi, vagy pe­dig megvalósítja azt, amire vállalkozott. A bécsi «Presse» ezen «szenzácziójával» egyidejűleg a «Lfloyd»-ban is lehet új pro­gramoiét találni. Természetesen ebben is el van ejtve az önálló bank és természe­tesen ezt is a függetlenségi párt csinálja. Kossuthtal főzték azt ki, Holló Lajos­­és tár­sai és legelőször futottak a «Lloyd» zsurnál- Hoz, Hogy ottan közzétegyék’.__________

Next