Magyarország, 1909. július (16. évfolyam, 154-180. szám)
1909-07-01 / 154. szám
CSÜTÖRTÖK BUDAPEST, 1909. JULIUS 1. Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. XV. ÉVFOLYAM 154. SZÁM, flzerkesztőség és kiadóhivatal Teréz-körut 19 ez Hírdetőnek milliméter számítással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt szíveskedjenek lehetőleg gyorsan intézkedni, hogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen elére állított helyzet. Budapest, június 30. Ma délután öt órakor értekezletre gyűl össze a függetlenségi és 48 as párt. A magyar közvélemény nagy figyelemmel, és, tegyük mindjárt hozzá, nagy várakozással tekint ez értekezlet elé. A helyzet, mint mindenki tudja, élére van állítva, és ebben a helyzetben az ország a függetlenségi párttól határozott megnyilatkozást vár. Olyan megnyilatkozást, mely a válság zűrzavarban Útmutatóul szolgáljon, mely véget vet a kétségeknek, és az e kétségekre alapított spekuláczióknak és kísérleteknek. Ettől függ a párt egysége, ereje, súlya, és az országnak beléje vetett bizalma. Erős a meggyőződésünk, hogy ha ez a határozott megnyilatkozása a pártnak elmarad, a párt egysége megbomlik és a nemzet bizalma iránta megrendül. A függetlenségi és 48 as pártnak ennélfogva talán sohasem voltak olyan válságos órái, mint az uivők a mai értekezleten eltöltött órák lesznek. Nemcsak a párt sorsa dől el, hanem hosszú időre eldől azoknak a nagy czéloknak és törekvéseknek a sorsa is, amelyeket a párt képvisel. Talán sohasem volt igazabb az a régóta hirdetett meggyőződésünk, hogy a nemzet sorsát most a függetlenségi párt tartja a kezében; tőle, az ő erélyes, férfias és határozott magatartásától függ, hogy a nemzetre nézve megnyíljék az az új korszak, mely százados törekvéseit valóra váltja. Az értekezlet tulajdonképpeni tárgya: a Lukács László ajánlata. Nincs kétség benne, hogy az értekezlet ezt egyhangúlag elutasítja. Be van-e ezzel az ügy fejezve ? E nehéz időkben nincs más mondanivalója a függetlenségi pártnak a nemzethez, mint az hogy ezt a halvaszületett eszmét nem fogadja el ? Nem látjuk-e, hogy a színen mindenféle alakok, mindenféle törekvések mozognak, a függetlenségi párt pedig nem mozdul és hallgat? Vájjon nem ez a mozdulatlanság, ez a hallgatás adja-e meg a jogosultságát azoknak a törekvéseknek, amelyek a függetlenségi pártot eszközül és játéklabdául akarják fölhasználni ? Vájjon nincs-e itt már a legfőbb ideje, hogy a függetlenségi párt egy erélyes szóval szétrebbentse a settenkedőket és véget vessen ezeknek az üzelmeknek ? Ismerjük a függetlenségi párt álláspontját. az teljesen helyes, okos és határozott koalíczióba nem megy be, az általános választói jogot akarja, az önálló bankot 1911-re követeli. Nos hát, miért nem adna formális, hivatalos, ünnepélyes kifejezést a párt ezen álláspontjának? Nem látja-e be, hogy az ellene szőtt ármányok éppen abból táplálkoznak, hogy ez a határozott kijelentés mindeddig elmaradt? A függetlenségi párt hallgatása bátorította föl azokat, akik jobbról is, balról is beléje kapaszkodnak, akik élülről is, hátulról is rángatják, hogy darabokra szaggassák. E hallgatásból származnak az összes kétértelműségek és hazug híresztelések. Még mindig azt hiszik, hogy a függetlenségi pártot valamely koaiciós alakulat gyámsága alá helyezhetik, még mindig azt hiszik, hogy a függetlenségi párt „enged“ az 1911-re felállítandó önálló bankból. És a párt hívei az országban mély szomorúsággal látják azt, hogy a párt nem sietett eddig ezeknek az üzelmeknek véget vetni, hanem hallgatásával, mozdulatlanságával maga is előmozdította azok terjesztését. Ez tűrhetetlen állapot, amely, ha még tovább tart, maga a párt fogja irtózatosan megsínyleni, és vele együtt megsinylik a párt nemes, nagy czéljai. Ezekben a nehéz időkben a függetlenségi pártnak valóban a helyzet magas Botos Lasst írta: Vért*.'**.' Az öreg doktorunk már három hete járt ki kopott csétájában minden nap Botos bácsihoz a tővölgyi tanyára. Budapestről is hoztak ki valami tudós orvost már két ízben tanácskozni. Mert nagy baj esett a fiatal áron. Elragadták a lovak, kifordult a kocsiból, s kezét, lábát törte. Most ott fekszik gipszbe kötözve, egyik karja, s mind a két lábszára. Azt beszélték, hogy tán le is kell vágni az egyik lábát. Kegyetlen sor volt ez annak a szilaj embernek: feküdni, mint egy darab fa, mozdulatlan. Szidta az eget, földet, borzasztó volt hallgatni a káromkodását. Dühösen rámordult mindenkire, aki csak közel jött hozzá. Nem bírta kiállni mellette senki. A cselédek mind megszöktek. Szűcs Lidi is otthagyta, a drágalátos Szűcs Lidi, akinek a kedvéért elkergette a feleségét. Most már feléje se néz a szép dáma. Bánja is ő, akármi történik azzal a boldogtalannal. Nem betegápolónőnak jött ő ide. Ha azt akarta volna, maradhatott volna a hites Uránál is. Van esze, hogy itt hallgassa ennek a nyomoréknak a nyavalygását, meg a gorombáskodását. Egyszer csak azt mondta: dolga van a városban. Befogatott, s elment búcsúszó nélkül. Botos Laczi már akkor tudta, hogy nem fog visszajönni, noha azt mondta a szép asszony, hogy holnap estére visszajön. Várhatja azt a holnap estét Botos Laczi, akár az ítéletnapig. Nem lesz az soha. — Ok, a czudar! — átkozódott, mikor már látta, hogy hiába várja. A keserűség elöntötte a kínlódó ember lelkét: — Bezzeg kellettem, míg bírtam magamat, míg mulatságból mulatságba jártunk, ugye? Czirógattál, csókolgattál, most meg nincs egy vigasztaló szavad, mikor itt fekszem élet-halál közt. Most nem tennéd ide szép, puha kezedet verejtékes homlokomra, hanem szaladsz tőlem, hogy ne halljad keserves nyögésemet. Verjen meg az Isten! De a szép Szűcs Lidi nem hallja azt már, hogy átkozódik ez az összetört nyomorék; csak a vén ápolónő hallja és sápitoz: — Ne vétkezzék a tekintetes Ur. Ám Botos .Laczi csak tovább dühösködik. Hát már csak ez a vén boszorkány maradt mellette, senki más? Itthagyták, mint a kóbor kutyát, mely megdöglik valami árokban. — Hát csak eddig tartott a szeretet, Szűcs Lidi? Ütött volna beléd a tüzes istennyila, mikor először láttalak! Az öreg ápoló asszony fejét csóválja, s egyegy áhitatos fohászt bocsát a tekintetes ur káromkodása közé: — Egeknek szent ura, segíts! — Ne óbégasson, — mordult rá Botos Laczi, — inkább azért imádkozzék, hogy az Isten pusztítson már el egészen. — Ha így türelmetlenkedik, hát igazán az lesz a vége, — mondta neki az orvos, aki éppen akkor jött ki hozzá a városból. Zsémbes öreg úr volt az orvos, nem igen válogatta a szót. Egyenesen megmondta Botos Laczinak, hogy elviszi az ördög, ha nem vigyáz magára. Már megint láza van. — Bánom is én, eifelelt az. Amilyen elkeseredett volt igazán nem bánta volna. Legyen már vége ennek a kínlódásnak. Hiszen ki törődik már ővele? A doktor azonban úgy sejti, hogy mégis van valaki, aki törődik vele, ámbár nem érdemli meg. De a doktornak nem az a dolga, hogy a széttört házasságokat összeforrassza, elég dolga van neki a tört karral, meg lárbakkal. Alkalmasint le kell vágni legalább az egyiket, ha már nem késő. Hazatérőben megállt még a kanalast pusztán Jávoréknál. Ott is meg kell nézni egy beteg gyereket. Aztán egy pohárka szilvóriumot is inni kell az öreg Jávor Pállal, s beszéd közben előhozza a doktor Botos Laczit. Jávor Pál nem akar semmit sem hallani a vejéről, inkább kimegy a szobából. Az asszony, azonban kiváncsi, ő szeretné már annak a gonosz embernek a végpusztulását hallani. A leánya — a Botos Laczi felesége — szavába vágott az anyjának: — Édesanyám! — Hallgass, — szólt az anyja. — neked is jobb volna, ha már özvegy lennél. — Biz az megeshetik nemsokára, — mondta az orvos. — Veszedelmes az állapota. Nem javul. Félek, hogy ha életben marad is, félába koldus lesz az istenadta. No, annyi igaz, hogy keservesen meglakol mindenért, amit vétett. Nagyon siralmas elhagyatottságban találtam. Nincs, aki egy vigisztáló szót szólna hozzá. Nincs, aki megigazítaná feje alatt a vánkost. Csak egy pénzért fogadott álmos, buta vén asszony czammog körülte. Mikor az orvos elment, a fiatal asszony odafordult az anyjához: — Édesanyám, én vissza akarok menni az Uramhoz. Lapunk mai száma 22 oldal