Magyarország, 1910. április (17. évfolyam, 77-102. szám)
1910-04-01 / 77. szám
MAGYARORSZÁG XVII. ÉVFOLYAM 71. SZÁM. PÉNTEK BUDAPEST, 1910 ÁPRILIS 1. Elfifizetési ára negyedévre 7 korona, égési évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal a Teréz-körut 19. sz Hirdetések milliméter számitással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt szíveskedjenek lehetőleg gyorsan intézkedni, hogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen. Hiábavaló erőlködés. Budapest, márczius 31. A függetlenségi és 48-as párt erejének a bizonyítéka az a vad közéleti és sajtóbeli hajsza, mely most ellene folyik. Gyűlölik a függetlenségi pártot, imrt félnek tőle, és félnek tőle, mert látják, hogy ennek a pártnak nemes forrásokból fakadó kérlelhetetlensége, csüggedést nem ismerő kitartása, férfias harczkészsége halomra dönti merész reményeiket és meghiúsítja önző és alacsony számításaikat. Hej, micsoda szabad vásár volna ebben az országban, ha a függetlenségi és 48-as párt nem volna, főként pedig, ha ez a párt nem volna olyan erős, mint amilyen! Akkor nem kellene attól tartani az egyik oldalon, hogy ez az egész, újonnan föltámadt dicsőség csak pünkösdi királyság lesz, és reménylem lehetne a másik oldalon, hogy a mindenféle álellenzékiség, kacsingatás és paktálás előbb utóbb czélhoz vezet. Úgy áll azonban a dolog, hogy erőszak és spekuláczió, bárhonnan jöjjön, a függetlenségi és 48-as pártba ütközik, mint legyőzhetetlen akadályba. E párt mögé olyan megtörhetetlen, óriási erőt Alcit a nemzet romlatlan, széles rétegeinek a bizalma,hogy azzal szemben tehetetlennek bizonyul minden hatalmi erőlködés. Másrészt az a tiszta és megingathatatlan álláspont, amelyet ez a párt a megoldásra váró nagy kérdésekben elfoglal, hiúvá, lehetetlenné teszi a kerteléseket, a bujkálásokat, a jelszavakkal való kétértelmű játékot. Innen van az a nagy düh, amelylyel a függetlenségi pártot minden oldalról támadják, és innen ered az a nemtelen szándék, hogy a függetlenségi és 48 as párt nemes intenczióit, érintetlen politikai becsületét aljas, hazug rágalmakkal bemocskolják. Hiábavaló erőlködés. Nagy eszméket, ha azok a megvalósulásra megérettek, sem erőszakkal letörni, sem pedig aknamunkákkal, rágalmakkal meghiúsítani nem lehet. És meri-e valaki állítani, hogy azok az eszmék, amelyekért most a függetlenségi és 48-as párt élethalál-harczot vív, nem érettek meg a megvalósulásra ? Hiszi-e, hiheti-e józan ítéletű, tiszta látású és amellett hazafias gondolkodású ember azt, hogy ezt a nemzetet rá lehetne bírni arra, hogy nyakát önként a gazdasági közösség igájába hajtsa és lemondjon a gazdasági önállósághoz való kétségtelen jogáról ? És hiheti-e azt, hogy a népjogoknak az általános és egyenlő jogosultság alapján való kiterjesztését meg lehet még előzni, el lehet odázni, ki lehet játszani? Aki ilyeneket hisz, annak fogalma sincs arról a történelmi jelentőségű fejlődési folyamatról, amely most a nemzetnek lelkében végbemegy , az vakon botorkál abban a verőfényes világosságban, amelyet a nemzet akaratának lángoló napja sugároz szerteszét. Ezek az eszmék, ezek a törekvések össze vannak forrva a függetlenségi és 48 as párttal; azok a támadások, amelyek a függetlenségi és 48-as párt ellen intéztetnek, ezeknek az eszméknek és törekvéseknek szólanak. Ezt világosan láthatja mindenki, mert az kétségtelenül bizonyos, hogy ha sikerülne a függetlenségi és 48 as párt erejét megtörni, hosszú időre el lenne temetve az ország gazdasági önállósága is, a választói jog demokratikus reformja is. Itt az a nagy érdekszövetkezet szervezkedik, amely a maga parazita-életét az Ausztriától való gazdasági függésre és a szűk választói jog megrontott és függő elemeire alapítja. A paraziták életösztöne rendkívül erősen ki szokott fejlődve lenni, ezért olyan nagy, olyan tomporzékoló és szenvedélyes a gyűlölet, a dühöngés a függetlenségi és 48-as párt ellen, amely, amikor egy megújhodott, modern, virágzó Magyar a Műcsarnokban. — Tavaszi kiállítás. — I. Novemberben, amikor a Macyartok legutóbbi Mi kiállításával foglakoztunk ezeken a hasábokon, sürgettük művészi erőink egyentését, hogy így a Műcsarnok ismét télrethesse valódi hivatását, s tálatain időről időre teljes és Mi képét adhassa a magyar művészlét áfájának, a benne felmerülő s érvényesülő különböző irányzatoknak. Azóta egy jelentős lépéssel haladt előre az egyesítés eszméje: a Miénk tagjai nagyobbrészt visszatértek a Műcsarnokba, s ezentúl ismét részt vesznek annak kiállításain. Tekintve azt, hogy a Miénk táborában nem egy olyan jeles művészi egyéniség talált otthonra, akik a modernségnek és haladásnak nem a túlzásait és kinövéseit, hanem az igazi életet jelentő erejét képviselik, nagy nyereségnek kell tekintenünk ezt a visszatérést. Ennek a visszatérésnek, az erők egyesítésére való törekvés szimptómájának jegyében nyílik meg holnap a Műcsarnok tavaszi kiállítása, amely így ismét több joggal nevezhető eseménynek, mint az utolsó években bármikor. De valahogy félreértést ne keltsenek soraink: amikor az esemény szót használjuk, ezt csak relatív, távolról sem abszolut értelemben teszszük. Ezernél több képet és szobrot küldöttek művészeink erre a tárlatra, a zsűri azonban «csak» négyszázkilenczvenn nyolczat talált e fogadhatónak, a fele tehát visszautasításra talált. Azt persze nem tudhatjuk, hogy a refuzált dolgok közül mennyi volt a csakugyan értéktelen és mennyi írható esetleg a műcsarnoki zsűrivel szemben művészek részéről oly sokszor hangoztatott «elfogultság, maradiság, vaskalaposság» számlájára. Azt azonban látjuk, hogy a kegyelmet nyert művek között is van akárhány oda nem való. Helyet kapott akárhány művész, aki már, vagy még elmaradhatott volna, viszont távol vannak sokan, akiket igazán szívesen üdvözöltünk volna. Arról aztán már persze nem a zsűri tehet, hogy ismét egy egész sereg, a javából való művészünk tartotta magát távol a kiálltástól nemcsak a Miénk emberei közül, hanem a Műcsarnok törzsökös, sőt vezető férfiai sorából is. A katalógus — mint mondottuk — négyszáztólenezvennyeler számot foglal magában, közel kétszázzal kevesebbet, mint az őszi. Így is nagy az anyag, amelyen nehéz keresztültörni annak, aki alaposan akar megnézni mindent, de mégis könnyebben áttekinthető s elrendezésében is több ízlést, művészi érzéket juttathattak érvényre a rendezők, Jendrassik Jenő és Róna József. A sok-sok falon most kényelmesen elférnek a képek; attól, hogy a szobroknak ne jusson hely, nem is kellett félni. Ezek bizony megint csak nagyon is kevesen vannak. Ami a kiállítás nívóját illeti, azt jó közepesnek jelezhetjük. Nagyon kimagasló darabokat, úgynevezett cloukat hiába keresünk benne, de találunk sok szép művészi munkát s érezzük az üde levegőt, amelynek behatolását a «jövevények» bizonyára teljes erővel segítették elő. Bátorságot, kitartást kívánunk nekik, a Műcsarnok vezetőségének pedig megértést és belátást. A parádés nagyterem képeinek összeválogatása az utóbbi időben megszokottnál jobban sikerült. Révész Imre kezdi a sort. A népéletből vett két képe kifejező alakjaival, elevenségével hat. Bosznay István vízpartja gyönyörű, sárga színeivel, pompás vizével értékes darabja a tárlatnak. Udvary Géza «Heiné»-je szinte meglepő haladást mutat. Fa alatt, padon ül a költő; az egész kép kellemes tónusú, finom alkotás. A Miénk egyik képviselője, Csók István, «A vámpyrok» cz. képét küldte el. Meztelen női alakok halálra csókolnak egy férfit. A környezetből erősen kirí a kissé ultramodern, nyers színezésű kép, amely azonban erővel teljes dolog. Herrer Czezár ismert, bizarr színei jól érvényesülnek egy spanyol táncosnő képén. Háry Gyula a Tabánt festette meg nagy vásznán a Gellérthegygyel együtt igen hiven. Rengeteg apró házikóval volt dolga ecsetjének s szinte bámulatos, hogy milyen szélesen kezeli mégis az egészet. Nagy Vilmos kedves zsánerképén, a pamutgombolyitás közben elaludt öregen, a rajz ellen lehet kifogás. Juszkó Béla szántása és öklelődző tinói levegősen, üdén festett dolgok. Erős tehetségre mutatnak s a kiállítás érdekességei közé tartoznak. Kacziány Ödön napos tengerképén igen szépek a fényhatások. Pentelei Molnár János ebben a teremben két képpel szerepel; egy igazán elsőrangú, pompás csendélettel és a «Merengés» czímet viselő portraitival. Nekünk az előbbi tetszik jobban, bár az utóbbi is sikerült munka, rajztudás és élethűség jellemzik. Stetka Gyula két szép portrait-je a mester művészi kvalitásainak javát mutatja. Lapunk mai száma 28 oldal.