Magyarország, 1910. április (17. évfolyam, 77-102. szám)

1910-04-01 / 77. szám

MAGYARORSZÁG XVII. ÉVFOLYAM 71. SZÁM. PÉNTEK BUDAPEST, 1910 ÁPRILIS 1. Elfifizetési ára negyedévre 7 korona, égési évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal a Teréz-körut 19. sz Hirdetések milliméter számit­ással díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az elő­fizetés megújítása iránt szívesked­jenek lehetőleg gyorsan intézkedni, hogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen. Hiábavaló erőlködés. Budapest, márczius 31. A függetlenségi és 48-as párt erejé­nek a bizonyítéka az a vad közéleti és sajtóbeli hajsza, mely most ellene folyik. Gyűlölik a függetlenségi pártot, imrt félnek tőle, és félnek tőle, mert látják, hogy ennek a pártnak nemes források­ból fakadó kérlelhetetlensége, csügge­­dést nem ismerő kitartása, férfias harcz­­készsége halomra dönti merész remé­nyeiket és meghiúsítja önző és alacsony számításaikat. Hej, micsoda szabad vásár volna ebben az országban, ha a függetlenségi és 48-as párt nem volna, főként pedig, ha ez a párt nem volna olyan erős, mint amilyen! Akkor nem kellene attól tartani az egyik oldalon, hogy ez az egész, újonnan föl­támadt dicsőség csak pünkösdi király­ság lesz, és reménylem­ lehetne a másik oldalon, hogy a mindenféle álellenzékiség, kacsingatás és paktálás előbb utóbb czélhoz vezet. Úgy áll azonban a dolog, hogy erő­szak és spekuláczió, bárhonnan jöjjön, a függetlenségi és 48-as pártba ütkö­zik, mint legyőzhetetlen aka­dályba. E párt mögé olyan megtör­hetetlen, óriási erőt Alcit a nemzet rom­latlan, széles rétegeinek a bizalma,hogy azzal szemben tehetetlennek bizonyul minden hatalmi erőlködés. Másrészt az a tiszta és megingathatatlan álláspont, amelyet ez a párt a megoldásra váró nagy kérdésekben elfoglal, hiúvá, lehe­tetlenné teszi a kerteléseket, a bujká­lásokat, a jelszavakkal való kétértelmű játékot. Innen van az a nagy düh, a­mely­­lyel a függetlenségi pártot minden oldal­ról támadják, és innen ered az a nem­telen szándék, hogy a függetlenségi és 48 as párt nemes intenczióit, érintetlen politikai becsületét aljas, hazug rágal­makkal bemocskolják. Hiábavaló erőlködés. Nagy eszméket, ha azok a megvalósulásra megérettek, sem erőszakkal letörni, sem pedig aknamunkákkal, rágalmakkal meghiúsí­tani nem lehet. És meri-e valaki állí­tani, hogy azok az eszmék, amelyekért most a fü­ggetlenségi és 48-as párt élet­halál-harczot vív, nem érettek meg a megvalósulásra ? Hiszi-e, hiheti-e józan ítéletű, tiszta látású és amellett hazafias gondolkodású ember azt, hogy ezt a nemzetet rá lehetne bírni arra, hogy nyakát önként a gazdasági­ közösség igájába hajtsa és lemondjon a gazda­sági önállósághoz való kétségtelen jo­gáról ? És hiheti-e azt, hogy a népjo­goknak az általános és egyenlő jogo­sultság alapján való kiterjesztését meg lehet még előzni, el lehet odázni, ki lehet játszani? Aki ilyeneket hisz, an­nak fogalma sincs arról a történelmi jelentőségű fejlődési folyamatról, amely most a nemzetnek lelkében végbemegy , az vakon botorkál abban a verőfényes világosságban, amelyet a nemzet aka­ratának lángoló napja sugároz szerte­szét. Ezek az eszmék, ezek a törekvések össze vannak forrva a függetlenségi és 48 as párttal; azok a támadások, ame­lyek a függetlenségi és 48-as párt ellen intéztetnek, e­z­e­k­n­e­k az eszmék­nek és törekvéseknek szó­lanak. Ezt világosan láthatja min­denki, mert az kétségtelenül bizonyos, hogy ha sikerülne a függetlenségi és 48 as párt erejét megtörni, hosszú időre el lenne temetve az ország gazdasági önállósága is, a választói jog demokra­tikus reformja is. Itt az a nagy érdek­szövetkezet szervezkedik, amely a maga parazita-életét az Ausztriától való gazdasági függésre és a szűk vá­lasztói jog megrontott és függő ele­meire alapítja. A paraziták életösztöne rendkívül erősen ki szokott fejlődve lenni, ezért olyan nagy, olyan tom­porzékoló és szenvedélyes a gyűlö­let, a dühöngés a függetlenségi és 48-as párt ellen, amely, amikor egy megújhodott, modern, virágzó Magyar­ a Műcsarnokban. — Tavaszi kiállítás. — I. Novemberben, amikor a Macy­artok legutóbbi Mi kiállításával foglakoztunk ezeken a ha­sábokon, sürgettük művészi erőink egyenté­sét, hogy így a Műcsarnok ismét télre­­thesse valódi hivatását, s tá­latain időről időre teljes és Mi képét adhassa a magyar művészlét áfá­jának, a benne felmerülő s érvényesülő külön­böző irányzatoknak. Azóta egy jelentős lépéssel haladt előre az egyesítés eszméje: a Miénk tagjai nagyobb­részt visszatértek a Műcsarnokba, s ezentúl ismét részt vesznek annak kiállításain. Tekintve azt, hogy a Miénk táborában nem egy olyan jeles művészi egyéniség talált otthonra, akik a modernségnek és haladásnak nem a túlzá­sait és kinövéseit, hanem az igazi életet jelentő erejét képviselik, nagy nyereségnek kell te­kintenünk ezt a visszatérést. Ennek a visszatérésnek, az erők egyesíté­sére való törekvés szimptómájának jegyében nyílik meg holnap a Műcsarnok tavaszi ki­állítása, amely így ismét több joggal nevez­hető eseménynek, mint az utolsó években bár­mikor. De valahogy félreértést ne keltsenek soraink: amikor az esemény szót használjuk, ezt csak relatív, távolról sem abszolut érte­lemben teszszük. Ezernél több képet és szobrot küldöttek mű­vészeink erre a tárlatra, a zsűri azonban «csak» négyszázki­l­enczvenn nyo­l­czat talált e fogadható­­nak, a fele tehát visszautasításra talált. Azt persze nem tudhatjuk, hogy a refuzált dolgok közül mennyi volt a csakugyan értéktelen és mennyi írható esetleg a műcsarnoki zsűrivel szemben művészek részéről oly sokszor hangoz­tatott «elfogultság, maradiság, vaskalaposság» számlájára. Azt azonban látjuk, hogy a ke­gyelmet nyert művek között is van akár­hány oda nem való. Helyet kapott akárhány művész, aki már, vagy még elmaradhatott volna, viszont távol vannak sokan, akiket iga­zán szívesen üdvözöltünk volna. Arról aztán már persze nem a zsűri tehet, hogy ismét egy egész sereg, a javából való művészünk tartotta magát távol a kiállt­ástól nemcsak a Miénk emberei közül, hanem a Műcsarnok törzsökös, sőt vezető férfiai so­rából is. A katalógus — mint mondottuk — négy­száztól­enezvennyeler számot foglal magában, közel kétszázzal kevesebbet, mint az őszi. Így is nagy az anyag, amelyen nehéz keresztül­törni annak, aki alaposan akar megnézni min­dent, de mégis könnyebben áttekinthető s el­rendezésében is több ízl­ést, művészi érzéket juttathattak érvényre a rendezők, Jendras­­sik Jenő és Róna József. A sok-sok falon most kényelmesen elférnek a képek; attól, hogy a szobroknak ne jusson hely, nem is kellett félni. Ezek bizony megint csak nagyon is ke­vesen vannak. Ami a kiállítás nívóját illeti, azt jó köze­pesnek jelezhetjük. Nagyon kimagasló darabo­kat, úgynevezett cloukat hiába keresünk benne, de találunk sok szép művészi munkát s érezzük az üde levegőt, amelynek behatolását a «jövevé­nyek» bizonyára teljes erővel segítették elő. Bátorságot, kitartást kívánunk nekik, a Mű­csarnok vezetőségének pedig megértést és be­látást. A parádés nagyterem képeinek összeváloga­tása az utóbbi időben megszokottnál jobban si­került. Révész Imre kezdi a sort. A népélet­ből vett két képe kifejező alakjaival, eleven­ségével hat. B­o­s­z­n­a­y István vízpartja gyö­nyörű, sárga színeivel, pompás vizével érté­kes darabja a tárlatnak. U­d­v­a­r­y Géza «Hein­é»-je szinte meglepő haladást mutat. Fa alatt, padon ül a költő; az egész kép kel­lemes tónusú, finom alkotás. A Miénk egyik képviselője, Csók István, «A vámpyrok» cz. képét küldte el. Meztelen női alakok halálra csókolnak egy férfit. A környezetből erősen kirí a kissé ultramodern, nyers színezésű kép, amely azonban erővel teljes dolog. Herr­er Czezár ismert, bizarr színei jól érvényesülnek egy spanyol tánc­osnő képén. Háry Gyula a Tabánt festette meg nagy vásznán a Gellért­­hegygyel együtt igen hiven. Rengeteg apró házikóval volt dolga ecsetjének s szinte bá­mulatos, hogy milyen szélesen kezeli mégis az egészet. Nagy Vilmos kedves zsánerképén, a pamut­­gombolyitás közben elaludt öregen, a rajz el­len lehet kifogás. J­u­s­z­k­ó Béla szántása és öklelődző tinói levegősen, üdén festett dolgok. Erős tehetségre mutatnak s a kiállítás érdekességei közé tar­toznak. Kacziány Ödön napos tengerképén igen szépek a fényhatások. Pentelei Molnár János ebben a terem­ben két képpel szerepel; egy igazán elsőrangú, pompás csendélettel és a «Merengés» czímet viselő portraitival. Nekünk az előbbi tetszik jobban, bár az utóbbi is sikerült munka, rajz­tudás és élethűség jellemzik. Stetka Gyula két szép por­trait-je a mester művészi kvali­tásainak javát mutatja. Lapunk mai száma 28 oldal.

Next