Magyarország, 1911. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-01 / 1. szám
talom czéljaira, így is sánta és béna egész alkotmányos életünk. Némi kis önrendelkezési jogunk még a városi és vármegyei életben van. Itt húzódunk meg, itt edzzük magunkat a jövő küzdelmekre. Ettől az egyetlen menedékhelytől akarják még a nemzeti életet megfosztani. A kormány körén kívül talán egyetlen egy ember sem tartja lehetségesnek, hogy ez sikerülhessen. Emlegetik, hogy az autonómiát meg fogják erősíteni, csak a tisztviselők kinevezését fogja az állam a kezébe venni. De hiszen ez az államosításnak örökösen hangoztatott receptje. Megfosztani az önkormányzatot saját szerveitől. Már anyagilag úgyis meg van bénítva. A kormánynak önkényes diszpozíciója úgyis csaknem korlátlan felette. Ha elveszik tőle saját szerveit, ezzel életműködését bénítják meg. Sehol se áll a közigazgatás másból, mint hogy a járások, megyék, kerületek élére az állam saját közegeit állítja és az egész közigazgatást állami szervekkel látja el. Ezek mellett mindenütt vannak felállítva „autonóm testületek“ is, de ezek saját közigazgatási szerveik nélkül életképes működést kifejteni sehol sem képesek. Szabad államokban ma is önkormányzati közigazgatás áll fenn. Angliában a vármegyei intézmény ma virágzóbb, mint valaha. De ha bárhol megsemmisítenék is a vármegyéket, nálunk nem volna szabad sohasem ezen önkormányzati testületek jogainak eltörléséhez, vagy csorbításához hozzájárulni. Nálunk az idegen érdekek által való lekötöttség egyenesen kötelességünkké teszi, hogy ezen ősi nemzeti intézményünkhöz ragaszkodjunk. Minél inkább látjuk azt, hogy parlamentünket igaz tartalmától megfosztják és azt korrupt eszközökkel hatalmukba kerítik, annál inkább kell a vármegyéket teljes épségükben fentartanunk. Sokan emlegetik, hogy a lefolyt nemzeti küzdelmekben a vármegyék gyengéknek bizonyultak, hogy azok már úgy sem képesek komoly küzdelemre, sőt egy-két kivétellel már a darabontoknak is behódoltak volna. Ellenkezőleg, a vármegyék a lefolyt nemzeti küzdelemben ismét tanúságot tettek nagy hivatottságukról. Pedig a lefolyt évtizedek alatt mindent elkövettek megrontásukra. A tapasztalat a lefolyt küzdelemben csak arról szólott, hogy a tisztviselők fentartása sok helyen nehézséget okozott. Itt látszott meg leginkább az évtizedes romboló munka hatása. A vármegye anyagi helyzete lett napról-napra gyengébb. De a vármegyei élet ereje azzal még nincs összetörve, ha egyes vármegyékben a tisztviselők anyagi helyzetük miatt nem is volnának képesek kellő ellenállást kifejteni. A passzív rezisztenciában, az önkormányzati szervek működésében még mindig igen sok erő rejlik. Sok helyen különben nem is az anyagilag kedvezőtlen helyzetben levő tisztviselők ellenállása gyengült meg, hanem, ellenkezőleg, a vagyonilag jól szituált emberek közül lettek egyesek az érvényesülés vágya által eltántorítva. A vármegyék még ilyen megrongált, béna állapotban is nagy nemzeti erőkifejtésre voltak képesek. De helyzetüket most már javítani kell. A megfontolt vagy a fejlődő élet folytán túlhaladottnak tekinthető szervezetet fel kell frissíteni. A reformokat a vármegyéknél mindenki sürgeti, a tisztviselők helyzetnek és jogállásának biztosítását mindenki kívánja. A vármegyék anyagi megerősítését és a miniszteri önkény alól való kiszabadítását mindenki követeli. rali i'iTiMíi' De attól visszariadunk, hogy a mindenkori kormány reátehesse kezét a vármegyék egész szervezetére. Hogy egy nagy, kinevezett tisztviselői kar által egy félelmetes centralizáczió keletkezzék. Nemzeti életünket féltjük az állami közigazgatástól és amint az annak behozatalára irányuló törekvéseket a nemzeti közszellem a múltban visszaverte, nincs semmi kétség, hogy ilyen irányú kísérlet most is a legcsúfosabb kudarczcal végződne. Bizony fiatal fiúk voltak azok, 20—25 éves a javarésze. A 30 éves már idős ember volt köztük. Schultz Bádogot csak úgy hívták mind az öreg úr, — pedig mindössze 45 esztendős volt. De hát mikor az égés, seregvezére, Klapka is csak 28 éves volt! ! — Elfáradtak, ugye? — kérdezte a háziasszony. — No talán most már egy kicsit kipihenhetik magukat. Egy nagyon csüggedt arczú fiatal százados felekt: ] , »: I— Bizony, tele vagyunk, mi bajjal, fáradsággal, keserűséggel, hogy több ránk se férnek már. I— Nem szabad elcsüggedni. Minden megfordul. Ha az asszonyok bíznak, a férfiaknak se szabad kétségbeesni. Majd meglássák, a keserűre jön az édes, így megy az az életben. A századoson nem fogott a biztatás. ! I—I De hiszen igen sok méz kellene ahhoz, hogy az eddig szenvedett keserűségeinket megédesítse. Az öreg urnak nem tetszett ez a kesergés. Rászólt a századosra: — Nem méz kell most a katonának, hanem tűz, meg láng! ' t . A háziasszony elmosolyodott: 1 — No hát hozok én maguknak olyat, ami méz is, tűz is, meg láng is. Csak aztán meglegyen a hatása. És asztalra kerültek egymásután karcsú palaczkokban a ragyogó szép tokaji borok. — Mind saját termésem —– magyarázta a háziasszony. — Csupa régi tokaji aszú, itt termett a szomszédban, a Várhegyen. Még szegény uram szüretelte. Ha a király látogatna meg, annak se adnék legfeljebb egy pohárral ebéd után, de maguknak odaadom az egészet. Maguk megérdemlik. Megint az elégedetlen kapitány szólalt meg: — Ugyan mivel érdemeltük meg, asszonyom. Talán azzal, hogy Kassától idáig szaladtunk az ellenség elől? — Meg fogják érdemelni azzal, hogy innen már nem eresztik tovább az ellenséget. Ugye, nem eresztik? Ne most foglaljanak helyet, egy kis vacsora jól fog esni. A terített asztal bizony hamar elfeledteti a fáradságot. A vacsora is jó volt, a bor is jó volt, hamarosan hangosabbá lett a társalgás. Vagy negyvenen ültek az asztalnál, csupa fiatal ember, legnagyobb része alig párhetes tiszt. Azelőtt ügyvéd, tanár, diák, pap, meg Isten tudja, még mi volt a legtöbb. A tokaji bornak olyan a hatása, mint némelyik orvosságnak. Eleinte kétszeresen érzi tőle az ember a baját. Akinek bánata van, kétszeresen fáj neki, akinek sötét a sorsa, kétszer olyan sötétnek látja. Csupa keserűség tört ki egymásután a fiatal tisztekből. A nemzet kétségbeejtő helyzetén panaszkodtak. Rettenetes egy sors! Kétfelől nyomul befelé az ellenség az országba. Windischgraetz már Budán ül s Debreczenig nincs előtte akadály. Az a szerencse, hogy nem mozdul s nem megy a kormány után. Alig érthetni, hogy miért? Schlick haragszik is érte. Nyíltan szidja Windischgraetzet, hogy csak a proklamácziókat bocsátja ki egymásután Budáról, ahelyett, hogy már azóta Debreczenben lenne. Schlick ezt ki akarja pótolni. Nem is áll meg Debreczenig. Ott elfogja a kormányt, az országgyűlést s úgy szállítja fel vasraverve Bécsbe. Ha most itt útját nem álljuk, ha áta Tiszán, sikerül is neki. S akkor vi*- r' 'lágra szóló gyalázatba fül a mi egész küzdelmünk. Kaczagni fog Európa, hogy a magyar nemzet képviselőit, a nagyhangú szóhősöket, mint valami czigánykaravánt hurczolják Bécsbe a győztes osztrákok. S mivel álljunk ellen? Ez az alig fölfegyverzett, gyülevész sereg, amelynek legnagyobb része csak egy-két hónapja katona, a fegyelmezett, erős, begyakorolt osztrák seregnek? Ha ötször annyian volnánk, mint ők, az se volna elég, hogy megbízjunk velük. Pedig még kevesebben is vagyunk náluk. Ezeket mind Bárczy Pali beszélte, a nyugtalan, elégedetlen százados, akinek soha semmi se volt jó. De bizony a többi se tudta megcáfolni. Keserves, nehéz sors, szinte lehetetlen helyzet. Mennek a ködbe, a semmibe, a csaknem biztos pusztulásba. Hiába, már megindult a nemzet ezen az úton. Most mármenni kell, akármi következzék is belőle. Bárczynak segített Tworzniczky, a lengyel légió őrnagya. A kassai csata óta nagy panasza volt a magyarokra. Csak beszélni tudtak. Hősködtek, henczegtek s az első ágyuszóra megszaladtak. A tüzérütegeket is csak a lengyelek mentették meg, egynéhány ágyút el is fogott az osztrák. Pedig az öreg Mészáros Lázár még a földre is leült, úgy mutatta, hogy nem kell félni a golyótól. De bizony csak szaladt ott mindenki, utoljára Mészárosnak is velük kellett szaladnia. Nem szabadság lesz az ilyen viselkedésből, de szégyen. Már ezt a beszédet sokan nem akarták elfogadni. Borsy István százados szólalt meg: — Nem szabad így ítélni egy seregről, amely még sohase volt tűzben. Majd meglátod most, hogy mit tanultunk Kassa óta három hét alatt Meg az is igaz, hogy, az öreg Mészáros nem /WfA BVi Bftl»flzke Budapest, 1919.‘ Vasárnap, január Г. Újévi meglepetések. Irta: Buta Barna. . Budapest, deczember 31. Bécs boldog újévet kíván a lovagias magyar nemzetnek. S mint újévkor szokás, beterjeszti számláját szives kiegyenlítés végett. Bejelentik a nemzetnek legmagasabb helyről az új katonai követeléseket. Ezek a legmagasabb helyről jövő követelések a szó szoros értelmében tényleg legmagasabb követelések. 1867 óta, vagy mondjuk, 1526 óta az ideiek a legmagasabb követelések, amiket a véderő részére egy évre kívánt valaha Bécs Magyarországtól. A haladás minden barátja csak örülhet a katonai követelések ilyen örvendetes fejlődésének. És milyen finom szavakkal adják tudtunkra ezt a kedves újévi meglepetést. Nem szól a trónbeszéd terhek emeléséről, költségek növekedéséről. Ezek nagyon durva kifejezések. Helyettük ezt mondja: az egyes költségvetési tételek régóta kívánatos he lyesbítése. Mennyivel szelidebben, mennyivel biztatóbban hangzik ez. Az emelés, az nagyon nehezünkre esett