Magyarország, 1911. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1911-02-01 / 27. szám
t rázza meg, amit Bécs akar, vagy megenged, addig van parlament; mihelyt a nemzet akaratát meri kifejezni, szétkergetik. Ott van a parlament határozata a magyar vezényszóról, az önálló bankról. Micsoda érvénye van ? Akár egy útszéli koldus könyörgése, akár a magyar parlament határozata, az Bécs előtt teljesen mindegy. Sőt nem, mert az útszéli koldusnak szánalomból még talán dobnak egy kis alamizsnát, de a magyar parlamentnek soha semmit. Vagy itt a dicső munkapárti korszak, amely Tisza szerint renesszánsza a magyar parlamentarizmusnak. Hát most nem az volt a nemzet akarata, hogy a készfizetést megkezdjék ? Nem programja volt a munkapártnak a készfizetés ? Nem a készfizetést kívánta a nagy parlamenti többség ? Hát hol a többségi akarat érvényesülése ? Hol a parlamentarizmus ? Ez a parlamentarizmus a magyar nemzet drága kincse, függetlenségének biztosítéka ? Nem illik gúnyt űzni egy nemzet szerencsétlenségéből. Mikor erre a mi tehetetlen szolgaságunkra azt mondják, hogy ez a nemzet függetlenségét biztosító parlamentarizmus, az épp olyan csúfolódás, mint mikor a megfeszített Jézus keresztfájára felíratták, hogy: a zsidók királya. Az a parlamentarizmus, hogy semmi se történhetik itt, csak amit Bécs akar ? Az a parlamentarizmus, hogy fütyülnek az országgyűlés határozatára, mihelyt az a nemzet jogait követeli? Fabritius szuronyai, Khuen választási milliói: ez a függetlenséget biztosító parlamentarizmus ? Avagy próbálja csak a munkapárt kimondani, hogy ragaszkodik a készfizetéshez, vagy hogy nem hajlandó a nemzetet holmi flotta-őrület kedvéért koldussá tenni. Majd meglátják, mit kicsi értelme nem s tadjlak fölfogni. Elmegyek valahová... pénzért... . — Nem kapsz seholt... A költő vállat vont. — Lehet... — mondta kínos nyugalommal. — És, ha itthon ülök? — Legalább itthon vagy... — És ha itthon vagyok? — Akkor nem jársz, ki tudja, merre... — Szép. De elmegyek... — Eredj. De jobb volna, fia nem a dicsőséget hajszolnád, mert te nem arra születtél, hanem... Elhallgatott. A költő gúnyosan mosolygott: — Hanem? Csak mondd ki! — Ianem valami prózai foglalkozást keresnél. Elmennél dijainknak... — Hahaha! Hová? — A vasúthoz, vagy a postatakarékpénztár- Hoz... Igen... !a postatakarékpénztárhoz... Abris, a költő kiegyenesedett. — No, ez nagyszerű! Engem, Abrist, dij- noknak akar küldeni. Tisztelet a szegény, munkálkodó dijnokoknak, de hát én másra születtem. Egyszer s mindenkorra kijelentem, hogy én költőnek érzem magamat... A szép, szőke asszony gúnyosan összecsucsoritotta a száját s a varrógép kerekén taszított egyet. Abris dühbe jött, elkeseredett dühbe: — Igen... én költő vagyok! Vegye tudomásul, szivikém... Ha pedig oly nagyon vonzódik a nemes, prózai pályákhoz, miért nem gondolta meg előbb? Miért nem lett valami hivatalos felesége? Az asszony kimeresztette szemét, úgy bácsinál Bécs azzal a szent magyar parlamentarizmussal. Bécsben, az uralkodó előtt szóljon így Tisza a parlamentarizmus szentségéről. Ott követelje a parlamentarizmus tiszteletét, ott védje meg a parlamenti rendszert, ne itt, ahol senki se bántja. Igenis, most, a bankvitában, az ellenzék részéről még az obstrukció is jogosult volna. Mert a munkapárt kötelezettséget vállalt a nemzet előtt arra, hogy a közös bankot csak a készfizetéssel együtt szavazza meg. A parlamentarizmusnak az egész világon elfogadott alapelvei szerint a munkapárt ezt a kötelezettségét tartozik beváltani. Ha pedig a politikai erkölcs és tisztesség ellenére megszegi a nemzetnek tett ígéretét, akkor az ellenzéknek joga van őt minden lehető parlamenti eszközzel ígéretének beváltására kényszeríteni, joga van a többségi programm ilyen perfid elárulását megakadályozni, s ezzel az igazi parlamentarizmus érvényesülését kierőszakolni. Mert ki sérti meg a parlamenti elvet? Az a többség-e, amely a nemzet előtt vallott programmját cserbenhagyja, vagy az a kisebbség, amely a többségi programm beváltását követeli ? Tisza mindezt nem látja, nem érzi. ő semmit sem lát, csak azokat a veszedelmeket, amelyek ránk szakadnak, ha Bécscsel akármiben is ellenkezni merünk. Az ő szemén valami csodálatosan torzító szemüveg van. A nemzet erejét semminek, Bécs hatalmát leküzdhetetlennek látja rajta. S jár szerte az országban s kétségbeesett fanatizmussal hirdeti, hogy adjunk meg Bécsnek mindent, amit kíván s mi ne követeljünk tőle semmit, mert különben elpusztít bennünket. Tisza István egyénisége a magyar nemzet fejlődésében egy sajátságos lett rá. Abris pedigmagára csavarta kopott gallérját. — Ésmég nem késő... "— mondta, azzal az ágyhoz ment, megcsókolta kis fiát gyöngéden s egy néma főhajtással elment, kiment a hófúvásba, hogy azt a könyörtelen pénzt fölverje, megszerezze valahonnan.... Mikor az ajtó bezáródott mögötte, az aszszony fölállt s az ablakhoz támolygott. Szeme kényes volt. Arcza sápadt. Hosszan nézett a távozó után, aki ott ment in sikátorban, lakófúvásban, vékony gallérban, dideregve, busán lehorgasztott fővel. És nem sajnálta... Nem sajnálta, mert lázongott a keserűségtől. Piczi keze ökölbe szorult. Nagy, nehéz léptekkel járkált a szobában, majd a varrógéphez ment s a kicsi, kézi petróleum-lámpa rőt világa mellett zokogni kezdett. Ez hát a hála az önfeláldozó szeretetértés hűségért? Még szemrehányást tesz neki, amikor azalatt az öt esztendő alatt, amióta együtt vannak, csak nyomorúság volt az élete! Nyomorúság és munka, mert házi teendői mellett még másnak is kellett dolgoznia, hogy egy kis keresetük legyen, mert ,az ő ura még a legkönnyebb munkára is képtelen, csak verset ír, folyton verset, annyi verset, hogy az összes fiókok tele vannak kézirattal. Csak ír és senkinek sem kell az írása; csak ir, csak gyűl a papírhalom és minéltöbbet ír, annál nagyobb a nyomorúságuk. Ö, mért is hagyta ott a boldog szülői házat azon a gyönyörű, holdsütéses éjszakán, még a kapufától sem búcsúzva el! Ma boldog leány volna, vagy gondtalan asszony s nem kellene fehér vánkoshuzatokat varrniamásnak, tucatszámra, olcsó pénzért, nehéz, gyötrelmes éjszakákon... elfajulás, egy sajnálatos, különös perverzitás. Mert csak perverz nemzeti lélek lehet szerelmes a folytonos lemondásba, az állandó behódolásba. Ha pedig valaki valóságos szenvedéllyel tud rajongani a teljes rezignáczió gondolatáért, s ehhez a rögeszmés ember makacs fanatizmusával ragaszkodik, s mindenütt és mindig csak ezt hirdeti, ezt már csak a lélek abnormitásával, aberrációjával lehet megmagyarázni. Végzetes lenne Magyarországra, ha Tisza beteges rémlátásainak sikerülne teljesen kiölni a nemzetből az önbizalmat s a magasabb czélokért, az önállóságért való küzdelem vágyát. Nem fogják kiölni. A nemzet életösztöne elég erős lesz legyőzni ezeknek a zsibbasztó, kishitű ijesztgetéseknek mérgező hatását. ‘ ‘MAUYAfiffllíSAa Budapest, 1911. szerda, feliratta Budapest, január 31. A képviselőház ülése. A képviselőház holnap tartandó ülésén folytatja a bankszabadalom meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat tárgyalását. "A horvát bán Budapesten Tomasics Miklós horvát bán ma reggel Zágrábból Budapestre érkezett s délelőtt megjelent a képviselőházban, ahol tanácskozott Ehuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnökkel. Mint illetékes helyen közlik, a horvát bán ezúttal előreláthatólag több napig fog a fővárosban tartózkodni és részt fog venni a ma este és holnap reggel érkező s maagyar országgyűlésbe delegált új horvát képviselőknek holnap vagy holnapután tartandó értekezletén. A horvát képviselők a Ház holnapi ülésén már teljes számban megjelennek. A «Bud. Tud.» jelenti: Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök és Tomasics Miklós horvát bán tanácskozása féltizenegytől fél egyig tartott. A horvát bán holnap délelőtt 12 órakor a miniszterelnöki palotában fogja a magyar képviselőházba delegál új horvát képviselőket a miniszterelnöknek bemu tatni. Berzeviczy Albert, a képviselőház elnöke előtt, mért is tette! Mért is hagyta el jó apai házatezért az emberért, aki ,se nem prózai, élelmes, szorgalmas, kenyérkereső ember, se nem költő, egyik sem; mert, ha prózai ember volna, nem írna verseket, hanem aktákkal dolgozna s lehetne tán még királyi tanácsos is; ha pedig igazi költő volna, öt esztendő alatt annyi írással már zöldágra tudott volna vergődni! Hanem, megállj! Megkeserülöd még ezt! Megkeserülöd ezt a gorombaságot, olyan igaz, mint az, hogy nap van jó égen... Sírása tefsalkult. Lecsendesedett. Némán nézett a rőt világosságba. .Gondolkozott... Elment! Hová ment? A kedveséhez ment... Mert bizonyos, hogy kedvese van. Érzi. Tudja. Látja. Vagy nincs-e kedvese annak az embernek, akinek a szeme néha olyan réveteg s nedves fényességben égő; akinek az arczán mosoly dereng még akkor is, amikor nincs betevő falat; aki néha félnapig is szófián s akinek a csókja napról-napra hidegebb lesz, mint a télbe hajló nap fénye... Kedvese van! Megunta őt, mint ahogy meg lehet unni azt a nőt, kinek nincs ruhája, hogy csinosan, szemnek tetszően tud-’ jon öltözködni, fejét tenyerébe temette s finom metszésű ajkát idegesen harapdálta. Hol töltheti a délutánokat? Vájjon kinek csókolja szenvedélyes száját? Kedvese van! Különben nem menne el ilyen hóviharban, mikor még a falusi kutya is nyöszörögve kéredzik be az ajtón! Leszakadhat az ég, megrepedhet a föld, lehet jégeső, tűzeső, orkánvihar, a szerelmes embert még a pokol sem tartja vissza, mert az aszszonyiajk csókja vonzóbb, varázslatosabb, mint az örvény, ereje...