Magyarország, 1911. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1911-02-01 / 27. szám
! Buflaprest, ISZT. szerdá.feFrtiSSIT. MAGYARORSZÁG pénteken délelőtt tisztelegnek a horvát képviselői, akik, nem, mint tervezve volt, holnap, hanem csak pénteken vesznek részt először a magyar képviselőház ülésein. !'.! A nyitrai választás. Nyitráról jelentik: Dióssy Imre földbirtokost, a nemzeti munkapárt jelöltjét ma egyhangúlag a nyitrai kerület országgyűlési képviselőjévé választották meg. r-:r.T‘1 ",y . ....:----—1 I politikai helyzet. Justh Gyula beszéde. A külügyi expozé. — Saját tudósi tőnktől. — Budapest, január. 31., azonban nem sikerült neki. Justh Gyula nem engedte magát megzavartatni, a tömören körülötte ülő függetlenségi tábor pedig a legnagyobb erélylyel és határozottságga verte vissza a kormánypárti tábor provokációit. Hogy mennyire érzékenyen érintette Justh Gyula beszéde a kormánypártot, elsősorban az egyik kormánypárti frakció vezérét, Tisza István grófot, (akinek aradi beszédet és a készfizetést sürgető munkáját Justh Gyula nagy Hatás között czitálta), kitűnik abból, hogy Tisza gróf szükségesnek látta az ülés végén sietve kijelenteni, hogy Justh a beszédét nem fogja sokáig válasz nélkül hagyni. Erre a kijelentésre igazán nem lett volna szükség. Ha nem érezné Tisza gróf azt, hogy Justh Gyula mai beszéde őt és pártját erősen a pellengérre állította. Aehrenthal gróf külügyminiszter tegnap az osztrák delegációban elmondotta a külügyi expozét. Az expozé egész folyamán meglátszik az a törekvés, hogy a rendkívüli arányokat öltő Hadügyi és tengerészeti fegyverkezés kellemetlen hatását békés nyilatkozatokkal igyekszik ellensúlyozni. Ehhez képest a külföldi sajtóban is kétféle hatását lehet az expozénak megfigyelni. A félhivatalos or- gánumok, természetesen felsőbb sugallatokra, méltányolják az expozé békés hangját és annak hatását «megnyugtatónak» jelzik. A nem félhivatalos orgánumok ellenben már nincsenek ennyire elragadtatva az expozétólés a békésebb passzusok helyett inkább a befejező részét emelik ki, amelyben a külügyminiszter a politikai légsúlymérő gyors ingadozásairól beszél. Egyébként kétségtelen, hogy az európai hatalmak a békés hangra is, meg a hadikészülődésekre is meg fognak felelni, amarra hasonló békebiztosításokkal, emerre pedig megfelelő hadikészületekkel. Justh Gyula, a függetlenségi és 48-as párt elnöke, ma szólalt föl a bankvita során. Beszédének gerincze annak a kimutatása volt, hogy a kormány és pártja megszegtea készfizetés kérdésében vallott programmját, minek folytán a nemzetnek és a parlamentnek a bizalmát meg nem érdemli. Erre az okfejtésre támaszkodva, Juszli Gyula határozati javaslatot terjesztett be, amely szerint a képviselőház a kormány iránt bizalommal nem viseltetik. Mert a kormánynak, Ha nem volt képes beváltani a programmját, vagy le kellett volna mondania, vagy pedig fajból megkérdezni a nemzetet. De azt, amit a kormány cselekedett, hogy programmját felejtette, a hatalmat azonban megtartotta, semmi körülmények között nem lett volna szabad cselekednie, mert ez ellenkezik az Alkotmányosság alaptételeivel ésa parlamenti tisztességgel. •Instk Gyula ezért a szaváért elnöki rendrefatasításban is részesült, de ez mit sem változtat tételének megdönthetetlen igazságán. Érezte is ennek az igazságnak a súlyát a kormánypárt, amely valóságos rakonczátlankoddással iparkodott Justh Gyula érveinek a súlyát és beszédének a hatását lerontani. Csüggedten hajtotta le fejét. Mit tegyen? Mit tehetne? Semmit. Legfeljebb csak annyit, hogy kiszabadulni törekszik e szívsorvasztó nyomorból. De hogyan? Ott a gyermek nem hagyhatja el, nem viheti el; itt kell maradnia, mint egy lelánczolt madárnak, vagy nem lelánczolt madár-e az az asszony, akit már más semmi sem köt családjához, mint azok a vékony, hazug aranyszálacskák, a láthatatlan erkölcsi szálak? Erkölcs? Hahaha... Nincs. Nagy bolond volt, hogy... Van ott túl, a harmadik utczában egy kedves, öregedő bácsi, bizalomgerjesztő, szelíd arczú ember. Övé az a nagy, barna palota, mely hatalmas méreteivel még a sötétségből is kisötétlik, odasötétlik az ő ablakukig... És ez a szelíd, jóságos tekintetű ember órák hosszat ott ácsorog az ablakuk alatt. Látni akarja. Mert szereti... Levelet is irt. Ötöt is. És mind az ötben forró szerelmet vall, boldogságot kínál, sok-sok aranyat, jólétet, pompát ígér az ő szerelméért, kétségbeesve könyörög, hogy ne űzze el magától, hanem hallgassa meg... És ő meg is fogja hallgatni, mert mind csapni való bolond, aki az erényét, beképzelt, buta erényét őrizgetve, önmagát a testi és lelki boldogtalanságba dönti... Elhatározta, Hogy ezután már nem lesz hűséges feleség, öt évig elég volt! Az ő urában nincsenek meg azok az anyagi és szellemi képességek, amelyeknek birtokában egy nőt boldogíthatna. Ő a hibás. Mért nem vállal valami munkát, hogy legalább szegényesen megélhessenek? ő a bűnös. Miért hanyagolja el őt, miért sértegeti, mikor hálásan kellene csókolgatnia, hogy jó maradt, hogy, ha maradt... Ő a bűnös. És aki bűnös, annak bűnhődnie kell... Sokáig bámult a lámpa fényébe, mely sápadtá vált, mint egy bánatos emberi arcz. Mint annak az arcza, aki valahol, a hófúvásban, vékony gallérban, lehorgasztott fővel bandukol ... Sokáig bámult a lámpafénybe, míg nagy, kényes szeme nehezülni kezdett és lecsukódott; mig az átdolgozott éjszakák kimerültségétől, az izgalomtól és a bánattól megtört feje lehanyatlott a fehér vánkoshuzatokra és elaludt. Elaludt és álmot látott. IL A zonefora megszólal... Csodálatosan ragyogó, drága szövetekkel borított, illatos virágokkal díszített teremben ült, egy ébenfa-zongora közelében, egy aranynyal ékes háromlábú széken... A nyitott ablakon át letekintett a gyönyörű völgyre, melyet tündérszívü, ezüstfehér csermelyek szeltek keresztül-kasul az égbe nyúló fák alatt, miknek nagy, piros virága halk, ritmikus surranással hullott a tovasiető patakokba. Valahol madár ének zendült meg és az isteni hangtól megremegett a levegő. Édes fluidum áramlott be az ablakon s úgy érezte, hogy az az édes fluidum minden bábájával az ő szivébe lopódzik... A kékes távlatban, a repedezett vonalú, nagy hegyek fölött leáldozóban volt a nap. Bíborvilágát királyi pompával szórta szét az égre, szórta le a földre. Halk, misztikus hárfahangok úsztak a levegőben és, úgy látszott, hogy megüdvözült az egész világ, amint a nap a bihorsamű lángrózsákat, örök ,tüzének, örök szerelmének világokat teremtő csókjait szertedobálta a végtelenségben... Ott ült az aranynyal ékes háromlábú székén. A leáldozó napot nézte, melyet boldog sóhajtással köszöntöttek a falevelek, az álomra térő falevelek. A biborvilági napot bámulta s mint egy zsoltár tépett foszlánya, úgy tört föl lelkéből az önfeledt suttogás: — Be’ szép! Be’ szép a világ! Bé szép az élet! Ő, Istenem, be’ boldog is vagyok én...! E pillanatban megrendült a zongorahár. A fekete zongora legmélyebb hangja. És odanézett, szétnézett. A szobában senki sem volt, csak ő maga, egyedül és mégis ugrált a fekete zongora billentyűje, mégis zengett a fekete zongora legmélyebb hangja, mint valami meleg, szerelmes, szomorú férfi szó: — Nem vagy te boldog, jó asszony. A te boldogságod csak álom... Megrettent. Megborzadt. Riadt, némán jajveszékelő szemmel nézett a zongorára, melynek billentyűjét valami láthatatlan erő mozgatta. Megrettent. Megborzadt. Rémülettől rekedten kérdezte: — Ki vagy? Ki vagy, a hang?! És a fekete zongora legmélyebb hangja, mely olyan volt, mint a szerelmes, szomorú férfiszó, megrendült: — Luczifer vagyok. — Luczifer...! — suttogta az asszony elhalóan és az ajtó felé akart menni, de egy bűvös igézet lekötötte, fogva tartotta és odahúzta a zongora felé. — Luczifer vagyok. De ne félj! Én vagyok a minden világok elátkozott sátánja, de ne félj, mert nem azért jöttem, hogy megrontsalak, hanem hogy megmentselek . • • Justh Gyula nagy beszéde. A képviselőház ülése. — Saját tu d 6 s i 16 n K16 1. — Budapest, január. ,31. A bankjavaslat vitájának egyik legjelentősebb napja volt ma. Justh Gyula, a függetlenségi és 48-as párt elnöke mondott nagyszabású beszédet. Egyenes jellemének, férfias erélyének, szilárd meggyőződésének, csüggedéstelen kitartásának és törhetetlen hitének erejével szállt Harczba azért az eszményért, amelynek egész életét szentelte: az ország önállóságáért. Csapásai, melyeket e harczban osztogatott, súlyosak, érvei meggyőzők, politikai kijelentései nagy jelentőségűek voltak és magyar lelkének erejével ellenállhatatlanul ragadta magával azokat, akik a függetlenségi eszméért lelkesedni tudnak, akiknek érzésüket követni, érzéseik szerint cselekedni szabad. Minden szava odatalált, ahova szánva volt. Gyújtott, vagy sújtott, fölemelt, vagy megsemmisített — de mindig az igazság erejével hatott. Az ellenzék lelkesedett, a munkapárt néma volt, vagy felzúgott, ha már elevenig hatott az igazság. Szép diadal volt, amelyet nem a szónoki aratott. Hanem a politikus, akit az idők igazoltak. Ez a legnagyobb dicséret, mely közpályán szereplőt érhet. Beszéde elején megállapította, hogy a kormánynak a bankügyben a status quo fentartására tett intézkedése törvénytelen, mert szabadalmat adni, vagy meghosszabbítani, csakis a törvényhozás jogosult. A beállott helyzetért ellenben kizárólag a kormány felelős, mert szándékosan késedelmeskedett a javaslatok benyújtásával. Konstatálta, hogy a bankkérdésben eddig folyt vitából az önálló nemzeti jegybank került ki diadalmasan. Világosan áll az ország előtt az a tény, hogy a bankközösség kiáltó sérelme az ország önállóságának, s hogy a hitelügy önállósítása létkérdés az országra nézve. A népszámlálás szomorú eredménye is ezt a mementót kiáltja a fülünkbe. Hozzá kell tehát fognunk a gazdasági önállóság megalapozásához. Ne hagyjuk megré-