Magyarország, 1911. augusztus (18. évfolyam, 180-206. szám)
1911-08-01 / 180. szám
kolja már nálunk a létszámemelést ? Tíz esztendeje küzd minden eszközzel, hogy megkapja tőlünk, s mai napig nem tudta megkapni. S mégse mondja, hogy lehetetlen, mégse szünteti be a küzdelmet, hanem makacs kitartással ragaszkodik a követeléséhez. Mi pedig, mihelyt az első függetlenségi többség nem tudott egyszerre mindent elérni, mindjárt kétségbe estünk. Hogy nem sikerült egy hét alatt megvalósítani a kívánságainkat, már elkezdtünk csüggedten jajveszékelni: lehetetlen, lehetetlen! Hej, ha csak tizedrésznyi erő és kitartás lenne bennünk a jóra, amennyi van Bécsben mi ellenünk a rosszra, de sokat el tudtunk volna már eddig is érni! Nincs lehetetlenség, csak gyávaság és hitványság van. Mit csinál a császár, ha tízszer, húszszor egymásután, minden választáson ugyanannak a programmnak, ugyanannak a követelésnek ad többséget a nemzet ? Ha kitart következetesen évtizedeken át az elfoglalt álláspontja mellett, s nem adja be a derekát rögtön az első kísérlet után ? Én ma a politikában csak egy teljes lehetetlenséget ismerek: azt, hogy Európa közepén csak pár évig is bírjanak egy országot nyílt abszolutizmussal kormányozni. Ez határozottan lehetetlen. És éppen azért, ha egy nemzet választásokon keresztül kitart alkotmányos követelése mellett, az uralkodónak nem lehet egyéb választása, mint a nemzet kívánsága előtt meghajolni. Nem igaz, hogy lehetetlen a magyar nemzetnek a boldogulás feltételeit megszereznie! Lehetetlenség nincs, csak bátor és gyáva nemzetek, erős és gyenge népek vannak. Amelyik nemzet megnyugszik abban, hogy neki az állami lét teljességét, a gazdasági és katonai önállóságot megszereznie lehetetlen, az gyenge és gyáva nemzet, az a nemzet önmagát ítéli halálra, s nem érdemel mást, mint nyomorult pusztulást. A sors se lenne igazságos, ha segítségére menne az ilyen nemzetnek. Legnagyobb s legveszedelmesebb ellenségei a magyar nemzetnek azok, akik vágyainak, törekvéseinek lehetetlenségét hirdetik. Semmi sem lehetetlen abból, amit mi követelünk. Csak akarni kell, csak elszántan, bátran, rendületlenül ki kell tartani. Lökje félre az útból a nemzet a gyávaság prófétáit, a lehetetlenség hirdetőit, s az életösztön kitartó erejével szálljon síkra jogaiért és követeléseiért. Akkor nincs hatalom, amely törekvéseinek diadalát megakadályozhassa. Ez az életnek, a nagyságnak, a boldogulásnak nehéz, de fényes útja. Amit most követ a többség, az a gyalázatnak, a tespedésnek, a sorvadásnak nyomorult ösvénye. Válasszon a nemzet, melyiket akarja? — És miért jött ide ezt nekem megmondani? ! I I — Miért? Hm, miért? Hát azért, mert ön még mindig szereti az Urát és mert én még mindig szeretem a feleségemet! Ezért! Igen, grófnő, ezért! Ezért hoztam magam ebbe a lehetetlen helyzetbe, hogy önnel beszéljek erről én! Igen! A szerelem egy és örök és az, akit szeretünk, nem véthet annyit ellenünk, hogy azt szívesen, nagyon szívesen meg ne bocsássuk és mi több, el ne felejtsük. Ezt én mondom: a patriciusok utódja, önnek, aki születésére nézve is Pozzo di Borgo és dédunokája ,annak az embernek, aki Bonaparténak még a halála után sem tudott megbocsátani! Igen, önnek. Ön még szeret és magának a lelke csügg azon, hogy visszahódítsa az urát. És én, bár szégyellem bevallani, még mindig szeretem a feleségemet! Nemtelen dolog, ugye, de igaz. Szeretem, szeretem, szeretem jobban, mint a nászúton a skót tavaknál, amióta tudom, hogy többé már nem az enyém, hanem az ön férjének tulajdona! Brutálisan beszélek, bocsássa meg, de vannak perczek az életben, amikor az ember nem nevezhet angora cziczának egy rühes macskát. Most ilyen perczet ketyegett az óra. Most a világ a feje tetejére állt, mert a megcsalt férj beszél a megcsalt feleséggel és nem a villany az, ami világít ebben a szobában, hanem a foszfor a szemünkből. Az. Téged megcsaltak, engem megcsaltak és mi mindketten a megtébolyodásig szeretjük a megtévelyedetteket. Vissza akarjuk szerezni őket, te azt, aki a tied, én azt, aki az enyém. És vissza fogjuk szerezni. Én mondom, én... Igen, aki a mienk volt, a mienk lesz ismét... Igen! Akarom! Akarjuk! És ezért jöttem ide! — Ezért? Ide? — Igen, ezért! — Ah, igen! — Mert van tervem! — I Mi az? — Kompromittálni fogjuk egymást. — Gondolja? — Nem gondolom, hanem tudom! — Igazán? — Igazán. Az ügy érdekében. Azért, hogy boldogok lehessünk még mindkettőn, azaz mind a négyen és hogy olyan sürü köd ülhesse meg a múltat, mint aminő a vízözön után ülte meg a világot!... — Olyan sürü? — Olyan... — És hogyan akarja ezt elérni?* — így: a férfi úgy szereti a nőt, meg a nő úgy szereti a férfit, — bocsánat a triviális hasonlatért, grófnő — mint a kutya a csontot. Mihelyt a maga csontját veszélyben látja a kutya, felhúzza az ínyét és morog, harap és ezerszeresen nő a csont az ő szemében az értékében. A maga ura szereti az én feleségemet és az én feleségem szereti az ön urát. De ez, én legalább hiszem, csak átmeneti állapot. Csak amolyan idegmegtévelyedés. Igen. Az. Más nem is lehet, másnak nem is szabad lennie, ha van Isten az égben. Már pedig van, én tudom, én érzem ... — Maga érzi? Én nem! — ön nem? Hát maga, grófnő, nem látja ott ’az Isten ujját, amikor én ebben a dologban fölkeresem önt? — Nem, igazán nem, nem látok egyebet, mint csak azt, hogy maga csak nagyon, de de nagyon tapintatlan. Ezt látom. Ezt!... •— Óh, csak ezt? _ Csak’ muGY A ROSSZ A C\ Budapest, 191Г, kedd, augusztus Budapest, július 31. A képviselőház ülése. A képviselőház holnap, kedden, ülést tart, amelynek ez a napirendje: név szerint való szavazások Hammersberg László, Kobek Kornél, PГeszy Elemér és Tüdős János képviselők szabadságolási ügyében, azután a véderőjavaslat általános tárgyalásának folytatása. Justh Gyula: a képviselőház ülésein Mióta a véderőreform elleni harca megkezdődött, lapunknak minden vajombati számában közöljük a küzdő ellenzék azon tagjainak névsorát, akik a képviselőház ülésein résztvesznek. A szombati névsorban Justh Gyula neve azok közé került, akik csak egyes üléseken vettek részt, noha Jueth, mint a küzdelem lelkes vezetője, a múlt héten is a Háznak minden ülésén résztvett. Mi politikai helyzet: — Saját tudósítónktól. — Sudipeste, július 31. J . képviselőházban folyó nagy küzdelemmel ma már együtt érez az egész ország. Ennek az együttérzésnek imponáló és meggyőző jele a tegnapi fővárosi monstre népgyűlés, melyben a főváros polgárságával együtt állást foglalt a vidék, az ország is küldöttségek, vagy távirati csatlakozások útján. Az ország legtávolabbi részeiből is elhozta a küldöttségeket a nemzet nagy ügye iránt való lelkesedés, hogy minél nyomatékosabb legyen a véderőreform ellen való tiltakozás és az általános, egyenlő, titkos választói jog törvénybe iktatásának követelése. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a tegnapi fővárosi népgyülés az ország megnyilatkozása volt. A gyűlés súlyát, jelentőségét meg is érezte a kormány már előre, s gondoskodott Khuen- Héderváry gróf arról, hogy a népgyülés horvátországi minta szerint fejeztessék be. Brutális rendőri beavatkozás verte szét a gyűlésről oszladozó lelkes tömeget, anélkül, hogy erre bármily csekély ok is fenforgott volna. Mit jelent a rendőrségnek ez az indokolatlan beavatkozása, a békés, védtelen polgároknak durva bántalmazása? Azt, hogy a kormány, mely fej© fölött a házat már égni látja, erőszakkal akarja elnémítani legalább az ország népét, ha a küzdő ellenzék harcsát le nem szerelheti. A kormány türelmetlenség© tört ki a tegnapi rendőri attakban, mely ártatlan embereket gázolt el, hogy megféleli lítse a kormányra nézve egyre veszedelmesebben szervezkedő országot. Azt elhisszük, hogy a katonai javaslatok elleni országos akció, az egyre sűrűbben megnyilatkozó tiltakozás és kötelező ígéretére, a választójogi reform megalkotására való emlékeztetés kellemetlenül érinti a kormányt, fie rosszul teszi. Nagyon rosszul. A hullámok már összecsapnak a feje fölött és nem akarja meglátni azt a szalmássálat, amelyikből még mentőcsónak is lehet. De mostanra elég. Az idegeink túl vannak feszítve. Egyikünk sem tud már sem logikusan gondolkodni, sem beszélni. Megyek. Negyvennyolc óra múlva írjon nekem. Akkorra már talán nem látja olyan monstruózusnak az ajánlatomat ... Visconti-Venesta meghajtotta magát és úgy lépett ki az ajtón, hogy a háziasszonynak még csak egy búcsúszava sem volt hozzá. Talán azért, mert jóformán észre sem vette, hogy egyedül maradt újból. Egyedül? Várjon? Nem! Határozottan nem. Az antik-bútorzatu, gobelin-falu, ódon szobában rajta kívül még hárman voltak: az ura, Alice és Visconti-Venosta, aki még az imént tényleg itt volt. Igen, Alice asszony nem volt egyedül. Rossz társaságban volt, a lehető legrosszabban: a gondolatai társaságában. Istenem, hát teljesen igaz! Minden kétséget kizárólag igaz! Az a csók ott a bokrok között nem volt káprázat, hanem szomorú, szívet gyilkoló valóság... Az!... ÓK, Francesco! Kis Cinisino!... Hát igaz!... Pozzo di Borgone mintegy félálomban járt fel-alá a dinerig a szobában és diner után hajnalig szintén. A legkínzóbb képeket látta szünet nélkül: a szeretett, az imádott urát egy más asszony karjai közt. Szinte éber érzékekkel hallotta folyvást, amint az ura halk, tompított, szerelmes hangon suttogja az ő nevét. Alice, egy más asszony fülébe, akit véletlenül szintén így hívnak: Irtózatos! Isten tudja, hányszor gondolt már arra a másikra régebben is, amikor neki mondotta volt még mámorosan: én édes, egyetlen, kicsi Aliceom.