Magyarország, 1913. május (20. évfolyam, 103-128. szám)

1913-05-01 / 103. szám

BUDAPEST, 1913. MÁJUSI CSÜTÖRTÖK (g^.) XX. ÉVFOLYAM 103. SZÁM ---------­------------------------------------------- —----------------------------------­Előfizetési ár »negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona.­­ Főszerkesztő: ^ ^Szerkesztőség és kiadóhivatal, Rákócziut 38. sz Egyes szám­ára helyben és vidéken 10 fillér,­­ Holló Laj­oS. Hirdetése* mllUmetar s^m­Uc^sjU^ab^^arlnt_____I A háború és béke urai. Budapest, április 30, Megyünk Montenegróba! A’ magyar gjer patakokban fog tehát ömleni a crnagorai sziklákon. Egyetlen fűszál sem’ terem" rajtuk, de arra jók, hogy a magyar a­nyák gyermekei pirosra fessék vérükkel­ az égnek meredő kopár szik­lákat.­­ Mert a drága német vért természete­sen kímélik. Azok pompás helyőrségi szolgálatokat teljesítenek ezalatt Kuf­­steinban, Josefstadtban, ahol annyi év­tizedeken keresztül hősiesen őrizték a magyar szabadságharczban orosz se­gítséggel levert és rablánczra fűzött­­magyar harczosokat is. A szláv katonákat ugyan nem kímé­lik, de azokat meg nem merik szláv testvéreik ellen harczba küldeni. De a magyar katona, az jó erre a czélra. Jó volt Boszniában és Herczegovinában is a magláji vérfürdőben és más mé­szárlásokban résztvenni. Most is már hónapok óta konc­en­­trálják a magyar ezredeket a déli ha­tárokon. Bosznia, Herczegovina, Dal­­máczia bizonyára már tömve is van­nak magyar katonákkal. Egy távirat és katonáink köröskörül átlépik a határt, hogy fiatal életüket a puskagolyó elé állítsák. Hiszen persze, hogy bosszantó an­nak a hetvenkedő kis rongyos monte­negrói fejedelmecskének a henczegése. Nikita nem enged, Nikita ellenáll, Ni­kita nem adja Szkutarit. Ezer változat­ban bosszantó ezt naponta hallani. De miért csak éppen minket bosszant ez a h­etvenkedés? Ha szükség van ezt a kapzsiságot, szemérmetlenséget meg­fenyíteni, miért éppen a magyar vérnek kell azért folyni, hogy Nikita elhagyja Szkutarit? Hiszen vakn olasz, angol, német, franczia, osztrák és egyéb hatalom is a világon. Ezek is tudják, hogy mi illik és mi helyes. Albániának területi határait az ösz­­szes hatalmak állapították meg. Oda­adják, vagy nem adják Szkutarit Mon­­­­tenegrónak, ez lehet fontos kérdés; de ha van a világon­ nép, amelyiket ez legkevésbbé érdekel, akkor az bizo­nyára mi vagyunk. Németnek, angol­nak, francziának fejlett ipara, kereske­delme van. Az megy az egész világba ipari érdekeit szolgálni. Hová me­gyünk mi? Vasutakat építünk, gyára­kat alapítunk, tőkét fektetünk be? Hi­szen magunknak sincs semmink, se iparunk, se kereskedelmünk, legke­vésbbé tőkénk. És Európa nem boszankodik. Neni fe­­nyegetődzik. Nem háborúskodik. De ne­künk meg kell fenyíteni a renitens Niki­­tát, amely fittyet hány Európának! "Gyönyörűséges szerep. -Mi leszünk Európa négerei, akiket besoroznak, né­met szóra beverkliznek, idegen tisztek — Köhögtél az éjszaka. Tudsz róla? — Nem, mélyen aludtam. — Köhögtél, ha mondom. Biztosítalak, hogy köhögtél. — Hogy lehet, hogy én nem tudok róla ? — A sok dohányzás alkalmasint ártalmas. Bor. Almas szivarjaid úgyis régóta szúrják a szenemet. Ma elhívom az orvost, hogy vizsgál­jon meg. — Csodálatos! Tegnap még azt mondták nekem a minisztériumban, hogy milyen friss vagyok! — Igazán? No, ha a minisztériumban ilyen kellemes dolgokat mondanak neked, akkor egé­szen ott kellene maradnod. Én gyötröm ma­gam és aggódom... — Hát hivasd el az orvost! Az orvos eljött és megvizsgálta Korsuchint. Natának igaza volt. Az orvos összecsapta a kezét és így szólt: — Szent Isten! Abba kell hagynia a dohány­zást, mert különben kellemetlen következ­ménye lesz. — Mit ért ön kellemetlen következmény alatt? Az orvos fölfelé mutatott az ujjával. — Akkor fölmegy oda! — Bizonyára azt akarja ezzel mondani, — suttogta Korsuchin félénken, — hogy a mér­téktelen dohányzás kiapasztja majd a zsebe­met­ és kénytelen leszek egy emelettel feljebb menni? — Én a halálról beszélek, — felelte az orvos Hangsúlyozva, Korsuchin összeszorította ajkait, megfogta a czigarettaskatulyát és a tűzbe hajította, alatt bemasíroztatnak és vágóhídra visz­nek. Kár is lenne ilyen szerepre a czi­­vilizált népek czivilizált gyermekeit kül­deni, itt van a magyar, arra való az. Itthon úgyis koldul. Nincs egy betevő falatja. Akár százezer számra kivándorol, akár vágóhídra viszik, azt tartják az már neki tökéletesen egyre megy. Szép dolog az az albán szabadság. Szép eszme, hogy meg kell teremteni a „független Albániát“. Ha Európa rajong ezért az ideáért, tisztelet, becsület, meg­­hajlunk előtte. De hogy épp mi ontsuk vérünket tőlünk távolélő, teljesen idegen, félig vadnép függetlenségéért és területi­­ határáért, az mégis egy kissé sok. Mi itt élünk Wien közvetlen szomszédságában. A bécsi Burgből egy jó látcsövet idelát­hatnak hozzánk. És még­sem veszik észre. Hogy itt is él egy nép elnyomva. Szabadságától, füg­getlenségétől megfosztva. Erre is ráférne egy kis fölszabadítás. Erre is ráférne egy kis alkotmányos élet. Erre is ráférne egy kis gazdasági megerősödés. És ezt nem látják meg. Eszük ágában sincs erre gon­dolni, sőt fegyverrel, pénzzel, erőszakkal dolgoznak ellenünk. Nikitára lehet boszankodni és hara­gudni. Hallatlan hetvenkedéséért méltán fenyítést érdemel. De a tiszteletreméltó Európa arravaló, hogy az fenyítse meg szemérmetlenségéért és az tanítsa meg emberségre, hogy máskor tartsa tisztelet­ben „Európa akaratát.“ Egy hét múlva ismét eljött az orvos. — A felesége telefonált, hogy ön az éj­szaka félrebeszélt... — Eszemben sincs. Miről beszélnék félre? — Majd meglátjuk. Vetkőzzék le... Bará­­tocskám, a maga idegeiért se adnék egy ga­rast se! " Korsughin láthatólag megijedt. —Az istenért, mit tegyek? — Későn fekszik le? — Három-négy órakor. Sokat járok a klubba. — Kártyázik, doktor úr, — panaszkodott Nata. — Mit mond? Ez öngyilkosság! Meg akarja tartani még meglevő kevés egészségét? — De mennyire! — Akkor pokolba a klubbal és a kártyá­val. Feküdjék le éjfélkor s lefekvés előtt hideg ledörzsölés. Szereti a zen­ét? — Az operetteket, igen. — Ez nem jó. Valami művésziebbet kell hallgatnia. Hm... Tehát: a napokban kezde­tét veszi a Wagner-cziklus. Béreljen egy he­lyet az operában. — Milyen jókor jön ez! — tapsolt’ Nata örömében. — Ismerőseink épp most akar­nak lemondani a bérletükről s együtt me­hetünk ketten... Wagner!... Milyen elra­gadó! — Vizsgáljon meg kérem még tüzeteseb­ben, — kérte Korsuchin behízelgő hangon. — Talán valami könnyebb’ bajt talál csak és a­­Wagner helyettesíthető lenne... Közön­séges operát nem bánom... vagy talán czirkusz. A doktor leintette. ’ — [Wagnernél maradunk! Megértett? A nagyszerű orvos. Irta: Arkady Avert3enko. Nata Korsuchína a reggeli teánál figyel­mesen és aggódva nézte a férjét. Végigsimu­­­ította a Haját és megkérdezte: — Mért vagy olyan sárga? Korsuchin nagyon csodálkozott. — Sárga? Mért lennék sárga? — Nem tudom. Egész sárga vagy, édesem, és nekem egyáltalán nem tetszik a színed. Korsuchin megígérte, hogy megjavul és el­ment a hivatalába. Két nap múlva az asszony­­újból aggódva kérdezte: — Tudod, Hogy megint sárga vagy? Sőt kékes-sárga.... Különösen a halántékod tá­ján ... Korsuchin még jobban megijedt. A felesége nyomban irt az orvosnak, aki délután el is jött. Az orvos megkopogtatta Korsuchint, meg­nézte a nyelvét és meggyőződésteljes hangon szólott: — Nem szabad többé innia! Ez lenne a halála! __— Mit mond? — kérdezte Korsuchin is c­­sápadva.­­— Hát mit tegyek? — Mit iszik rendesen? — Kevés pálinkát, pezsgőt, likőröket... . — Pálinkát nem szabad innia. Pezsgő­ és likőr szintén tilos! — Hát érdemes akkor élni? — Ohé, igen. Csak többet kell ezután fog­lalkoznia szellemi dolgokkal. — Majd megkísérlem, — ígérte meg az aggódó Korsuchin. w 1 ■■ r-----——*­ ­•apunk ipái száma SS oldal. • * ■

Next