Magyarország, 1913. június (20. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-01 / 129. szám

2 összetörésére. Minket nem csüggesztett az, hogy magunkra voltunk hagyatva, hogy a sajtóban is örökös támadásoknak voltunk kitéve. Még ma is lehet hallani, hogy az obstrukczió milyen bűn és hogy milyen jogosult dolog annak letörése. Persze hogy bűn az obstrukczió, nemzetellenes és meg­­nem engedett czélokra. De ha a nemzet szabad akaratából beküldött képviselők egy ilyen alávaló gaz rendszert akarnak meg­­dönteni és a nemzet uralmát akarják visszaállítani, az nem bűn! Az egye­nesen kötelesség. Sokkal kényelmesebb lett volna termé­szetesen ölbe tenni a kezünket és néma szemlélői lenni Tisza, Khuen és Lukács garázdálkodásának, így megtarthatták volna a korrupczióra alapított uralmukat, ameddig csak akarták volna. Zsarolhatták volna tovább a bankokat és vállalatokat, a bihari gárda minden tagját pedig száz­ezres borravalókhoz juttathatták volna. De az évekig tartó harcz végre is nyílt színvallásra kényszerítette őket. Az ellen­zék szívós küzdelme letépte az álarc­ot a parlamentarizmus hazug ábrázatáról és meztelenre vetkőztette ezt a korrupczióra alapított kormányzati rendszert. Ezek a lefolyt nehéz idők ne múlja­nak el a nemzet feje fölött tanulságok nélkül. Ha sikerül most megdönteni a mai kormányzat uralmát — amit mind­nyájan remélünk — azért el ne biza­kodjunk. Nem lesz könnyű feladat még nemzetünket az igazi alkotmányosság út­jára rávezetni és ott meg is tartani. Felülről van az az egész rendszer tartva és támo­gatva! Ha le is rázza a nemzet ma­­­­gáról a hatalom egyik-másik exponensét, jön utána a többi. Élülről kezdődik a harcz. Sőt láttuk, hogy a Tisza-uralmat még gyalázatosabb formában és még gonoszabb czélok keresztülvitelére res­taurálták. Egy örök igazságnak kell tehát az egész magyar társadalmat áthatni. Politi­kusoknak, sajtónak, közvéleménynek egy áttörhetetlen szolidaritásba kell egyesülni. T. i. abban, hogy: az abszolút uralom ide küldött emberei­vel szemben kérlelhetetlen és közös harczra kell szer­vezkedni! Akárki legyen is az, legyen annak neve, vagy ne legyen neve. Horvátország­ból küldessék az illető, vagy Krajnából. Levitézlett politikus legyen, vagy új ember, aki Magyarországon a császári akarat végrehajtására vállalkozik, azzal szem­ben minden igaz magyar em­bernek a legerősebb frontba kell á­ll­a­n­i! Lám R­é­c­s­e­y Ádámmal sem közös­ködött hajdanra egyetlen magyar ember és egyetlen magyar politikai párt sem. Pedig Récsey is magyar ember volt. Ki­nevezett miniszterelnök volt, és még sem gondolt senki arra, hogy a magyar pár­tok letörésére vele szövetkezzék, vagy őt nyíltan, vagy titokban támogassa. Principiis obsta ! Ez a régi igazság : a­z elveknek kell ellenállni! A szigorú elv az, hogy a nemzetet csak alkotmányos formában lehet kormányozni! Ha itt pénzzel és erőszakkal akarnak az abszolutizmus emberei eredményeket el­érni, akkor mint a megbolygatott méhkas kell a nemzetnek egységesen felzúdulni. Az ezen elv ellen való vétkezés volt az elmúlt időknek legnagyobb átka. Teljes félreismerése volt a helyzetnek. Segítése és támogatása a nemzet letörésére ide küldött és aljas eszközökkel dolgozó vál­lalkozásnak. Inkább bukdácsoljanak és inkább kísér­letezzenek ameddig tetszik, de nem sza­bad senkinek sem az ilyen hatalomnak szolgálatába szegődni. Félre kell tenni a nemzet alkotmányá­nak válságos korszakaiban minden más kérdést. A legkülönbözőbb pártoknak, a leg­különbözőbb gondolkodású politikusoknak össze kell működni a fenyegetett alkot­mány megmentésére. Hiszen természetes, hogy a nemzeti élet ezer tagozatból áll. Arisztokraták, munkások, klerikálisok, sza­badkőművesek és minden más véglet egy­aránt helyet talál egy nemzeti organiz­­musban. De akár fegyverrel, akár alkot­mányos küzdelemmel kell a nemzet jogaiért síkra szállni, nem szabad közöttük különb­ségnek lenni a­miatt, hogy életnézletük­­ben, osztályérdekeiknél fogva eltérő fel­fogást vallanak. Az a nagy vergődés, amelyben a ma­gyar közélet az utolsó évtizedekben van, a nemzet minden igaz fiát komoly mér­legelésre készteti. Mit ér a hatalom, mit ér az az után való futkározás, ha nem­zetünk jövőjét biztos mederbe nem te­relhetjük ? Ilyen nagy czél, a­melyet magunk elé tűzhetünk, a nemzet újabb alkotmá­nyának szilárd megalapozása. Ilyen czél az ország ipari és kereskedelmi fej­lettségének megteremtése. Ilyen czél az ország magyar nemzeti jellegének a had­seregben, diplomácziában és udvartartás­ban való keresztülvitele. Mind egy-egy hatalmas korszakalkotó lépést jelent ez, a­melynek sikere érde­kében ismét a nemzet összes erőit kell konc­entrálnunk. Ha az ellenzéki harczok most ezért ér­nek és sikerül a mai bűnös kormányzati rendszert Lukácscsal, Tiszával és Khuen­­nel együtt megsemmisíteni, a nemzet közvéleménye legyen összetartó és óvatos. Ne hagyja magát olcsó és értéktelen si­kerek kedvéért az igazi útról eltéríteni. A földre, mint kis játékszerek... az Euphra­tes egy sötéten csillogó szálig­, s a feléje futó utak csak keskeny, szürke vonalak... Hall­­gatódzott Nebukadnezár; hallotta Amuhia só­hajtásait, ahogy feléje lappangott, hogy meg­kérdezze, mit akar éj idején Baál isten szen­télyében ?! A királyné megmozdult és hirtelen fölment a megkeskenyült lépcsőzeten s megkopogtatta a szentély ajtaját. A szentélyajtó kinyílt, aztán becsukódott — Nebukadnezár éppen akkor ért oda. Fel­hördült, szitok tört ki az ajkán és az ajtó­nak rohant. Megválik, ki az erősebb : Baál-e, vagy Nebukadnezár ! Berontott, de nem Baál istent találta ott, hanem a főpapot, ki gyermekkorában a neve­lője volt. És nem az öreget látta benne, ha­nem a férfit, ki éjszaka Baál szentélyében szép asszonyt, királynét fogad... Megrettenve néztek rá, olyan sötét és vad volt a képe. Fogcsikorgatva közelgett felé­jük, szemében sárgás-zöld tűz égett s gyé­­mántos tőrére tette a kezét. A királyné fölsikoltott és hátrált- A főpap alakja pedig megnyúlt, vékony, fehér kezét, amelyen Baál szent gyűrűje káprázatosan csil­logott, fölemelte: — Nebukadnezár! Érczesen, tiltó parancsként csengett a hangja, merev szeme felejt lövelt s Nebu­­kadnezár, a világ ura, megtorpant a tekin­tet alatt és a csillogó tőrt a kezéből kiej­tette. Hörögve hátrált, de a foga csattogott. Az ajtóból visszaszólt: — Vessétek le magatokat a­­toronyból. Ha nem, holnap megöletek! II. Arra eszmélt, hogy ott fekszik a függő­­kertek tövében, a sötét cziprusok alatt. Maga sem tudta, hogy került oda. A feje sajgott, zúgott, a láb­a vérzett. És f­ölne­vetett csen­desen, hogy a vére a fűszálakra hull... Föl akart kelni, de olyan sajdulást érzett a fejében, hogy visszaroskadt. Hallgatott a csendességben, hallgatta az őrkatoná­k távoli lábkopogását. És töprengett, mint aki zűr­zavaros álomból ébred, tűnődött, hogy mi történt vele! Éles, erős sugár gyűlt ki az agyában. Amu­hia a Baál szentélyében! Elment a főpaphoz! Most mit csináljon, mit tudjon csinálni velük, ha nem ugrottak le a hetedik toronyból? Megöleti! De egész Babilónia, Szíriáig és a zsidóföldig rajta fog kacsagni titokban, a világ után, aki ahelyett, hogy Babilon szüzei közül választott volna, elment a médek or­szágába egy silány rózsáért! Fölemelte az öklét és verni "kezdte a fejét. Nebukadnezár ökör! És elmondta, elmormogta legalább százszor, hogy: ökör, ökör, ökör!... Kitépett a főpap nyelvét, a hátából szijjat hasíthat, karóba húzatja s Amuhiát is meg­öleti iszonyú kínzással... És amíg elgondolta ezeket, csendesen vihogó hangot hallott vala­honnan : ökör, ökör, ökör... Szétnézett, senkit sem látott, mégis szól a hang: ökör, ökör... Remegő szemét ismét meghordozta a cziprusok árnyékain. Senki sincs sehol. — Ökör, ökör, ökör... Ki meri ezt mondani Nebukadnezárnak, a világ urának?! Fölpattant, mint a karika. Hallgatódzott és tisztán hallotta a csendes, gúnyos hahotát: ökör, ökör, ökör... A fák mondják? A fűszálak kiáltják? Az éj, a levegő tele van vele. Égből ez hallik, a föld­­alól . Ökör, ökör, ökör... Megroskadt, leguggolt, hallgatódzott és a rémület megrázta a testét. A belsejéből, a lelkéből hajlik a szózat! A Ka, én­j­ének bent lakozó énje­ szól hozzá: ökör, ökör, ökör.. Föl akart ugrani, hogy berohanjon a pa­lotába, de ahogy fölemelte a fejét, rémeset kiáltott. Egy nagy feh­ér ökör állt előtte, s tüzes szemet rámeresztette! És hallatszott a titkos szózat: te vagy ez, Nebukadnezár, az ökör, ökör, ökör... Megfordult és megfutamodott, de a nagy,­­fehér ökör csak előtte van! Akármerre néz, mindenütt ott van, ott látja égen-földön, min­denütt, ahogy rámereszti nagy, tüzes szemét... Ha megáll, megáll, ha fut, vele fut. Ro­hanni kezdett a palota rengeteg kertjében, és vele rohant mindenütt a nagy, fehér ökör! Vad düh fogta el Nebukadnezárt, az ökör­nek roh­ant, megragadta, és tépni-marczan­­golni kezdte. Érezte, hogy fogja s mégis neki fájt; érezte, hogy marczangolja, s mégis neki csurrant ki a vére... Ökör, ökör, ökör!... Elesett a földön. Az ökör is elesett. Négy­­kézlábra állt, négy lábra állt az ökör is. Ha behunyta a t­zemét, akkor is látta, s ha be­dugta a fülét, akkor is hallotta: ökör, ökör. Ott találták a palotaőrök szegény Nebu­kadnezárt a fűben. Napkeltekor mászott a földön és a fogaival tépte a füvet a cziprus­­fák alatt. Csendes, szomorú bődüléseket hal­latott, s amikor Asssurdán, a palotaparancs­nok hozzá közeledett, feléje döfött a fejével, mintha szarva lett volna... III. Amuhia nemes és hős lelkű asszony volt. Nebukadnezárt forrón szerette. Akkor­ nap azért ment Baál templomába, mert észrevette, hogy az ura ragyogó elméje elborult. Elment titokban, egyedül, hogy, a főpappal nézess© . ' IE 2 G Y A* * w fl x / Ct Budapest, 1913. vasárnap, junius I*

Next