Magyarország, 1913. június (20. évfolyam, 129-153. szám)
1913-06-01 / 129. szám
Budapest, 1913. vasárnap, Junius 1. MAGYAROSSZÁD Uj rendszer kell, uj czélok és uj törekvések kellenek és kell mindazok érdekében egy nagy nemzeti szolidaritás, amely ezeket a sikereket biztosítja. Csak egy öntudatos és előrelátó nemzeti politikának lehet csak igazi értéke és becse az országra nézve! A helyzet. X*elvesztettség a munkapárton. Lukács—Tisza és Khuen ellen A válság kitörőben. — Saját tudósítónktól. ^ Budapest, május 31. z heti munkát» (értsd: a korrupczió továbbtenyésztését és az ország erőszakos leigázását) háborítatlanul folytathatják. Csakhogy — Lukács László nem hagyja magát. Nem hajlandó arra az áldozatra, hogy a nemzeti munkapárt megmentésére az ő egyéni becsülete feláldoztassék. Hogy a többiek annál ingabban tovább panamázhassanak. Követeli a szolidaritást, mert az elkövetett bűnökben nem ő volt az egyedüli és nem is a legfőbb bűnös. Ennek a felfogásának nyíltan, a félhivatalos sajtóban is kifejezést ad, amire bizonyságul szolgálnak a kormány legbelsőbb félhivatalosának, aMagyar Nemzetinek mai számában a lap élén, ritkított betűkkel közölt következő sorai: ...Lukács Lászlót teszik felelőssé mindazért, ami a jelenlegi országgyűlés megválasztásával kapcsolatban történt. Őt teszik felelőssé más miniszterek resszortügyeiért, őt a nemzeti munkapárt megszervezése körül történt összes intézkedésekért. Holott Lukács László nem volt akkor sem miniszterelnök, sem kereskedelmi miniszter. Sem pártvezér, sem pártelnök. A választást nem ő vezette, a pártkasszát nem ő szerezte. Mégis mindenért ő feleljen? úgy beszélnek, mintha akkor semmi és senki más nem lett volna, mintha Lukács László lett volna mindenek tudója, mindenek kigondolója, mindenek végrehajtója; mintha minden felelős és felelőtlen állást egymaga töltött volna be, mintha ő lett volna az összkormány. Ez a közlemény valóságos hadüzenetként hangzik Khuen és Tisza ellen. Az értelme az, hogy ha Lukács László panamista, akkor panamista Khuen is, az akkori miniszterelnök, és Tisza is, a pártvezér. Ha felelni kell az elkövetett bűnökért, akkor feleljenek Khuen és Tisza is, ha bukni kell azokért, bukjanak Khuen és Tisza is. És meg kell adni, hogy ebben, tökéletesen igaza van Lukács Lászlónak. Lukácsnak buknia kell és bukni is fog, de mi jogon másszanak ki Tisza és Khilen az ő hátán a csávából? Az országnak nem személyváltozásra, hanem rendszerváltozásra, a panama-rendszer elpusztulására van szüksége, már pedig arról szó sem lehet, ha az egyik panama-vezér elbukik, de a panama főmesterei Hatalomban maradnak és tovább folytatják undok mesterségüket. Ennek a válságnak, amelynek a formális kitörésétől már csak rövid idő választ el, mélyrehatónak, gyökeresnek kell lennie. Az ellenzék sem hagyhatja abba Lukács László távozásával a harczot a romlottság és erőszak kormányrendszere ellen mindaddig, míg ez a rendszer végleg meg nem bukik és helyébe a törvénytisztelet uralma nem lép. A politikai körökben mind általánosabbá válik az a nézet, hogy a mostani szer-*nyű állapotokból való kibontakozás csak a mostani megbélyegzett, elzüllött képviselőház feloszlatásával és uj, becsületes, tiszta választások alapján lehetséges, amely uj képviselőháznak legfontosabb és legsürgősebb teendője a demokratikus választójog megalkotása lesz. * Zichy János gróf kilép a munkapártból.» Lukács László kihallgatásra megy a királyhoz. Ezek a Désy-Lukács pörön kívül, de ezzel kapcsolatos eseményei a mai napnak. Zichy János gróf elhatározásának okai éppen ma feküznek az olvasó előtt azokban a kíméletlen támadásokban, amelyekkel a kormányés pártja a volt kultuszminisztert a bíróság előtt tett vallomása miatt illették. Nagy kérdés, hogyan kell magyaráznunk a kilépés politikai vonatkozásait. Mert azt, hogy Zichy János gróf a miniszterségről történt lemondása után is benn maradt a munkapártban, azzal magyarázták, hogy Zichy a jövő embere és a király a munkapárttal akarja a jövő megoldást eszközölni." A következtetés tehát, melyet a pártból való kilépéshez fűzhetünk, vagy az, hogy Zichy gróf megszűnt a jövő embere lenni, vagy az, hogy a munkapárt többé nem politikai Talán még a rezoluczió visszautasítása és a Kouen bukása idején sem volt a nemzeti munkapárt annyira feje vesztett és levert, mint most. A párt a megsemmisülés örvényének a szálén érzi magát és nem lát seholsem menekülést. Ez a vigasztalan, kétségbeejtő helyzet a legnagyobb elégedetlenséget okozza a pártban, amely félhangosan elmondott, ide annál keserűbb szemrehányásokban jut kifejezésre. Szemére hányják Lukácsnak és jogi tanácsadóinak, Hogy miért mentek bele ebbe a perbe, Holott tudhatták, vagy legalább is gondolhatták volna, hogy az halálos sebet ejt a nemzeti munkapárton. Más oldalról Lukács hívei Khuennak és Tiszának, de az egész pártnak amiatt tesznek szemrehányásokat, hogy miért hagyták cserben Lukácsot, miért hagyták magára ebben a nehéz küzdelemben, miért nem szállt síkra a párt a miniszterelnökéért nagyobb erélylyel? A párt zöme — élén Khlyennel és Tiszával— most Lukács László elejtésével hiszi a pártot megmenthetőnek. Azt hiszik, hogy ha Lukács Lászlót áldozatul dobják oda a felháborodott közvéleménynek, akkor a pártot sikerül rehabilitálni, és akkor ők ad nemki a szent könyvekből, hogy miféle növénynedv adja vissza a bomladozó agynak az erőt? Attól félt, hogy a téboly még akkor éjjel kitör az urán. Sietett szegény, hogy megmentse; sietett, nehogy megtudják, hogy világhódító Nebukadnezár, ki Babilónia nagyságát megteremtette, gyöngébb lett, mint egy gyermek! Nem ugrott le akkor a Hetedik toronyból. Hazament és Asszurdánt magához hivatta. Megeskette és a titokba beavatta, majd reggelig kereste ő maga is a királyt a palota minden zugában és széles Babilonban. Amikor hajnalban megtalálták, majd meghalt a szívfájdalomtól, aztán az ország néhány igazán meghitt, fennáltóságú emberét egybehíván, meghagyta kemény parancscsal, hogy a szerencsétlenséget a nép előtt titokban kell tartani, és átvette a roppant birodalom teljes kormányzását. Erős szívvel viselte a nehéz csapást. Nebukadnezárt bent tartotta a palota kertjében, s gondozta igaz szeretettel. Ember fia nem látott könnyet a szemében s csak akkor siratta szerencsétlen ura sorsát, amikor senki sem látta. A főpapnak, ki egyszersmind a birodalom legfőbb orvosa volt, megparancsolta, hogy vegye maga mellé a legnagyobb tudományos embereket, s a szentséges királynak készítsen gyógyító orvosságot. Úgy is cselekedett a főpap, de újhold legelső napján szomorúan jelentette, hogy nem tudnak orvosságot erre a betegségre sem a szent könyvek, sem az emberi elmék. Zokogni kezdett Amfihia királyné, kicsi kezével eltakarta a szemét, úgy zokogott. Eddig reménykedett, s most végen úgy zokogott, hogy a szíve majd megrepedt a kíntól. A főpapnak is omlott, a könye, sirt egy darabig, aztán nézni kezdte a földek Redős arczán nagy küzdelem látszott, aztán egyszerre csak levetette magát a királyné előtt: — Hallgass meg, Babilónia csillaga... A királyné megtörülte a szemét s intett, hogy beszéljen. Az öreg főpap pedig szakadozott sírással fogott a mondókába: — Én tudnám az orvosságát, csak.. . Nem merte folytatni. A királyné szive megdobbant: — Beszélj! — ... csak nem merem... — Mit nem mersz? — Meggyógyítani... A királyné elámult. A főpap megmagyarázta: — Attól félek, hogy, ha fényes elméjéről elűzöm a homályt, akkor ellenünk tör és megölet minket... Baál szent nevére mondom, nem a magam életét féltem, hanem a te... Amuhia szeme villámot vetett, fölemelkedett a biborkerevetről és a főpap elé állt: — A mi életünk drágább-e, vagy a Nebukadnezáré? Eredj és hozd el az orvosságot, mert a világ minden nemzetének összes isteneire esküszöm: ha Nebukadnezár meg nem gyógyul, akkor te és minden papok kinhalált haltak és lerontatom Baál isten templomát. Hogy kő kövön nem marad belőle! Elment a főpap Baál kisebbik templomába, hol az isten szinaranyból öntött szobrát őrizték. Ott voltak a titkos gyógyfüvek is. Nedvüket kivonta, porokkal vegyitette s az opálszinü folyadékból este már kapott szegény Nebukadnezár... IV. Kialudt szemében a téboly lángja. harmadpap reggel föleszmélt. Asszurdán örvendezve jelentette a királynénak, de nem mert bemenni Nebukadnezárhoz sem a királyné, sem '• a j&wim mis teljesen meg. nem gyógyul* .* Majd két napig aludt egyfolytában; akkor felült a selymes-oroszlánbőrös ágyon, megdörzsölte a homlokát és megszólalt: — Jaj, de’ rossz álmot láttam! Finom étkeket evett és visszadőlt aludni. Hatodnap pedig fölkelt, királyi palástot öltött magára, s Asszurdánnal átvezettette magát a trónterembe. — Hol a királyné? Asszurdán elsápadt, de felelnie kellett: — A palota dolgozótermében... Nebukadnezár a tenyerébe hajtotta a fejét és gondolkozott, sokáig tűnődött. Egyszerre csak éles, tiszta tudat rajzolódott a homlokára, arcza haragos pírba borult és szikrázós szemmel kiáltotta: — Hozasd elém a királynét és a főpapot! Asszurdán térdre hullt: — Szentséges úr, hallgass meg engem! És elmondott mindent, ami csak történt. Hogy miért ment a királyné Baál szentélyébe. Hogy milyen betegségben szenvedett a király; hogy milyen bölcsen, igazságosan és keményen kormányozta a királyné a roppant nagy birodalmat, anélkül, hogy a nép valamit csak sejtene is a király volt bajáról; elmondta azt is, hogy az öreg főpap ezért s ezért nem akarta meggyógyítani, de a királyné halálos fenyegetésekkel kényszerítette erre; mindent föltárt Nebukadnezár előtt s a szentséges ur csak most tudta meg, hogy az ég peremétől a déli napig a világ minden mérhetetlen kincsei között az asszonysziv a legnagyobb kincs! összehílvatta a főméltóságu urakat és a királynét is a trónterembe kérette. Amuhia boldogságtól és félelemtől reszketve jelent meg az ura előtt. A szentséges király pedig leszállt a trónról és a szívére ölelte. Akkor látták Nebukadnezárt, a világ urát, életében legelőször sírni..* !...i 3