Magyarország, 1913. június (20. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-01 / 129. szám

Budapest, 1913. vasárnap, Junius 1. MA­GYAROSSZÁD Uj rendszer kell, uj czélok és uj törek­vések kellenek és kell mindazok érdeké­ben egy nagy nemzeti szoli­daritás, amely ezeket a sikereket biz­tosítja. Csak egy öntudatos és előrelátó nemzeti politikának lehet csak igazi értéke és becse az országra nézve! A helyzet. X*elvesztettség a munkapárton. Lukács—Tisza és Khuen ellen A válság kitörőben. —­ Saját tudósítónktól. ^ Budapest, május 31. z he­ti munkát» (értsd: a korrupczió tovább­tenyésztését é­s az ország erőszakos leigázását) háborítatlanul folytathatják. Csakhogy — Lu­kács László nem hagyja magát. Nem hajlandó arra az áldozatra, hogy a nemzeti munkapárt megmentésére az ő egyéni becsülete felál­­doztassék. Hogy a többiek annál ingabban to­vább panamázhassanak. Követeli a szo­lidaritást, mert az elkövetett bűnökben nem ő volt az egyedüli és nem is a legfőbb bűnös. Ennek a felfogásának nyíltan, a fél­hivatalos sajtóban is kifejezést ad, amire bi­zonyságul szolgálnak a kormány legbelsőbb fél­hivatalosának, a­­Magyar Nemzetinek mai szá­mában a lap élén, ritkított betűkkel közölt következő sorai: ...Lukács Lászlót teszik felelőssé mind­azért, ami a jelenlegi országgyűlés meg­választásával kapcsolatban történt. Őt te­szik felelőssé más miniszterek resszort­­ügyeiért, őt a nemzeti munkapárt meg­szervezése körül történt összes intézkedé­sekért. Holott Lukács László nem volt akkor sem miniszterelnök, sem keres­kedelmi miniszter. Sem pártvezér, sem pártelnök. A választást nem ő vezette, a pártkasszát nem ő szerezte. Mégis min­denért ő feleljen? úgy beszélnek, mintha akkor semmi és senki más nem lett volna, mintha Lukács László lett volna min­denek tudója, mindenek kigondolója, minde­nek végrehajtója; mintha minden felelős és felelőtlen állást egymaga töltött volna be, mintha ő lett volna­­ az összkormány. Ez a közlemény valóságos hadüzenet­ként hangzik Khuen és Tisza ellen. Az értelme az, hogy ha Lukács László pana­mista, akkor panamista Khuen is, az akkori miniszterelnök, és Tisza is, a pártvezér. Ha felelni kell az elkövetett bűnökért, akkor fe­leljenek Khuen és Tisza is, ha bukni kell azokért, bukjanak Khuen és Tisza is. És meg kell adni, hogy ebben, tökéletesen igaza van Lukács Lászlónak. Lukácsnak buknia kell és bukni is fog, de mi jogon másszanak ki Tisza és Khilen az ő hátán a csávából? Az országnak nem személy­változásra, hanem rend­szerváltozásra, a panama-rendszer elpusztulá­sára van szüksége, már pedig arról szó sem leh­et, ha az egyik panama-vezér elbukik, de a panama főmesterei Hatalomban maradnak és tovább folytatják undok mesterségüket. Ennek a válságnak, amelynek a formális ki­törésétől már csak rövid idő választ el, mélyrehatónak, gyökeresnek kell lennie. Az ellenzék sem hagyhatja abba Lukács László távozásával a harczot a romlottság és erő­szak kormányrendszere ellen mindaddig, míg ez a rendszer végleg meg nem bukik és helyébe a törvénytisztelet uralma nem lép. A politikai körökben mind általán­o­sabbá válik az a nézet, hogy a mostani szer-*­nyű állapotokból való kibontakozás csak a mostani megbélyegzett, elzüllött képviselőház feloszlatásával és uj, becsületes, tiszta választások alapján lehetséges, amely uj kép­viselőháznak legfontosabb és legsürgősebb teendője a demokratikus választójog megalkotása lesz. * Zichy János gróf kilép a munkapártból.» Lukács László kihallgatásra megy a király­hoz. Ezek a Désy-Lukács pörön kívül, de ez­zel kapcsolatos eseményei a mai napnak. Zichy János gróf elhatározásának okai éppen ma fekü­znek az olvasó előtt azokban a kíméletlen támadásokban, amelyekkel a kormány­­és pártja a volt kultuszminisztert a bíróság előtt tett vallomása miatt illették. Nagy kérdés, hogyan kell magyaráznunk a kilépés politikai vonatkozásait. Mert azt, hogy Zichy János gróf a miniszterségről történt lemondása után is benn maradt a munkapárt­ban, azzal magyarázták, hogy Zichy a jövő embere és a király a munkapárttal akarja a jövő megoldást eszközölni." A következtetés tehát, melyet a­ pártból való kilépéshez fűz­hetünk, vagy az, hogy Zichy gróf meg­szűnt a jövő embere lenni, vagy az, hogy a munkapárt többé nem politikai Talán még a rezoluczió visszautasítása és a Kouen bukása idején sem volt a nemzeti munkapárt annyira feje vesztett és levert, mint most. A párt a megsemmisülés örvényé­nek a szálén érzi magát és nem lát sehol­­sem menekülést. Ez a vigasztalan, kétségbeejtő helyzet a legnagyobb elégedetlenséget okozza a pártban, amely félhangosan elmondott, ide annál keserűbb szemrehányásokban jut­ ki­fejezésre. Szemére hányják Lukácsnak és jogi tanácsadóinak, Hogy miért mentek bele ebbe a perbe, Holott tudhatták, vagy legalább is gondolhatták volna, hogy az halálos sebet ejt a nemzeti munkapárton. Más oldalról Lukács hívei Kh­uennak és Tiszának, de az egész párt­nak amiatt tesznek szemrehányásokat, hogy miért hagyták cserben Lukácsot, miért hagy­ták magára ebben a nehéz küzdelemben, miért nem szállt síkra a párt a miniszterelnökéért nagyobb erélylyel? A párt­ zöme — élén Khlyennel és Tiszával­­— most Lukács László elejtésével hiszi a pártot megmenthetőnek. Azt hiszik, hogy ha Lukács Lászlót áldozatul dobják oda a fel­háborodott közvéleménynek, akkor a pártot sikerül rehabilitálni, és akkor ők a­d nem­ki a szent könyvekből, h­ogy miféle növény­nedv adja vissza a bomladozó agynak az erőt? Attól félt, h­ogy a téboly még akkor éjjel kitör az urán­. Sietett szegény, hogy meg­mentse; sietett, nehogy megtudják, hogy vi­lághódító Nebukadnezár, ki Babilónia nagy­ságát megteremtette, gyöngébb lett, mint egy gyermek! Nem ugrott le akkor a Hetedik­ toronyból. Hazament és Asszurdánt magához hivatta. Megeskette és a titokba beavatta, majd reg­gelig kereste ő maga is a királyt a palota minden zugában és széles Babilonban. Amikor hajnalban megtalálták, majd meghalt a szív­fájdalomtól, aztán az ország néhány igazán meghitt, fennáltóságú emberét egybehíván, meghagyta kemény parancscsal, hogy a sze­rencsétlenséget a nép előtt titokban kell tar­tani, és átvette a roppant birodalom teljes kormányzását. Erős szívvel viselte a nehéz csapást. Nebu­­kadnezárt bent tartotta a palota kertjében, s gondozta igaz szeretettel. Ember fia nem látott könnyet a szemében s csak akkor siratta szerencsétlen ura sorsát, amikor senki sem látta. A főpapnak, ki egyszersmind a birodalom legfőbb orvosa volt, megparancsolta, hogy vegye maga mellé a legnagyobb tudományo­s embereket, s a szentséges királynak készítsen gyógyító orvosságot. Úgy is cselekedett a fő­pap, de újhold legelső napján szomorúan je­lentette, hogy nem tudnak orvosságot erre a betegségre sem a szent könyvek, sem az emberi elmék. Zokogni kezdett Amfihia királyné, kicsi ke­zével eltakarta a szemét, úgy zokogott. Eddig reménykedett, s most vége­n úgy zokogott, hogy a szíve majd megrepedt a kíntól. A fő­papnak is omlott, a könye, sirt egy darabig, aztán nézni kezdte a földek Redős arczán nagy küzdelem látszott, aztán egyszerre csak levetette magát a királyné előtt: — Hallgass meg, Babilónia csillaga... A királyné megtörülte a szemét s intett, hogy beszéljen. Az öreg főpap pedig szaka­dozott sírással fogott a mondókába: — Én tudnám az orvosságát, csak.. . Nem merte folytatni. A királyné szive meg­dobbant: — Beszélj! — ... csak nem merem... — Mit nem mersz? — Meggyógyítani... A királyné elámult. A főpap megmagyarázta: — Attól félek, h­ogy, ha fényes elméjéről elűzöm a homályt, akkor ellenünk tör és meg­ölet minket... Baál szent nevére mondom, nem a magam életét féltem, hanem a te... Amuhia szeme villámot vetett, fölemelke­dett a biborkerevetről és a főpap elé állt: — A mi életünk drágább-e, vagy a Nebu­kadnezár­é? Eredj és hozd el az orvosságot, mert a világ minden nemzetének összes iste­neire esküszöm: ha Nebukadnezár meg nem gyógyul, akkor te és minden papok kinhalált haltak és lerontatom Baál isten templomát. Hogy kő kövön nem marad belőle! Elment a főpap Baál kisebbik templomába, hol az isten szinaranyból öntött szobrát őriz­ték. Ott voltak a titkos gyógyfüvek is. Ned­vüket kivonta, porokkal vegyitette s az opál­­szinü folyadékból este már kapott szegény Nebukadnezár... IV. Kialudt szem­ében a téboly lángja. harmad­­pap reggel föleszmélt. Asszurdán örvendezve jelentette a királynénak, de nem mert be­menni Nebukadn­ezárh­oz sem a királyné, sem '• a j&wim mis teljesen meg. nem gyógyul* .* Majd két napig aludt egyfolytában; akkor­ felült a selymes-oroszlánbőrös ágyon, meg­­dörzsölte a homlokát és megszólalt: — Jaj, de’ rossz álmot láttam! Finom étkeket evett és visszadőlt aludni. Hatodnap pedig fölkelt, királyi palástot öltött magára, s Asszurdánnal átvezettette magát a trónterembe. — Hol a királyné? Asszurdán elsápadt, de felelnie kellett: — A palota dolgozótermében... Nebukadnezár a tenyerébe hajtotta a fejét és gondolkozott, sokáig tűnődött. Egyszerre csak éles, tiszta tudat rajzolódott a homlo­kára, arcza haragos pírba borult és szikrázós szemmel kiáltotta: — Hozasd elém a királynét és a főpapot! Asszurdán térdre hullt: — Szentséges úr, hallgass meg engem! És elmondott mindent, ami csak történt. Hogy miért ment a királyné Baál szentélyébe. Hogy milyen betegségben szenvedett a király; hogy milyen bölcsen, igazságosan és kemé­nyen kormányozta a királyné a roppant nagy birodalmat, anélkül, hogy a nép valamit csak sejtene is a király volt bajáról; elmondta azt is, hogy az öreg főpap ezért s ezért nem akarta meggyógyítani, de a királyné halálos fenyegetésekkel kényszerítette erre; mindent föltárt Nebukadnezár előtt s a szentséges ur­ csak most tudta meg, hogy az ég peremétől a déli napig a világ minden mérhetetlen kin­csei között az asszonysziv a legnagyobb kincs! összehílvatta a főméltóságu urakat és a ki­rálynét is a trónterembe kérette. Amuhia bol­dogságtól és félelemtől reszketve jelent meg­­­ az ura előtt. A szentséges király pedig leszállt a trónról és a szívére ölelte. Akkor látták Nebukadnezárt, a világ urát, életében legelő­ször sírni..* !...i 3

Next