Magyarország, 1914. március (21. évfolyam, 53-79. szám)
1914-03-01 / 53. szám
BUDAPEST, 19. MÁRCIUS 1. VASÁRNAP XXI. ÉVFOLYAM 53. SZÁM _____._________•*- ig '/ ' 'Előfizetési ár: Szerkesztő bizottság: K*3aiYV^[] Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Negyedévre 7 korona. Egész évre 28 korona. KÁROLYI MIHÁLY gróf, Szerkesztőség és kiadóhivatal. Egyes számára helyben és vidéken io állér. BECK LAJOS LOVASZY MÁRTON VI., Teréz-körút 22. szám. A magyarság jövője. írta: Busa Barna. Elgondolkozva nézegetem néhra Magyarország térképét. A megszokott, kedves félköralakot, a tengerpart kiugró csizmáját, a Száva, Duna kék vonalát, a Kárpát barna koszorúját. Olyan szép, egységes darab föld ez. S ugye hozzászoktunk már, hogy mindig ilyennek lássuk. Igaz-e, amit egyre hangosabban beszélnek szerte a világban, hogy ezek a régi határok már nem is olyan erősek, nem is olyan biztosak? Igaz-e, hogy szomszéd országokban már új határvonalakat húzhatnak erre a térképre? S ezek az új határok legyőzhetik-e valamikor a régieket, az ezeréveseket ? Győzhetnek-e külső és belső ellenségeink szétdarabolási törekvései? Lesz-e erejük embereknek széttépni azt, amit egynek akart, szép hegykoszorúval egygyé kapcsolt össze a természet? Mint egy ölelő kar, úgy fogja körül ezt az országot északon, keleten a Kárpátok lánca. Elég erős lesz-e ez a gránitkar, hogy össze bírja tartani azt a körülölelt földet, amit olyan sokan akarnak széjjelszaggatni ? Ezer év alatt hányszor szétdaraboltak! Megírd csak: egygyé’ lett mindig. Annak az elmúlt ezer évnek lesz-e az új ezredévre kiható hatalma ? Ezer év története, hagyománya erőt lehr-e venni annyi széthúzó akaraton??. Nem tudom elhinni, hogy kiegérhesserre ennek a térképnek a megváltozását, ezeknek a megszokott határoknak a szétszaggatását. Minden érzésem a kétségbeesés vad erejével lázad föl ez ellen a rémgondolat ellen. Istenem, de hát nem így nézhették-e még csak pár esztendővel ezelőtt a törökök is az ő európai országuk térképét? Érezték-e, hogy már ingadoznak, már mozdulni, szétfutni készülnek a térkép határvonalai? Érezték-e, hogy ami a térképen van, az már csak hiú ábránd, áltatás, amit a valóság keze kegyetlen durvasággal fog letörülni nemsokára ? Érezték-e, hogy már csak a határok vannak fölrajzolva, de nincs a nemzetükben erő, amely azokat meg bírja védelmezni? Hát nekünk lesz-e elég erőnk, akaratunk, elszántságunk a védelemre, ha valóban ránk törnek a kívülről, belülről, mindenfelől kísértő ellenséges támadások ? Milyen jóleső lehet más nemzeteknek a jövőbe nézni. Nemcsak a nagyoknak : angolnak, németnek. A kicsirovarcsapatok olyan tömegben, mint a sáskajárás hadai. Egy napig élnek, szeretnek és meghalnak. Azután akkor néhány esztendeig semmi nyomuk sem látszik. Van eset rá néha, hogy oly sokáig távolmaradnak, hogy már szinte teljesen elfelejtődnek, már nem is tudni, hogy mi az a Tiszavirág, mikor egyszer csak megint előjönnek a nem tudni honnan, megint szeretnek egy napig s megint meghalnak. Máskor meg ismét az az eset adódik elő, hogy éjjel a vízparton, mintha minden rög megindulna. „Mintha lába kelne valamennyi rögnek, lomha földi békák szanaszétgörögnek“. De annyi van, hogy nem lehet tőlük egy lépést sem tenni. Mind kint van a parton s mind ugrál a víz felé. De elmúlik néha öt-hat év is, mig ez egyszer megesik. Mind apró, fiatal állat, este megjelennek, reggelre eltűnnek és egy darab sem marad belőle a parton. Ha nem kerültek ezek? Mert hogy hová tűntek el, arra könnyű a felelet: a vízbe. De mi hozta őket ide ? Vannak ilyen esetekről régi följegyzések is. Ezek abban adják magyarázatát a szokatlan dolognak, hogy egy nagy szélvihar valamely tóból fölkapja mind a békát a levegőbe, elviszi messzire s ott leszórja a földre. Ez volna az az úgynevezett békaeső. De hát itt s itt nincsen szélvihar olyankor, amidőn csapatostul föltűnnek. Máskor a parti közkert füvén olyan bogarak mutatkoznak, amik csak erdőben szeretnek élni. Ismét máskor olyanok vártnak, amelyek nyéknek is": bolgárnak, szerbnek, görögnek. Fejlődésnek, emelkedésnek, egyre növekvő nemzeti nagyságnak biztató ígéretét ragyogtatja feléjük a jövő. Magyar embernek aggodalom és gyötrődés a jövőre gondolni. Mi ott csak veszedelmeket, fenyegető rémeket, nehéz, nagy önfentartási küzdelmeket látunk ! Lesz-e erőnk diadallal vívni meg ezeket a küzdelmeket ? Ma mindenütt csak szomorú hanyatlást, ijesztő gyengeséget látok. Pedig erőre volna szükségünk, erkölcsi, lelki, anyagi erőket kellene lázasan gyűjtenünk, hogy lebírhassuk az ólálkodó veszedelmeket. Ma ez az életkérdésünk. Ma el kellene feledni mindent, ami elválaszt egymástól, s összefognunk, hogy jövendő megpróbáltatásokhoz erőssé tegyük ezt a százfelől fenyegetett nemzetet, úgy, ahogy lehet. Olyan eszközökkel, olyan alapon, amint lehetséges. Nekem, hitvallásom, hogy Magyarország erős, nagy és boldog csak a függetlenség útján lehet. De ha látnék hatvanhetes kormányt, amely ezekben a nehéz időkben komolyan és becsületesen törekszik a nemzet erkölcsi és anyagi megerősítésére, teljes jóindarendesen csak a csendes tavak vizeit lakják. Néha a múzeumi ház földszintjén egerek mutatkoznak. Egerek ugyan szoktak lenni hol itt, hol ott, s ma már nem sok bajt csinálnak, mert az amerikai fogó könnyen végez velük; de az elfogottakról meglátszik, hogy ezek nem városi, hanem mezei egerek. A mezők pedig innen messze vannak. Lehet ugyan, hogy a tanyai vásároskocsik hozzák be a szénában, de ez nem egészen bizonyos, mert akkor máskor is hoznák, nemcsak minden három évben egyszer. Vannak ilyen állatjárások. Föltűnnek, egy ideig vannak, azután eltűnnek megint. Senki sem tudja, hogy honnan jöttek olyan nagy hirtelenséggel s hová takarodtak el megint egyszerre. Évekkel ezelőtt isten átka gyanánt tűnt föl a kertekben, szőlőkben egy rovar, amit a nép honvédbogárnak nevezett el a piros szine után. Milliószámra nyüzsgött és szaporodott s egyszer csak elveszett. Ilyen volt a seregélymadár is, amely minden gyümölcsöt lepusztítolt a fákról s a tőkékről. Esztendőkig rongálták a határt. Puskalövésekkel, ostordurrogással kergettek a csőszök, meg külön nagy kereplőket csináltak, amelyeknek olyan hangos szava volt, mint a templomiaké, mikor nagypénteken Rómába szállanak a harangok. Farmiakból nagy állványokat tákoltak össze, annak a tetejére másztak s onnan kerepeltek a madár ellen. Nem sokat használt: az egyik szőlőből elkergették, a másik meg visszakergette. Egyszer is Bracff Bonraan. Irta : Tömörkény István. Állatok járása. Az ilyen szigorú teleken, mint amilyen most is járt, a kintvaló állat beszorul a városba. Nem találja az élhetését leint, mikor a nagy havak a földre fekszenek. A városban mégis csak talál valami szemetet az utcán, amiben turkálhat, melegszik a tetőkön a kémények oldalában. Előbb bejön a pipiske, azután a varjú és ténfereg a havak tetején. Más madarak is beszállnak. Van az udvarban egy madár-cseresznyefa, arra rájárnak. Megérzik messziről, hogy van valahol egy fa, amin van ennivaló. Mint ahogy tavaszszal, amikor az első virágok nyílnak, azt a víz túlsó oldalán lakó méhek azonnal megtudják, átröpülnek a vizeken, hogy csókolhassák a nyíló kelyheket. Kenyér után mennek. Az idei télen még a selyemfark, a csontmadár is lejött a tótok hegyei közül, aki mondta meg azoknak várjon, hogy itt áll az udvarban egy árva madárcseresznyefa? Pedig megtalálták, a gyümölcséért. Szebb azonban ez nyáron, mikor hirtelen olyan jószágok tünedeznek föl, amik azelőtt még csak hírül sem voltak hallhatók. Mi hozza ezeket ide ? S miért ? Néha a Tisza virágzik s mint förlegek vonulnak föl belőle szárnyas Lapunk mai száma 44 oldal.j