Magyarország, 1914. március (21. évfolyam, 53-79. szám)

1914-03-01 / 53. szám

BUDAPEST, 19­. MÁRCIUS 1. VASÁRNAP XXI. ÉVFOLYAM 53. SZÁM _____._________­­•*- ig '/ ' '­­Előfizetési ár: Szerkesztő bizottság: K*3aiYV^[] Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Negyedévre 7 korona. Egész évre 28 korona. KÁROLYI MIHÁLY gróf, Szerkesztőség és kiadóhivatal. Egyes szám­ára helyben és vidéken io állér. BECK LAJOS LOVASZY MÁRTON VI., Teréz-körút 22. szám. A magyarság jövője. írta: Busa Barna. Elgondolkozva nézegetem néhra Ma­gyarország térképét. A megszokott, kedves félköralakot, a tengerpart ki­ugró csizmáját, a Száva, Duna kék vo­nalát, a Kárpát barna koszorúját. Olyan szép, egységes darab föld ez. S ugye hozzászoktunk már, hogy mindig ilyennek lássuk. Igaz-e, amit egyre han­gosabban beszélnek szerte a világban, hogy ezek a régi határok már nem is olyan erősek, nem is olyan biztosak? Igaz-e, hogy szomszéd országokban már új határvonalakat húz­hatnak erre a térképre? S ezek az új határok le­­­győzhetik-e valamikor a régieket, az ezeréveseket ? Győzhetnek-e külső és belső ellen­ségeink szétdarabolási törekvései? Lesz-e erejük embereknek széttépni azt, amit egynek akart, szép hegykoszo­­rúval egygyé kapcsolt össze a termé­szet? Mint egy ölelő kar, úgy fogja körül ezt az országot északon, keleten a Kárpátok lánca. Elég erős lesz-e ez a gránit­kar, hogy össze bírja tartani azt a körülölelt földet, amit olyan sokan akarnak széjjelszaggatni ? Ezer év alatt hányszor szétdarabol­tak! Megírd csak: egygyé’ lett­ mindig. Annak­ az elmúlt ezer évnek lesz-e az új ezredévre kiható hatalma ? Ezer év története, hagyománya erőt lehr-e venni annyi széthúzó akaraton??. Nem tudom elhinni, hogy kiegérhes­­serre ennek a térképnek a megváltozá­sát, ezeknek a megszokott határoknak a szétszaggatását. Minden érzésem a kétségbeesés vad erejével lázad föl ez­ ellen a rémgondolat ellen. Istenem­, de hát nem így nézhették-e még csak pár esztendővel ezelőtt a tö­rökök is az ő európai országuk térké­pét?­ Érezték-e, hogy már ingadoznak, már mozdulni, szétfutni készülnek a térkép határvonalai? Érezték-e, hogy ami a térképen van, az már csak hiú ábránd, áltatás, amit a valóság keze kegyetlen durvasággal fog letörülni nemsokára ? Érezték-e, hogy már csak a határok vannak fölrajzolva, de nincs a nemzetükben erő, amely azokat meg bírja védelmezni? Hát nekünk lesz-e elég erőnk, aka­ratunk, elszántságunk a védelemre, h­a valóban ránk törnek a kívülről, belül­ről, mindenfelől kísértő ellenséges tá­madások ?­­ Milyen jóleső lehet más nemzetek­nek a jövőbe nézni. Nemcsak a na­gyoknak : angolnak, németnek. A kicsi­rovarcsapatok olyan tömegben, mint a sáska­járás hadai. Egy napig élnek, szeretnek és meghalnak. Azután akkor néhány esztendeig semmi nyomuk sem látszik. Van eset rá néha, hogy oly sokáig távolmaradnak, hogy már szinte teljesen elfelejtődnek, már nem is tudni, hogy mi az a Tiszavirág, mikor egyszer csak megint előjönnek a nem tudni honnan, megint szeretnek egy napig s megint meghalnak. Máskor meg ismét az az eset adódik elő, hogy éjjel a vízparton, mintha minden rög megindulna. „Mintha lába kelne valamennyi rögnek, lomha földi békák szanaszétgörögnek“. De annyi van, hogy nem lehet tőlük egy lépést sem tenni. Mind kint van a parton s mind ugrál a víz felé. De elmúlik néha öt-hat év is, mig ez egyszer megesik. Mind apró, fiatal állat, este megjelennek, reggelre eltűnnek és egy darab sem marad belőle a parton. Ha nem kerültek ezek? Mert hogy hová tűntek el, arra könnyű a felelet: a vízbe. De mi hozta őket ide ? Vannak ilyen esetekről régi följegyzések is. Ezek abban adják magyarázatát a szokat­lan dolognak, hogy egy nagy szélvihar vala­mely tóból fölkapja mind a békát a levegőbe, elviszi messzire s ott leszórja a földre. Ez volna az az úgynevezett békaeső. De hát itt s itt nincsen szélvihar olyankor, amidőn csapatos­tul föltűnnek. Máskor a parti közkert füvén olyan boga­rak mutatkoznak, amik csak erdőben szeretnek élni. Ismét máskor olyanok vártnak, amelyek nyéknek is": bolgárnak, szerbnek, gö­rögnek. Fejlődésnek, emelkedésnek, egyre növekvő nemzeti nagyságnak biztató ígéretét ragyogtatja feléjük a jövő. Magyar embernek aggodalom és gyötrődés a jövőre gondolni. Mi ott csak veszedelmeket, fenye­gető rémeket, nehéz, nagy önfentartási küzdelmeket látunk ! Lesz-e erőnk diadallal vívni meg ezeket a küzdelmeket ? Ma mindenütt csak szomorú hanyat­lást, ijesztő gyengeséget látok. Pedig erőre volna szükségünk, er­kölcsi, lelki, anyagi erőket kellene láza­san gyűjtenünk, hogy lebírhassuk az ólálkodó veszedelmeket. Ma ez az életkérdésünk. Ma el kel­lene feledni mindent, ami elválaszt egymástól, s összefognunk­, hogy jö­vendő megpróbáltatásokhoz erőssé te­gyük ezt a százfelől fenyegetett nem­zetet, úgy, ahogy lehet. Olyan eszkö­zökkel, olyan alapon, amint lehetséges. Nekem, hitvallásom, hogy Magyar­­ország erős, nagy és boldog csak a füg­getlenség útján lehet. De ha látnék hatvanhetes kormányt, amely ezekben a nehéz időkben komolyan és becsü­letesen törekszik a nemzet erkölcsi és anyagi megerősítésére, teljes jóinda­rendesen csak a csendes tavak vizeit lakják. Néha a múzeumi ház földszintjén egerek mu­tatkoznak. Egerek ugyan szoktak lenni hol itt, hol ott, s ma már nem sok bajt csinálnak, mert az amerikai fogó könnyen végez velük; de az elfogottakról meglátszik, hogy ezek nem vá­rosi, hanem mezei egerek. A mezők pedig innen messze vannak. Lehet ugyan, hogy a tanyai vásáros­kocsik hozzák be a szénában, de ez nem egészen bizonyos, mert akkor máskor is hoznák, nemcsak minden három évben egyszer. Vannak ilyen állatjárások. Föltűnnek, egy ideig vannak, azután eltűnnek megint. Senki sem tudja, hogy honnan jöttek olyan nagy hir­telenséggel s hová takarodtak el megint egy­szerre. Évekkel ezelőtt isten átka gyanánt tűnt föl a kertekben, szőlőkben egy rovar, amit a nép honvédbogárnak nevezett el a piros szine után. Milliószámra nyüzsgött és szaporodott s egy­szer csak elveszett. Ilyen volt a seregélymadár is, amely minden gyümölcsöt lepusztítolt a fákról s a tőkékről. Esztendőkig rongálták a határt. Puskalövésekkel, ostordurrogással ker­gettek a csőszök, meg külön nagy kereplőket csináltak, amelyeknek olyan hangos szava volt, mint a templomiaké, mikor nagypénteken Ró­mába szállanak a harangok. Farmiakból n­agy állványokat tákoltak össze, annak a tetejére másztak s onnan kerepeltek a madár ellen. Nem sokat használt: az egyik szőlőből elker­gették, a másik meg visszakergette. Egyszer is Bracff B­onraan. Irta : Tömörkény István. Állatok járása. Az ilyen szigorú teleken, mint amilyen most is járt, a kintvaló állat beszorul a vá­rosba. Nem találja az élhetését leint, mikor a nagy havak a földre fekszenek. A városban mégis csak talál valami szemetet az utcán, amiben turkálhat, melegszik a tetőkön a ké­mények oldalában. Előbb bejön a pipiske, azután a varjú és ténfereg a havak tetején. Más madarak is beszállnak. Van az udvarban egy madár-cseresznyefa, arra rájárnak. Meg­érzik messziről, hogy van valahol egy fa, amin van ennivaló. Mint ahogy tavaszszal, amikor az első virágok nyílnak, azt a víz túlsó oldalán lakó méhek azonnal megtudják, átröpülnek a vizeken, hogy csókolhassák a nyíló kelyheket. Kenyér után mennek. Az idei télen még a selyemfark, a csontmadár is lejött a tótok he­gyei közül, a­ki mondta meg azoknak várjon, hogy itt áll az udvarban egy árva madár­­cseresznyefa? Pedig megtalálták, a gyümöl­cséért. Szebb azonban ez nyáron, mikor hirtelen olyan jószágok tünedeznek föl, amik azelőtt még csak hírül sem voltak hallhatók. Mi hozza ezeket ide ? S miért ? Néha a Tisza virágzik s mint förlegek vonulnak föl belőle szárnyas Lapunk mai száma 44 oldal.­­­j

Next