Magyarország, 1914. március (21. évfolyam, 53-79. szám)
1914-03-01 / 53. szám
lattal s rokonszenvvel tudnám kisírni annak a működését. De Tisza István kormánya; nem ez a kormány .Tisza épp az ellenkezőjét műveli ennek. Amit ő tesz, az a nemzetnek tudatos elsorvasztása, elaljasítása, elgyöngítése. Minden mód jó lehet a nemzet erősítésére, védelmére,, jövőjének biztosítására, csak ez nem.. Sok eszközzel, sok módon lehet veszedelmek lebírására megedzeni egy nemzetet, csak vesztegetéssel, erkölcstelenséggel, korrupcióval nem. Aki ezt az utat követi, az nem jóhiszemű ember. Az tudatosan tör anemzet megrontására. S ezt cselekszi Tisza István. Minden egyebet meg tudnék neki bocsátani, csak ezt nem. S minden egyébről el tudnám hinni, hogy azért cselekszi, mert így véli szolgálni a nemzet boldogulását, csak erről nem. Azt nem hiheti épeszű ember, hogy ő lélekvásárral, vesztegetéssel, az erkölcsök megrontásával fog egy nemzetet naggyá, erőssé, boldoggá tenni! Tisza elgyöngíti a nemzetet, hogy a saját hatalmát erőssé tehesse. Megöli a nemzet jövőjét, hogy a Jelen uralmát ideig-óráig biztosíthassa magának. A hatalom pár évi birtokáért évtizedekre szóló rombolást visz véghez az ország erkölcseiben. Tisza István uralma tudatosan, tervszerűen öli ki az erkölcsöt, a tisztességet, az önérzetet éppen a magyarságból. Elaljasítja, romlottá, becstelenné, pénzért megvásárolhatóvá teszi azt a magyar népet, amelynek erkölcse. Öntudata, lelkesedése lehet még vészes időkben egyetlen reménye és védelme a mi szerencsétlen országunknak’. A balkáni országok fényes diadala, hatalmas emelkedése népeik erkölcséből, önzetlen, önfeláldozó lelkesedéséből fakadt. A Tisza-rendszer éppen ezeket a legbecsesebb értékeket, legnagyobb erőket irtja ki a magyar népből. Megrontja, korrumpálja, szolgalelkűvé, aljassá teszi az értelmiséget is, és panamáival cédavásárrá sülyeszti közéletünket. Tisza és a panama, Tisza és a korrupció, Tisza és a vesztegetés ma egyet jelent Magyarországon. Csak becsületes nemzeteknek van jövőjük, s Tisza uralma becstelenné, eladóvá teszi a magyar nemzetet. Ezért gyűlölöm Tisza uralmát, ezért látom abban a nemzet végzetes romlását. Aki a jövő fenyegető nagy veszedelmeit megérti, s aki a nemzetet ezeknek a veszedelmeknek a leküzdésére s anyagi helyzetében, erkölcseiben meg akarja erősíteni, annak először a Tiszarendszer népmérgező uralmát kell megdöntenie. Csak ennek a rendszernek a romjain épülhet föl a becsületes, tiszta magyar közélet, s abban az egész magyarság szilárd összetartása. Csak ennek a bukása szabadíthatja föl s fejlesztheti ki azokat az erkölcsi és anyagi erőket, amelyek minden viharban, minden támadás ellen meg bírják tartani a magyar nemzetet, amelyek leghatalmasabb védői fenyegetett Határainknak s legbiztosabb alapjai a magyarság jövőjének, aztán ez a seregestől járó állat úgy eltűnt, mintha a föld vagy az ég nyelte volna el. S többé azóta sem mutatkozott. A nagy kereplők a padláson hevernek, az állók pedig, ahol meg megvannak, apránkint összedőlnek. Elpusztult magától a seregély valamennyi. Nemrég egy külföldi szaklap azt panaszolta, hogy kiveszett Európának egy régi állata, a teknős. Egy-egy olyan kisfajta teknősbéka, nem igen szokott nagyobbra nőni, mint egy jókora tányér. Ártatlan jószág, nem vét senkinek, a csendes tavi vizekben élt, a háta csontteknőjéből fésűket, bicskanyéldiszt, meg egyéb ipari cifraságot csináltak, olyan fehér és fekete kockákra van osztva a háta, mint a sakktábláé. Levest is főztek a húsából, ezt valamikor igen delikát és úri eledelnek tartották. A szaklap most azt adja hírül, hogy mindennek már vége, az állat kipusztult és fölfordította a sírboltja ajtaján a címert. Pedig ez nem egészen így van. Nem pusztult ki, van még belőle. Nyugat felé lehet, hogy elveszett, de a magyar alföldi tavakban van még elég. Ott elélnek, nagy csendben, csak éppen esténkint hallatszik a szavuk ; ezek nem kuruttyolnak, mint a többi apróbéka, hanem füttyögnek egymásnak, mert ilyen a szerelmi énekük. Van bizony még teknősbéka, hogy ne volna. Még olyan ember is van, aki belőlük él. Belőlük, de nem velük. Mert a tanyai ember ugyan meg nem főzné szegényt, de kell, hogy a városokban még mindig szeressék a békalevest, mert láttam már olyan embert, aki velük kereskedett. Zsákban hordta a hátán az eleven teknősöket. E szerint még sok időbe kerül az, amíg kipusztulnak végképp az ártatlanok. Tavaly nyáron pedig éppen egy jelentkezett is nálunk elevenen. Az embereim fogták a múzeum előtt, amint a közkert rövidre kaszált pázsitján sétálgatott. No ez bizonyosan olvashatta valahol, hogy a külföldön már kezdik a nemzetségének holt hírét költeni és most jelentkezett élő tanúbizonyságul arra nézve, hogy ez nem igaz. Hát pártját fogtuk, mert olyan kedves jószág ez, hogy csoda. Két szép szeme, mint két fekete gyémánt. Eleinte egy kicsit ijedt volt, a szíve úgy dobogott, hogy látszott a lüktetésen, de azután megbékélt. A folyosó kerarpis lapjain kellemesen hűsölt, ha pedig hűvölölte a helyét, átmászott a futószőnyegre. Volt egy alacsonyszélű nagy vizestálja, ha kedve tartotta, belement abba. Ette benne a beleszórt füvet és a szétnyílott kenyérhéjat. A padlón olykor vigyázva leste a legyet s néha megkörnyékezte úgy, hogy be bírta kapni. De azután bajok érték szegényt. Mert minél otthonosabbá vált, annál jobban lábatlankodott. Szeretett az ajtók közelében tartózkodni, aki azután belépett az ajtón és nem vette észre, rálépett. Ilyenkor eltűnt a hátán az asszonyfésűnek való holmi s a repedésén kiserkent a meleg vére. Ilyenkor maródi házzá vált a vizestál, napokig el volt benne, abban Bő. Azt mondja a közönséges szóbeszéd :fő, főbb, legfőbb, de nem mondja, hogy főbb, főnebb, legfőnebb. Ellenben nem mondja a közönséges szóbeszéd, hogy bő, bőbb, legbőbb. MAGYARORSZÁG Budapest, 1914. vasárnap, március 1. Budapest, február 28. Az új kereskedelmi államtitkár képviselőjelölt. A Rosenberg Gyula hülölival megüresedett abrudbányai mandátumra a munkapárti világítók az újonnan kinevezett kereskedelmi államtitkárt, Vargha Gyulát jelölik. Az államtitkárhoz vasárnap küldöttség jön Budapestre, hogy a jelöltséget felajánlja. .Vargha Gyula dr. különben tegnap már elfoglalta hivatalit. Caillaux csatái. Irta: Kreutzer lápot. A francia pénzügyminiszter kemény legény. Már amikor tagja volt a Clémenceau■kabinetnek, már akkor üzenetet küldött a külföldnek, hogy ne számítsanak könnyen, ne számítsanak túlontúl a francia tőkére. Ezt az üzenetet megismételte most, amióta tárcát vállalt Doumergue kormányában, megismételte akként, hogy főképpen mi értsünk belőle és értsék meg mindazok az országok, amelyeket nem fűznek szoros politikai kötelékek Franciaországhoz. Ő nem akarja, — Caillaux — hogy a francia tőkések derűre-borúra kezére járjanak a külföldi vállalkozásnak, amely pénzre szerul, a külföldi hitelnek, amely francia forrásokból akarja kielégíteni szükségleteit. És ha Caillaux nem akarja, akkor megvan a módja rá, hogy keresztülvigye az akaratát. Hiszen általánosan ismeretes, — hogy egyebet ne is említsek — az olyan papirost nem szabad a francia börzén jegyezni, amelynek a francia kormány nem nyit utat a tőzsdei jegyzésre. Caillaux hadat üzent nekünk is, akik pénzt kaptunk ugyan most is más idegen földeken, de drágán, de szertelenül súlyos föltételek alapján. Az olcsó pénznek Európában két hatalmas termőföldje van: Franciaország meg Anglia és nekünk éppen ebből a két országból jut kevesebb, mint akárhány jelenetősségtelen, avagy exotikus kis országnak!.. ( E sorok írójának néhány évvel ezelőtt mondotta Rupetit, a Banque de France, a hatalmas francia jegybank egyik titkárai, hogy Franciaország a kincsesháza Európának, évszázadok munkájának, szerencsés vállalkozásának a nyomán annyi a tőkéje Franciaországnak, hogy a többi európai államokat akármikor kisegítheti zavaraiból. Egy-egy francia polgár középszámban Száz frankot fordít évenként értékpapírok vásárlására, ami a népesség együttes számában négy milliárd frankot tesz. Az elmúlt eszgyógyulgatott. A nyakát hosszúra kinyújtotta és szomorúan csóválgatta a fejét. Bár ugyan hamarosan gyógyult a sebje. De akkor megint mászkált, megint ráhágott valaki és ismét csak eltört a hátán a teknő. Mert hiába mondtuk neki, hogy ne járjonkeljen annyit, hogy az ilyen alacsony termetű állat jobban teszi, ha távoltartja magát a forgalomtól, azért csak kószált mindig. No aztán úgy határoztunk, hogy nem engedjük többé ilyen veszedelmek elé ezt a kedves és kisded életet. Inkább megválunk egymástól s beleeresztjük a Tiszába. Mikor vitték a víz felé, csodálkozva forgatta a fejét, hogy most már ugyan mit akartok velem ? De amint szelíden a vízbe eresztették", belátta az intézkedés helyességét. Elmerült, azután megint előjött, a nyakát előtolta, mintha búcsút integetne, azután leszállod a birodalmába. Jobb hely is az, mert ott nincsenek emberek, akik a hátára hágjanak. Aki egy-két emberi halott úszik lent, azok már nem vétenek senkinek. S különben ők is azért mentek a földről a vízbe, mert az élet nagyon a hátukra hágott.