Magyarország, 1914. március (21. évfolyam, 53-79. szám)

1914-03-01 / 53. szám

lattal s rokonszenvvel tudnám kisírni annak a működését. De Tisza István kormánya; nem ez a kormány .Tisza épp az ellenkező­jét műveli ennek. Amit ő tesz, az a nemzetnek tudatos elsorvasztása, elal­­jasítása, elgyöngítése. Minden mód jó lehet a nemzet erő­sítésére, védelmére,, jövőjének bizto­sítására, csak ez nem.. Sok eszközzel, sok módon lehet veszedelmek lebírá­­sára megedzeni egy nemzetet, csak vesztegetéssel, erkölcstelenséggel, kor­rupcióval nem. Aki ezt az utat követi, az nem­ jó­hiszemű ember. Az tudatosan tör a­­nemzet megrontására. S ezt cselekszi Tisza István. Minden egyebet meg tudnék neki bocsátani, csak ezt nem. S minden egyébről el tudnám hinni, hogy azért cselekszi, mert így véli szolgálni a nemzet boldogulását,­­ csak erről nem. Azt nem hiheti épeszű ember, hogy ő lélekvásárral, vesztege­téssel, az erkölcsök­ megrontásával fog egy nemzetet nag­gyá, erőssé, bol­doggá tenni! Tisza elgyöngíti a nemzetet, hogy a saját hatalmát erőssé tehesse. Meg­öli a nemzet jövőjét, hogy a Jelen ural­mát ideig-óráig biztosíthassa magá­nak. A hatalom pár évi birtokáért év­tizedekre szóló rombolást visz vég­hez az ország erkölcseiben. Tisza István uralma tudatosan, tervszerűen öli ki az erkölcsöt, a tisz­tességet, az önérzetet éppen a magyar­ságból. Elaljasítja, romlottá, becste­lenné, pénzért megvásárolhatóvá teszi azt a magyar népet, amelynek erkölcse. Öntudata, lelkesedése lehet még vészes időkben egyetlen reménye és védelme a mi szerencsétlen országunknak’. A balkáni országok fényes diadala­, hatalmas emelkedése népeik erkölcsé­ből, önzetlen, önfeláldozó lelkesedésé­ből fakadt. A Tisza-rendszer éppen eze­ket a legbecsesebb értékeket, legna­gyobb erőket irtja ki a magyar nép­ből. Megrontja, korrumpálja, szolga­­lelkűvé, aljassá teszi az értelmiséget is, és panamáival céda­vásárrá sü­­lyeszti közéletünket. Tisza és a panama, Tisza és a kor­rupció, Tisza és a vesztegetés ma egyet jelent Magyarországon. Csak becsületes nemzeteknek van jövőjük, s Tisza uralma becstelenné, eladóvá teszi a magyar nemzetet. Ezért gyűlölöm Tisza uralmát, ezért látom abban a nemzet végzetes rom­lását. Aki a jövő fenyegető nagy veszedel­meit megérti, s aki a nemzetet ezek­­­­nek a veszedelmeknek a leküzdésére s anyagi helyzetében, erkölcseiben meg akarja erősíteni, annak először a Tisza­­rendszer népmérgező uralmát kell megdöntenie. Csak ennek a rendszernek a rom­jain épülhet föl a becsületes, tiszta magyar közélet, s abban az egész ma­gyarság szilárd összetartása. Csak en­nek a bukása szabadíthatja föl s fej­lesztheti ki azokat az erkölcsi és anyagi erőket, amelyek minden viharban, minden támadás ellen meg bírják tar­tani a magyar nemzetet, amelyek leg­hatalmasabb védői fenyegetett Hatá­rainknak s legbiztosabb alapjai a ma­gyarság jövőjének, aztán ez a seregestől járó állat úgy eltűnt, mintha a föld vagy az ég nyelte volna el. S többé azóta sem mutatkozott. A nagy kereplők a padláson hevernek, az állók pedig, ahol meg megvannak, apránkint összedőlnek. Elpusztult magától a seregély valamennyi. Nemrég egy külföldi szaklap azt pana­szolta, hogy kiveszett Európának egy régi ál­lata, a teknős. Egy-egy olyan kisfajta teknős­béka, nem igen szokott nagyobbra nőni, mint egy jókora tányér. Ártatlan jószág, nem vét senkinek, a csendes tavi vizekben élt, a háta csontteknőjéből fésűket, bicskanyéldiszt, meg egyéb­ ipari cifraságot csináltak, olyan fehér és fekete kockákra van osztva a háta, mint a sakktábláé. Levest is főztek a húsából, ezt va­lamikor igen delikát és úri eledelnek tartották. A szaklap most azt adja hírül, hogy minden­nek már vége, az állat kipusztult és fölfordí­­totta a sírboltja ajtaján a címert. Pedig ez nem egészen így van. Nem pusz­tult ki, van még belőle. Nyugat felé lehet, hogy elveszett, de a magyar alföldi tavakban van még elég. Ott elélnek, nagy csendben, csak éppen esténkint hallatszik a szavuk ; ezek nem kuruttyolnak, mint a többi apróbéka, hanem füttyögnek egymásnak, mert ilyen a szerelmi énekük. Van bizony még teknősbéka, hogy ne volna. Még olyan ember is van, aki belőlük él. Belőlük, de nem velük. Mert a tanyai ember ugyan meg nem főzné szegényt, de kell, hogy a városokban még mindig szeressék a béka­levest, mert láttam már olyan embert, aki velük kereskedett. Zsákban hordta a hátán az eleven teknősöket. E szerint még sok időbe kerül az, amíg kipusztulnak végképp az ártatlanok. Tavaly nyáron pedig éppen egy jelentkezett is nálunk elevenen. Az embereim fogták a múzeum előtt, amint a közkert rövidre kaszált pázsitján sé­tálgatott. No ez bizonyosan olvashatta valahol, hogy a külföldön már kezdik a nemzetségének holt hírét költeni és most jelentkezett élő tanú­bizonyságul arra nézve, hogy ez nem igaz. Hát pártját fogtuk, mert olyan kedves jószág ez, hogy csoda. Két szép szeme, mint két fekete gyémánt. Eleinte egy kicsit ijedt volt, a szíve úgy dobogott, hogy látszott a lüktetésen, de azután megbékélt. A folyosó kerarpis lapjain kellemesen hűsölt, ha pedig hűvölölte a helyét, átmászott a futószőnyegre. Volt egy alacsony­­szélű nagy vizestálja, ha kedve tartotta, bele­ment abba. Ette benne a beleszórt füvet és a szétnyílott kenyérhéjat. A padlón olykor vi­gyázva leste a legyet s néha megkörnyékezte úgy, hogy be bírta kapni. De azután bajok érték szegényt. Mert minél otthonosabbá vált, annál jobban lábat­­lankodott. Szeretett az ajtók közelében tartóz­kodni, aki azután belépett az ajtón és nem vette észre, rálépett. Ilyenkor eltűnt a hátán az asszonyfésűnek való holmi s a repedésén ki­serkent a meleg vére. Ilyenkor maródi házzá vált a vizestál, napokig el volt benne, abban Bő­. Azt mondja a közönséges szóbeszéd :­­fő, főbb, legfőbb, de nem mondja, hogy főbb, főnebb, legfőnebb. Ellenben nem mondja a közönséges szóbeszéd, hogy bő, bőbb, legbőbb. MAGYARORSZÁG Budapest, 1914. vasárnap, március 1. Budapest, február 28. Az új kereskedelmi államtitkár kép­viselőjelölt. A Rosenberg Gyula hülölival megüresedett abrudbányai mandátumra a munkapárti világítók az újonnan kinevezett keres­kedelmi államtitkárt, Vargha Gyulát jelölik. Az államtitkárhoz vasárnap küldöttség jön Budapestre, hogy a jelöltséget felajánlja. .Vargha Gyula dr. kü­lönben tegnap már elfoglalta hivatalit. Caillaux csatái. Irta: Kreutzer lápot. A fr­ancia pénzügyminiszter kemény le­gény. Már amikor tagja volt a Clémenceau­­■kabinetnek, már akkor üzenetet küldött a kül­­földnek, hogy ne számítsanak könnyen, ne s­zá­­mítsanak túlontúl a francia tőkére. Ezt az üzenetet megismételte most, amióta tárcát vállalt Doumergue kormányában, megismételte akként, hogy főképpen mi értsünk belőle és értsék meg mindazok az országok­, amelye­ket nem fűznek szoros politikai kötelékek Franciaországhoz. Ő nem akarja, — Caillaux — hogy a francia tőkések derűre-borúra kezére járja­nak a külföldi vállalkozásnak, amely pénzre szerul, a külföldi hitelnek, amely fran­cia forrásokból akarja kielégíteni szükségle­teit. És ha Caillaux nem akarja, akkor meg­van a módja rá, hogy keresztülvigye az aka­ratát. Hiszen általánosan ismeretes, — hogy egyebet ne is említsek — az olyan papirost nem szabad­ a francia börzén jegyezni, amely­nek a francia kormány nem nyi­t utat a tőzs­dei jegyzésre. Caillaux hadat üzent nekünk is, akik pénzt kaptunk ugyan most is más idegen földeken, de drágán, de szertelenül súlyos föl­tételek alapján. Az olcsó pénznek Európában két hatalmas termőföldje van: Franciaország meg Anglia és nekünk éppen ebből a két országból jut kevesebb, mint akárhány jelene­tősségtelen, avagy exotik­us kis országnak!.. ( E sorok írójának néhány évvel ezelőtt mondotta Rupetit, a Banque de France, a hatalmas francia jegybank egyik titkárai, hogy Franciaország a kincsesháza Európának, év­századok munkájának, szerencsés vállalkozá­sának a nyomán annyi­ a tőkéje Franciaország­nak, hogy a többi európai államokat akár­mikor kisegítheti zavaraiból. Egy-egy francia polgár középszámb­an Száz frankot fordít évenként értékpapírok vásár­lására, ami a népesség együttes számában négy milliárd­ frankot tesz. Az elmúlt esz­gyógyulgatott. A nyakát hosszúra kinyújtotta és szomorúan csóválgatta a fejét. Bár ugyan hamarosan gyógyult a sebje. De akkor megint mászkált, megint ráhágott valaki és ismét csak eltört a hátán a teknő. Mert hiába mondtuk neki, hogy ne járjon­­keljen annyit, hogy az ilyen alacsony termetű állat jobban teszi, ha távoltartja magát a for­­­­galomtól, azért csak kószált mindig. No aztán úgy határoztunk, hogy nem en­gedjük többé ilyen veszedelmek elé ezt a ked­ves és kisded életet. Inkább megválunk egy­mástól s beleeresztjük a Tiszába. Mikor vitték a víz felé, csodálkozva forgatta a fejét, hogy most már ugyan mit akartok velem ? De amint szelíden a vízbe eresztették", belátta az intézkedés helyességét. Elmerült, azután me­gint előjött, a nyakát előtolta, mintha búcsút integetne, azután leszállod a birodalmába. Jobb hely is az, mert ott nincsenek embe­rek, akik a hátára hágjanak. Aki egy-két em­beri halott úszik lent, azok már nem vétenek senkinek. S különben ők is azért mentek a föld­ről a vízbe, mert az élet nagyon a hátukra hágott.

Next