Magyarország, 1914. június (21. évfolyam, 130-154. szám)
1914-06-03 / 130. szám
Budapest, 1914.,rda, junius 3. MAGYARORSZÁG tetésére és elfogadás Erdély magyarságát e hó 7-ikén,várnap délután 2 órára Marosvásárhel nagygyülésre hívták össze. A nagygyán az elnöki megnyitó beszédet Ugi Gábor dr. nyugalmazott főispán már. Az Erdélyi Szövetség programmyütemény Árpád báró főrendiházi tagszövetség szervezetét Thorma Mik nyugalmazott alispán ismerteti, Beon István gróf országgyűlési képviselőározati javaslatot terjeszt elő. A nagygísre Erdély minden részéből számoselentették be részvételüket. A Károlyi-akció és amerikai szlávok. Newyorkból táviratok jók: Károlyi Mihály grófot első amerikai úti teljes odaadással támogatta az Amerikáb vándorolt magyar munkásság. E célból kétszázharminc nagygyűlést tartott a be bizottság. Minden nagyobb városban kü Károlyi-bizottság működik. A hátralevő időt a fetséges magyarok is felhasználják, hogy iésbbé barátságos szlávokat meggyőzzék, amerikai szlávok legutóbb hosszú nyílt levon támadták a hazai függetlenségi pártot, a magyarok meghívták a szlávokat az luk rendezett vitanapokra. A vitát május 24-én megkezdették és folytatták a ,,Cal Operahousban“. A Szlovák Politikai Szöve és az «Egyesült Magyar Egyletek és Szedtek“ a következő tárgyat tűzték ki vitatárok: Lehetnek-e a nemzetiségek bizalommalon magyarországi politikai mozgalom iránti mely az általános titkos választójogot, a demáciát és Magyarország függetlenségét tűzte céljául ? Vitázó felek magyar részről Tarai Lajos, a szlovákok részéről pedig Milai Etting. Az ülés elnöke John B. Princ, Kolumbia egyetem tanára, két melléje választod elnökkel és pedig tót részről Batyovi Mihály, magyar részről pedig C h á s z á r A.r. A rend fenntartása érdekében oly intézések történtek, hogy a terem hosszában kétszre osztva, annak baloldalát a magyarokig jobboldalát a tótok foglalják el; a békés goszlás és elhelyezkedésnek a közönség szóra való megkönnyebbítése céljából egyrsmind különböző színű kétféle jegy nyomott, piros színben a magyar közönség, felszínben pedig a tót hallgatóság számára. Átát egész terjedelmében tót, illetve magygyorsírók jegyzik, később planflet alakjáb közös ellenjegyzéssel magyar és tót nyelv is meg fog jelenni. Az ülés rendezése egy agu bizottságra van bízva, élükön G ess agnác, a „New- A helyzet Megmozdul az ország. — A sentai lelkes gyűlés. Úgy látszik, mégis megmozdul ez a tetszhalott ország. Lassan, szórványosan, de mégis egyre szaporodva láthatók már az életnek s élni akarásnak jelei. A nagy kábulat, amibe Khuen példátlanul aljas és brutális választási hadjárata ejtette a nemzetet, kezd oszladozni. Eszmél a nemzet, látja, hogy hová jutott s érzi, hogy talpra kell állania, tennie, védekeznie kell, ha nem akar elpusztulni. Már nem csak Tisza István díszpolgári okleveleit hordozni járnak Budapestre az emberek. Feljönnek s tanácskoznak a rettenetes helyzetről, az általános nagy romlásról s keresik a bajok orvosságát. Vasárnap az ország iparosai tartottak gyűlést a fővárosban. Ezekre nehezednek a leggyilkosabb súllyal a sokesztendős gazdasági bajok. Ma már a magyar iparnak számos ága egyenesen a végromlás előtt áll. Bajaikról tanácskoztak s hangosan követelték az egyetlen eszközt, amivel még segíteni lehet rajtuk: az önálló vámterületet. Valóban itt az ideje, hogy a magyar iparosok az önálló vámterületért megindítsák az élet-halálharcot. Alig érthető, hogy eddig is miért nem tették, de ha most is hallgatnak és tétováznak, akkor igazán, akkor az már igazán egy lesz az öngyilkos- Sággal. Van-e csak egyetlen magyar iparos is, a legnagyobb gyárostól a legegyszerűbb mesteremberig, aki nem érezné nyakán a közös vámterület hurkának gyilkos fojtogatását ? Nem kellenek már ehhez elméleti fejtegetések, nem kell itt már a forgalmi statisztikának, az egyre növekvő osztrák ipari ns?«»! * behozatalnak riasztó adatait fölsorolni : a saját műhelyén, a saját ipari üzletén érzi már minden iparos a vámközösség átkát, s látja világosan, hogy csak egy mentség, egy jövő van a számára: az önállóvámterület. Hát mozduljon meg csakugyan az ország egész iparossága. Ne szüneteljen most már egy percre se az agitáció. Iparkamarák, ipartestületek, iparoskörök s az iparosság mindenféle szervezetei és egyesületei folytonosan, lankadatlan kitartással ostromolják a kormányt s az országgyűlést az önálló vámterületért. Tengerré dagadjon, viharrá fokozódjék ez a mozgalom, hogy ne állhasson már neki ellent semmi. Jönnek a képviselőválasztások. Lehet-e csak egyetlen magyar iparos is olyan silány, önmagának olyan szándékos megrontója, hogy olyan jelöltre szavazzon, aki ellensége az önálló vámterületnek. Az egész magyar iparosság egy egységes nagy hadsereg legyen a választásokon, amely az önfentartási ösztön mindenre kész elszántságával száll a gazdasági önállóságért harcba. S egyetlenegy iparos-szavazatot ne kapjon az a jelölt, aki nem köti le magát, hogy szilárdan kitart a gazdasági önállóság mellett. Nem politika ez már, nem pártkérdés. Itt külön-külön minden egyes magyar iparosnak a kenyeréről, a megélhetéséről van szó. Amelyik iparos nem akar tönkremenni, annak egész erejével harcolni kell az önálló vámterület kivívásáért. Most már nincs idő várakozni, halogatni. Ha 1917-ben nem tairják fölálítani az önálló vámterületet, akkor elveszett minden. Tíz év múlva már késő lesz. S ha most se bír egységesen talpra állni e mellett a követelés mellett a magyar, iparosság, akkor megérdemli a pusztulást, s rászolgál, hogy a történelem így, emlékezzék meg róla : meghalt, mert nem volt ereje élni. Zentán egy egész napot betöltő őszinte, lelkes ünnep keretében megható közvetlen. Úgy állapodtunk me hogy elvégzem iskoláimat, ő megvár s férj feleség leszünk. De a végzet beleszólt, fiatal szenvedélyünk elragadott és a szülői házba megszöktettem aleányt ... Úgy pillanatig maga elesett, aztán szomorú, merengő hangon folja a történetet: ,— Egyenesen a főváros hittem és meghúzódtunk egy kis hónapos idában. Szerettük egymást mérhetetlenül boldogok voltunk, noha csak száz koronáit minden vagyonunk . . . Részvétre homályosul l aánylány szeme. Szép arcát baltenyerére haja, úgy leste a szót a retektiv ajkáról. Kicsi pénzünk hamar logyolt s egy napon csak arra jutottunk, gynincs ebéd. Nem tudom elmondani, hognit szenvedtem akkor, mikor Mancikának egy falat kenyeret sem tudtam nyújtani Az írnok sóhajtott. . . Megfutamodtam az egeri városban, melynek ezernyi dúsgazdag piája van, megfutamaitam a kenyér után. moika haloványan olt a kis hónapos szolan s nap-nap után várta, hogy kenyeret hoz. De nem tudtam sarezni . . . Olyan szoruan mosolygott és megcirógatta arcomat ságos kezével... A lány szemében köny bánt. — Szegény özvegyasszóm volt a háziasszonyunk s ő tartotta bűnik az életet; egy-egy kis tea, egy darabkszalonna s egy kicsi kenyér . . . Ma is fáj szivem, ha rágondolok. Jó volt ez az asszó; hozzánk, s ha ő nincs, elvesztünk volna, éli haltunk volna nyomon túl, mint az utszéli oklások ! — Adja meg az Isten ! szólt közbe a lány\ — Áldja meg . . . A detektív elmélázott . . — Is kérdezte Tesir . ~ "sebünk valahogy . Egész nap a garcát áriámn s hivatalt kérem * * * ^ . — Nehéz! — dünnyögte az Írnok. — Tudom . . . — . . . s mindenütt elutasítottak, mert az éhes, nyomorult, sápadt szegény nem kell a tőkének, csak az állaterejű ember, kinek a vérét kiszipolyozhatja. Nem kellettem, elűztek mindenünnen, és elhatároztuk Mancikával, hogy megöljük magunkat, mert nem birjuk tovább a nyomorúságunkat . . . Nagyot sóhajtott. — Valamit észrevett a mi háziasszonyunk s megvigasztalt, hogy van neki egy nagy úr ismerőse, elmegy hozzá és nekem állást szerez. És szerzett is harmadnap. Két koronát fizettek nyolctól tizenkettőig s kettőtől hatig . . . Az írnok bólintott s keserű ránc támadt a szája szögletén. A detektív továbbfolytatta a meghatott csendben: — Rajztanár-jelölt voltam, tanulmányaimat félbeszakítottam s küzdöttem a sovány falatért. Két korona . . . kenyérre sem sok két olyan fiatalnak, kik szeretnének élni s az életnek örülni . . . Küzdöttem : a véremet, a szivemet adtam az életnek . . . És az élet mégsem volt jó hozzánk ! Keserűség reszketett a hangjában : — A gond és a nyomorúság kezébe kerültünk. A gond ráncot vet a homlokra s a nyomorúság leveszi az ember arcáról a pirt. Beteg lett Mancika, napról-napra sorvadt, csak beszédes szeme maradt a régi, a szeme és a mocsolya . . . Tesíró és a többiek lehajtották a fejüket. • Apám már nem élt, anyám szegény özvegy volt s én lettem volna neki is a támasza... Mancika szülei éltek, de nem fordulhattunk hozzájuk, mert megtagadtak minket a lelketlenek . . . Sóhajtott. — Egyszer mégis itt a tudtomon kívül !Maurika is visszajatt a level. Ekkor a mosoly is lehervadt az ajkáról, napról-napra fogyott, hogy lassanként olyan lett, mint a halott, ki fölkel a koporsóból ... És egy napon lecsukta szomorú szemét, elaludt, mint egy szent, elmúlt, mint egy korán elhervadt virág . . . A hangja elcsuklott: — Azt hittem, meghalok ; azt hittem, hogy együtt temetnek vele ... De nem ölhettem meg magamat, mert el kellett temetnem . . . Úgy adták össze a pénzt a házban a lakók . . . És én . . . én elzüllöttem ... A fájdalom és az ital rabja lettem, mert nem könyörült rajtam az Úr! A szeme lángot vetett: — Váltót hamisítottam a főnököm nevére, elcsaptak és bezártak. A börtönben rossz lettem, olyan, mint a többi. Akkor ült először Grigor is . . . Megismerkedtem vele s megtanultam pénzt csinálni, amit nem adott az élet . . Harag égett a szemében: — Vele dolgoztam négy esztendeig s mondhatom, megtanultam a mesterségemet. Bő pénzhez jutottam és sokszor zokogtam lármás dorbézolások után a tolvaj-tanyákon, mikor eszembe jutott Mancika; amikor eszembe jutott, hogy maga a Társadalom fásult közömbössége/lelketlensége teszi gonosszá az embert. Sírva dobáltam szét az ezüst és aranypénzeket, melyekből akkor egy is megváltást jelentett volna a nyomoruság és kétségbeesés napjain. . . Homolkára bontotta tenyerét, majd kitört szenvedélyesen: — És azóta nem tudtam szeretni senkit. Nem akadt egyetlen asszonykéz, mely letörülte volna a könnyeimet s megfogta volna kezemet jóakarattal. Üres az én szivem, mint a temető, melyben csak halott van, s ha egy-két virág nyílik, az is csak gyászvirág . . . A leányhoz fordult: — Azt kérdezted tőlem, hogy minek hordom ezt a gyűra. Ez a gyürű maradt emlékfű Jorski Dennika szerkesztőjével tót részről és magyar részről Kalmár Zoltánnal. Eddig még csak Tarczai és Götting beszélt, mindegyik lefoglalt egy délutánt. 3