Magyarország, 1917. május (24. évfolyam, 113-138. szám)
1917-05-01 / 113. szám
.Bnuagest, 1317., kedd, május T. MASYABORSSYÁ.C A pSstial Sielfzs! (Saját tudósítónktól.) A miniszterelnökhöz intézett királyi leiratot őszinte örömmel fogadjuk és üdvözöljük. Ettől a kézirattól az ellenzéki politika ujjelszülelését várjuk. Eloszlott a köd, mely sok ember látását akadályozta, eloszlottak oktalan és jogosulatlan reménységek, ledőltek bálványok és összeomlottak az erőteljes, céltudatos, önérzetes, határozott ellenzéki politika elé meresztett polemkin-akadályok. Szükségesnek látjuk emlékeztetni olvasóinkat arra, hogy eredeti álláspontunk is ez volt. Április trniki számunkban, amikor Tisza bécsi útjáról ugyanezen a helyen véleményt nyilvánítottunk, a következőket, írtuk : „Ha ellenben sikerül (Tiszának) maga mellett a legiletékesebb tényezőt mozgósítania és ennek bizonyítékát is megszereznie, akkor a helyzet tisztán áll és az akciók itlinden irányban felszabadulnak, a üzemek fölnyitlnak, az utak kijelölődnek. A magyar politika szempontjából ez is teljesen örvendetes esemény tesz. Vége lesz annak a tartózkodásnak, amely a helyzet homályosságának volt a következménye és megindul a kíméletlen harc mindazok ellen, akik a demokratikus átalakulást hátráltatják, föltartóztatni akarják, akik nem tudják, vagy nem akarják megérteni a kor szavát s ezzel veszedelembe döntik nemzetüket.“ Ez az álláspontunk ma is, amikor befejezett ténynyel állunk szemben. A király bizalommal van Tisza, Jankovich, Ghillány, Harkányi, Hideghéthy, Balogh és a többi nemzeti nagyságok iránt és megelégedett mindazzal, amit ez a társaság négy esztendő óta művelt. Mi nem vesződünk azzal, hogy ellentétet keressünk a királyi kézirat és a kormány félhivatalos kommünikéje között. Ha a kormány teljes mértékben bírja a király bizalmát, — amint ez a kéziratból megállapítható — akkor joga volt ennek a kommentárnak a kibocsátására is. Ebből a kommentárból pedig megállapíthatjuk, hogy az a választójog, ,,amely a jelen nagy időknek és a nép által hozott áldozatoknak megfelel“, nem egyéb, mint a vitézségi érmesek és nyolcholdasok választójoga. Íme , áll az, amit mondottunk : az utak kijelölődtek. A bátraknak, az igazaknak, a nép barátainak ezeken az utakon kell megindulniuk. Meg kell történnie a teljes elkülönülésnek. Egyik oldalon azok, akik Tisza elveiért merik vállalni a felelősséget, a másik oldalon azok, akik a népuralom hívei. Emezeknek is fanatikus elszántsággal kell harcba indulni. A határozott, elszánt, céltudatos ellenzéki magyar politikának nincs már semmi akadálya. Tisza tehát elhatározta, hogy megjavítja választójogi törvényét, amely pedig máris „igen messzemenő jogt, Terjesztést tartalmaz“. Szavazati jogot ígér azoknak, akik a harctéren különösen kitüntették magukat. Tehát már szerinte is lehet jutalmazni a harctéren szerzett érdemeket. De nézzünk a méh tébe ennek a nagyszerű jogkiterjesztésnek. Először is mit értsünk az alatt, hogy szavazati jogot nyernek, akik különösen kitünttették magukat. A vaskoronarendet-e, vagy az arany vitézségi címet ? A kis ezüstöt, meg a bronzot aligha, mert hiszen a „különösen“ bizonyos fokozatot jelent. Ki állapítja mi azt, hogy valaki a harctéren különösen kitüntette magát? Psisatanek ezredparancsnok, Zaplethal századparancsnok, vagy senki, mert a hőstettet véletlenül senki sem látta. Megnyugodhatunk-e abban, hogy a jövendő választók egy részét katonai parancsnokok jelöljék ki Magyarország számára? És az a magyar katona, aki német kötelékben harcolta végig a háborút, von Gottschen német ezredes adományozta vaskereszt alapján , jut-e magyar alkotmányos joghoz, vagy — nem jut, mert ez nem „különös“ jeféntetést? Lehetetlenségek ezek. Azután a nyolcholdasok! Tisza ezekre is kiterjeszti a választói jogot — föltéve, hogy írni, olvasni tudnak. Ez már kacagtató! Hát a nyolcholdas írni-olvasni tudó magyar állampolgároknak eddig nem volt szavazati joguk? Ezt nem is tudtuk. Akinek ma nyolc hold földje van, az legalább húszezer korona vagyonnal rendelkezik. Akinek ma nyolc hoki földje van, az egészen bizonyosan fizet annyi adót, hogy a régi választójogi törvény szerint is választó lenne. A nyolcholdasoknak választói jogot ígérni egyszerű porhintés az ország szemébe. Nem jelent semmit. Így fest a legújabb jogkiterjesztés Batthyány nyilatkozata Batthyány Tivadar gróf, a függetlenség és a 3-as párt elnökhelyettese a következő nyilatkozatot tette a Pál. Hir. munkatársa előtt. A királyi leirat étt a kormánynak ahhoz fűzött tronjentárja kötelességünkké teszi, hogy az immár királyi szóval napirendre tűzött nagy probémákkkal behatóan foglalkozzunk. Mindenesetre rövidesen össze fogom hívni a függetlenségi és 48-as pártot értekezletre, amely majd a továbbiakra nézve megállapítja a teendőket. A királyi megnyilatkozáshoz e percben a következő megjegyzéseket kell fűznöm : Ezen fordulattal a koncentrációs kabinet kérdése, úgy hriszen, végleg lekerül a napirendről. Ma már nem titok, hogy amidőn a koncentráció terve komolyan előtérbe jutott, pártunk bizalmas konferencián elhatározta, hogy abban részt nem vesz, semmiben sem kívánja azonban annak létrejövetelét akadályozni. Természetesnek és szükségesnek tartottuk ugyanis, hogy mindazon pártok, amelyek a hármasszövetség, külpoli TSpititéstis baleti! maszkja Mielőtt végleg elhalványodik a szegedi költő alakja, megpróbáljuk őt leírni, mint egy halotti bizonyítványba, amelyet palackba zártan majd egykor partra dob a felejtés tengere. Mikor először láttam, néhány esztendő előtt, Cholnoky Viktor lécből és lámpagyújtogató-rúdból összerótt figurája jutott az eszembe. Már múzeumi igazgató volt és kedvelte a szárnyas kabátot, bár mi sem állott tőle távolabb, mint a színészkedő póz. Meglehetősen magas, sovány ember volt, a feszes magyar ruhában, amint Pesten hitték a mindennapi öltözködését, ez még nyurgább lett volna. Amolyan száraz, nyugodalmas, öregesedős magyar típus volt, aki a régi világban mindennap megnézte volna 1 barométert és Celsius fokait. Ámde költőnek született s az időjárás legfeljebb annyiban érdekelte, hogy dacolt vele. Nem járt bundában. Korántsem látszod egészséges 'ombiunk, amint a múzeumában beszélgetett és egy hiúságmentes házigazda rövid megjegyzéseivel mutogatta a szegedi régi életre vonatkozó gyűjteményeket. (Talán leginkább a céhládákra volt a legbüszkébb: valamennyinek jó volt a zárja.) A nem unta, de nem is izgatta a dolog, mint a gazdag ember idő múltával megszokja kincseit. A mozdulatai, a járása kelése, a beszélgetése egy gondos, de nero fanatikus ember jelvényei. Elismerte, hogy a szegedi múzeumon kívül van még régiségtár másfélé is a világon és népies gyűjtemény is. Egy jóízű hivatalnok-ember könnyedségével beszélt a dolgokról és nem a tudós fanatikus erőszakosságával. Pontosan kell elvégezni a tennivalókat az irodában, mert az nem tréfa, s ingyen nem fizetnek senkit. De az emberiség sohasem fog átalakulni szegedi polgárrá, bár- s milyen kitűnő legyen is a múzeum. Amint már egyszer irtam: abból a magyar klasszikus nyugalomból volt összerakva a lénye, amely nyugodalmas, férfias, csöndes tempó oly jellemzője a régebbi Magyarországnak, mint a házkéményeknek egyenesen ég felé szálló füstje, a’jegenyefának halk remegése és a mindennapi elemek zavartalansága. Bizonyosan ő maga csodálkozik vala leginkább, ha betegnek mondják, barna piros arcát vöröses szemhéjés tekintetét, fáradt s mégis gyermekes mosolygását, nem jósolják vala hosszú életűnek. Bár magam is azt hittem, hogy csontos, szikár, száraz, inas, de gyönge testalkatával könnyedén, tempósan elélhet hetven esztendeig, ha nem vét, a régen természetévé lett szokások ellen s nem változtál a mindennapi életen. Pedig kisen volna látni, hogy nyaka vékony, mint a Tompa Mihályé ; alakja törékeny és immár fáradt, mint azoké az embereké, akik sokat tartózkodnak szobai levegőben ; arcán félelem nyílik, mint a vöröslő őszi hold sugara a nádas felett; Bardolff belső tüze bevité nem egyszer a nemes halántékot, amely belső tűzről Shakespeare a szülésszáján át azt mondatja, hogy epétől van, holott Tömörkény István olyan galambllkű ember volt, mint szentté válóit, régi magyar íróink. Egyszer Burnshoz hasonlítottam, azatkor róla irtam. Bevallom, hogy tévedtem. Burns Róbert, akiről Carlyle ama megindító, atyafiaságos és mesteri könyvet írta, egy okos, skót jószágbérlő volt, aki nagy kalapjával, villámló szemével, napégette arcával fölényesen és meglehetős biztossággal mozgott Gordon hercegnő szalonjában, valamint az edinburgi írók, a lelkészek és tanárok társaságában is. Tömörkény élete végéig megmaradott csöndes, magábavonó, és szelíden, epe nélkülehn énckedő vidéki gyógyszerésznek, aki soha sem kívánkozott a pesti „szalonok“ és Hercegnők meglátogatására. Karl Krausz, a bécsi Fackel szerkesztője szenvedélyes és türelmetlen hangon vonta felelősségre az osztrák-magyar közvéleményt, midőn nemrégiben német fordításban Tömörkény „Harc a katonával“ c. elbeszélését olvasta. A bécsi szerkesztő, aki egyébként is robbanékony természetű férfiú, szemrehányást tett az egész monarchiának, hogy a területén élő legnagyobb írót véle eddig meg nem, ismertette, megírta, hogy Ausztriában és Magyarországon csak egyetlen egy író él, aki érdemes a világirodalomban a versenyt felvenni a többi nemzetek nagyjaival s ez Tömörkény, gyalázat, hogy eddig Magyarországból csak a tucat, divatáru-irodalmat kolportálták idegen országokba . Gogolhoz, Csehovhoz, az orosz irodalom legnagyobb elbeszélőihez hasonlította a szegedi múzeumigazgatót, amíg az csendesen Üldögélt ónozó Palai csárdájában és tudomásul sem vette az egész brccrlmi heccet, amely körülötte keletkezett. Burns Robert az ekeszarva mellől nyomban Londonba utazott volna szégyenében és készpénzre váltja vele a lármás lapszerkesztő hangját. Tömörkény talán el sőra olvasta a Fackel cikkét. És vidéki újságíró sem volt abban a nev- 3