Magyarország, 1921. október (28. évfolyam, 218-243. szám)

1921-10-30 / 243. szám

Budapest, 1921 vasárnap, október 3. HAGZARORSZÁ Q Mind hősök ők... Irta: BERIl! nemzetgyűlési képviselő Budapest, október 29. Temetésről jövök. Tíz hős magyar ifjút temettünk ma a Múzeum csarnokából. A ném­­et­ függetlenség és a szorongatott haza védelmében áldozták fel drága ifjú életüket. A magyar Golgo­tának, melyen nyolc esztendeje járunk, újabb, szomorú stációja ez a temetés. A gyűlölködés, a visszavonás állította szembe a magyart a magyarral. Szeretném, ha ez ifjú hősök vére­ fel­perzselné a magyar visszavonást és egybe forrasztaná az összes becsületes magyar tei­teket. Szépen, sorban, némán és szótlanul feküdtek egymás mellett a magyarság hős ifjú katonái. Ott volt a sorban egy névtelen hős és egy ismeretlen magyar zsidó is. Klausz Imrének hívják ezt a hős magyar zsidót. Meghalt ő is, vitézül küzdve nem­féléért. Amint ott álltam a fekete, sima koporsó előtt, az emlékezés szárnyán visszaszállt a lelkem a múltba . . . Visszaszállt szülőföldemre, a kincses, bérces Baranyába. Eszembe jutott egy nap, 1919 március 2-ika. Szerb megszállás volt. Természe­tes, én magyar maradtam. És mert magyar akar­tam maradni, a megszálló szerb csapatok elhurcol­tak, Mitrovicán börtönbe vetettek. Kaptam ütést, verést és magyar önérzetemben súlyosam brutalizál­­tak. Útközben kifosztottak szerb martalócok. Üres zsebbel, minden nélkül érkeztem a mitrovicai bör­tönbe. Hírét vette ennek és annak, hogy Baranya több derék fia velem együtt a börtönben sínylődik, egy a sors által oda vetődött Fuchs nevű férfiú. Jött, hozott magával élelmet, ruhát és pénzt. Azt mondta, ő is magyar és úgy érzi, fenelessége a szenvedő magyarokat támogatni. Nem ismert, nem tudta kik vagyunk, de jött és­ segített . . . Jött egy asszony is, akinek neve Zóra volt, s ő is zsidó volt. Jött és hozott egy könyvet, hogy legyen mit olvasni a rab magyaroknak. Mi olvas­tuk, lapoztuk a könyvet és a nyomtatott sorok­­között szép, női vonásokkal ez volt beírva: ,— Ite szükségük van önöknek valamire, for­duljanak bizalommal hozzám, segíteni fogok önökön, mert én is magyar vagyok . . , De nem folytatom. Megállok Klausz Imrénnél, a hős magyar egyetemistánál. Mikor a haza ve­szélyben volt, összeütötte a sarkát, puskát tett a vállára, szuronyt az oldalára és ment Budaörs felé, megvédelmezni Budát, megvédelmezni a porba döntött haza utolsó romjait. Harcolt. Hős volt és drága ifjú életét odadobta a haza oltárára. Itt megállok és nem tagadom le, hogy amikor címek a zsidó hősnek koporsójánál álltam, egy könnycseppet érte is hullattam. Eszembe jutnak az elmúlt évek szomorú eseményei. A háború, a forradalmak és a kommün gazságai. Voltak bűnös zsidók a háborúban, voltak gonoszok a forrada­lomban, voltak akasztófára valók a kommün ide­­jében. Sokan voltak. De voltak becsületesek is, magyarok és jók is igen sokan. Mióta politikával foglalkozom, mindig megtartottam atyámnak, az egyszerű, falusi kálvinista papnak végrendeletét.­­• Sohase légy hetvenkedő, szívtelen, semmit se tégy, semmit se szólj hirtelen ... Hű maradtam az atyai intelmekhez. Nincs, nem volt és nem is lesz soha gyűlölet és vissza­vonás magyar szivemben. Utálom a bűnt, köztü­k nagyon utálom a megtévedt zsidók háborús, for­radalmi és kommunista bűneit is. De nem általá­nosítok. Min­den bűnt el kell tiporni, a zsidóbűnt talán még jobban kell eltiporni, mint a magyart, mert nekik már azért sem szabad bűnt követni el a hozta ellen, mert a magyar haza olyan oltalmat adott hosszú időkön át a magyar zsidónak, ami­lyent sehol a világon nem kapott. Klausz Imre hősi arjánál azonban meg kell, hogy mondjam, hogy vannak szép számunk jóravaló magyar zsidók, akik életet, vért, vagyont és munkát készek a hazának odaadni. Ezeket meg kell be­csülni. Kevesen vagyunk és szegények vagyunk. Minden becsületes magyar erőre és tehetségre szük­­ségünk van, még akkor is, ha az zsidó. Nagy baj­­ban vagyunk. Szeretném, ha ebben a katasztrófá­ban és ebben a gyászban egymásra találnánk. Szeretném, ha a néha rideg és számító magyar zsidó szíveket Klausz Imre kiömlött forró magyar vére megtermékenyítene. Szeretném, ha a becsüle­tes magyar zsidók megújhodnának ebben a vér­­keresztségben. Szeretném, ha a becsületes magyar zsidók nem a szomorú magyar múlton keseregje­nek, hanem a jövőért: egy szebb magyar jövőért Klausz Imre hősiességével szívesen adnák oda mindenüket, amijük van: szívüket, eszüket és mun­kájukat... • ....... Szeretném, ha mi magyarok szinten négünkbe­ szállnánk. Tépjük ki lelkünkből a turáni átkot, a gyűlölkö­dést. Tegyünk kezet kézbe, vállat vádihoz és fogjuk össze az egész tisztességes magyar erőt nagy, has­zalinas egységbe. Mentsük meg erőnk roncsaival azt, ami megmenthető. Ezzel tartozunk a magyar jövőnek, tartozunk annak a magyar fiatalságnak, amely hősi vére árán megmentette az ellenség mari találkától nekünk a mi szegény, összetö­pett, de mégis drága hazánkat. Szeretném, ha a politikában, a társadalom­ban és mindenütt, ahol becsületes magyarok vannak, eljönne a nagy magábaszállás, a nagy lden­­gesztelődés, mert ezt követni fogja a nagy ma­gyar feltámadás. Honnan is tudhattam volna. Kérem, én egyszerű kereskedő vag­zok, veszek és eladok. Vagy köteles vagyok én tudni, hogy akitől vásárlók az kicsoda, milyen jellem? Nem kérhetem mindenkitől, aki az üzletembe a lábát teszi, az erkölcsi bizonyítványát. Kérem, én . . . (hirtelen szemtelenül) És egyál­talán hogy jönnek hozzá az urak- Mi jogon me­részkednek. Mert egy tolvaj csavargó . . . RENDŐR (közbevág): A cimborád! Ne járasd a szád, ne hazudj, mert... GRÓF: (füléhez kap): De kérem szépen nem mellőzhetnők el ezeket a goromba szavakat. RENDŐR: Bocsánat méltóságos uram, de ehhez én értek. Finomsággal nem sokra megyek ezeknél az embereknél. ÖTVÖS: De kérem! A méltóságos gróf , urnak igaza van. Hogyan merészel ön egy becsületes keres­kedőt ... * RENDŐR (felemeli kezét): Elég! Ne szálas­zodj ... ÖTVÖS (ijedten hátrál): Egy szót se szóltam. (grófhoz): Bocsánat, méltóságos uram, de úgy lét­­szik a biztos urnak van igaza: finomsággal nem lehet. RENDŐR: Elég­ ide a gyémántot! ÖTVÖS: Nincs nálam! GRÓF: Ah! megmondtam, hogy elkésünk. RENDŐR (az ötvöshöz): Eladtad!? Kinek? Fi­gyelmeztetlek, ne hazudd azt, hogy nem emlékszel a vevő arcára! ÖTVÖS: De nagyon is emlékszem rá. Az az arc ?— nem lehet azt elfelejteni. A gyémánt (Szünet, az ötvös a fejét kapkodja, Helénát nézi zavartan, várja, hogy az jelentkezzék.) RENDŐR: A gyémánt?! ÖTVÖS: A gyémánt . . . RENDŐR (fenyegető mozdulatot tesz). ÖTVÖS (ijedten hátrál): Kérem, ne méltóztas* *ék engem pofozni. RENDŐR: A gyémánt! ÖTVÖS (még egy utolsó reménytelen tekintetet , vet Helénára, azután vállat von): Eh, m­i vagyok én, huszártiszt, kaszinótag? (Helénára mutat): Ő nála van! RENDŐR: A szeretődnek ajándékoztad­! TOLVAJ: Nem igen vall rá! Nincsenek ilyen gavallér tempói. . . .d­r. RENDŐR (tolvajhoz): Csend! (Helénához): Hol a gyémánt? HELÉNA (nagy nyugalommal mutatja ma­rokba szorított kezét): A kezemben. RENDŐR: A kezében! És ezt csak úgy mu­tatja: ,,a kezemben!" HELÉNA: A gyémánt nálam "van. (Az ötvösre mutat.) Ez az ember nem kedvesem. RENDŐR: Ez minket nem érdekel. GRÓF: Bocsánat, engem igen. • HELÉNA (ötvöshöz): Hát beszéljen! Nem sülyedhetek­ olyan mélyre, hogy bántani engedje egy hölgy becsületét. A kedvese voltam? ÖTVÖS: A kedvesem? Hát nem lehet hinni, hogy nekem ilyen kedvesem van? Nekem? Hát le­­het hinni, hogy megcsókolt ez a nő engem? En­gem? . . . (Sírva fakad.) N­ELÉN (halkan): Szamár. ÖTVÖS (zokogva): Azt akartam, hogy a ked­vesem legyen. Neki ajándékoztam a gyémántot. De az Isten megvert, hogy nőre mertem emelni a szememet. Ha eladtam volna a gyémántot pénz­ért, ha becsapok vele valakit, semmi bajom. De így a nászéjszakámat börtönben tölthetem. (Sir.) GRÓF (előre lép az ötvöshöz): Bocsánat uram. Hogyan mondta: a nászéjsza­káját a bör­tönben tölti, vagy­­ folytatja. Mert ez nagy kü­lönbség. ÖTVÖS: Töltöm, töltöm! (Sírva:) Hogy lehet folytatni azt, ami meg sem kezdődött. GRÓF: Meg sem kezdődött? Ön ezt becsüle­tére mondhatja? ÖTVÖS (őszinte csodálkozással): De méltósá­­gos­­uram! Az én becsületem! Hát van nekem becsületem. a­Vi GRÓF: Kérem hölgyekkel szemben lehet egy orgazdának is. Bocsánat, nem akartam megsérteni. ÖTVÖS: De tanúsíthatom ... a boldogság vonzz, mondom ... az én nyomorult boldogsá­gomra mondom ... az én nyomorult boldogsá­gomra’, a hölgy nem tudta, hogy a gyémánt lopott, ő nem tudta. (Súgva Helénához.) Megmentettelek, Nyomorult, halj meg! Megmentettelek! HELÉNA (halkan, magában): Szamár. RENDŐR: A tolvaj vallott, az orgazda is. Most még hátra volna: a gyémánt . . . HELÉNA (felemeli karját, kitárja tengerét, matatja a gyémántot): Itt van. (Markát becsukja.) RENDŐR: „Itt van!" És azt hiszi, hogy . . . (Keményen): Ide vele. (Helénának tart) GRÓF (közbelép): Bocsánat, a gyémánt az enyém. HELÉNA (átszellemülten): Méltóságodé! A gyémánt! ... RENDŐR (zavartan): Kérem ásan . .­. Ha méltóságos uram úgy gondolja , ► . ■­­GRÓF (határozottan): Úgy gondolom. (Pici szünet.) A gyémántot majd a hölgy lesz szíves ne­kem átnyújtani személyesen. HELÉNA: (Mélyen meghajol.) RENDŐR: Az más. (Pici szünet.) Akkor hát **, nincs más hátra, mint . * . (Vállon ragadja az öt­vöst) Gyerünk!­­ ÖTVÖS: Muszáj? Most, mindjárt? RENDŐR: Nem érünk rá Ítéletnapig. GRÓF: Bocsánat, a följelentést a kereskedő úr ellen visszavonom. ÖTVÖS: Méltóságos uram! GRÓF: Az, hogy árucikkeit hogyan szerzi be, határozottan kifogásolható, de meg kell vallanom, hogy hölgyekkel szemben tud lovagias lenni ! ÖTVÖS (sírva): Lovagias, én? De méltóságig uránt, én és a lovagiasság, micsoda túlzás. (Sir.) y* », RENDŐR: Ne bőgjön! a kormányzó temeti a magyar függetlenség hősi halottait (A Magyarország tudósítójától.) Ma délelőtt temették el mélységes gyászpompával a budaörsi harcokban elesett tíz ifjú hőst, akiknek koporsóit tegnap délután ravatalozták fel a Nemzeti Mú­zeum fekete drapériákkal bevont és örökzölddel feldíszített lépcsőcsarnokában. Már a kora reg­geli órákban valóságos zarándokolás indult meg a Nemzeti Múzeum­ felé, társadalmi egyesületek, testületek küldték díszes koszorúikat az ifjú hősök sírjaira. Reggel nyolc órakor már teljesen el­borították a katafalkokat az őszirózsás koszorúk, a múzeum fekete posztóval bevont oszlopai, az örökzöld lombok, az égő kandaláberek és a tíz koporsón elhelyezett gyászkoszorúk impozáns ké­pet nyújtottak a nemzeti­ gyász megnyilvánulá­sáról.A­lkom­ány képviseletében megjelent Bethlen miniszterelnök, Ráday Gedeon gróf, nagyatádi Szabó, Tomcsányi, Belitska Sándor és Hegyeshalmy Lajos miniszterek. A kisgazdapárt népes küldötte­sége Marter János állam­titkár vezetésével vonult fel. A budapesti helyőrség tisztikarát Sárkány al­tábornagy ,­________ vezette. A rendőrség ré­széről megjelent Nádassy Imre országos főkapit­tány, Marinovich Jenő főkapitányhelyettes, Be­­niczky Tamás rendőrfő­paran­csn­ok, azonkívül a rendőrtisztviselői kar húsz kiküldött tagja. Az egyetemi ifjak teljes számban vonultak föl, és féltíz órakor a Nemzeti Múzeum homlokzata előtt min­den talpalatnyi teret betöltött a gyászolók hatal­mas tömege. Pont­ján féltíz órakor megérkezett Horthy Miklós kormányzó Magasházy László őrnagy kí­séretében, azonkívül József főherceg fiával, József Ferenc főherceggel és a tábornoki kar több tag­jával. A kormányzó, a két főherceg és a tábornoki kar tagjai felvonultak a Múzeum előcsarnokában elhelyezett emelvényre, amely körül a kormány 3

Next