Magyarország, 1921. október (28. évfolyam, 218-243. szám)
1921-10-30 / 243. szám
Budapest, 1921 vasárnap, október 3. HAGZARORSZÁ Q Mind hősök ők... Irta: BERIl! nemzetgyűlési képviselő Budapest, október 29. Temetésről jövök. Tíz hős magyar ifjút temettünk ma a Múzeum csarnokából. A német függetlenség és a szorongatott haza védelmében áldozták fel drága ifjú életüket. A magyar Golgotának, melyen nyolc esztendeje járunk, újabb, szomorú stációja ez a temetés. A gyűlölködés, a visszavonás állította szembe a magyart a magyarral. Szeretném, ha ez ifjú hősök vére felperzselné a magyar visszavonást és egybe forrasztaná az összes becsületes magyar teiteket. Szépen, sorban, némán és szótlanul feküdtek egymás mellett a magyarság hős ifjú katonái. Ott volt a sorban egy névtelen hős és egy ismeretlen magyar zsidó is. Klausz Imrének hívják ezt a hős magyar zsidót. Meghalt ő is, vitézül küzdve nemféléért. Amint ott álltam a fekete, sima koporsó előtt, az emlékezés szárnyán visszaszállt a lelkem a múltba . . . Visszaszállt szülőföldemre, a kincses, bérces Baranyába. Eszembe jutott egy nap, 1919 március 2-ika. Szerb megszállás volt. Természetes, én magyar maradtam. És mert magyar akartam maradni, a megszálló szerb csapatok elhurcoltak, Mitrovicán börtönbe vetettek. Kaptam ütést, verést és magyar önérzetemben súlyosam brutalizáltak. Útközben kifosztottak szerb martalócok. Üres zsebbel, minden nélkül érkeztem a mitrovicai börtönbe. Hírét vette ennek és annak, hogy Baranya több derék fia velem együtt a börtönben sínylődik, egy a sors által oda vetődött Fuchs nevű férfiú. Jött, hozott magával élelmet, ruhát és pénzt. Azt mondta, ő is magyar és úgy érzi, fenelessége a szenvedő magyarokat támogatni. Nem ismert, nem tudta kik vagyunk, de jött és segített . . . Jött egy asszony is, akinek neve Zóra volt, s ő is zsidó volt. Jött és hozott egy könyvet, hogy legyen mit olvasni a rab magyaroknak. Mi olvastuk, lapoztuk a könyvet és a nyomtatott sorokközött szép, női vonásokkal ez volt beírva: ,— Ite szükségük van önöknek valamire, forduljanak bizalommal hozzám, segíteni fogok önökön, mert én is magyar vagyok . . , De nem folytatom. Megállok Klausz Imrénnél, a hős magyar egyetemistánál. Mikor a haza veszélyben volt, összeütötte a sarkát, puskát tett a vállára, szuronyt az oldalára és ment Budaörs felé, megvédelmezni Budát, megvédelmezni a porba döntött haza utolsó romjait. Harcolt. Hős volt és drága ifjú életét odadobta a haza oltárára. Itt megállok és nem tagadom le, hogy amikor címek a zsidó hősnek koporsójánál álltam, egy könnycseppet érte is hullattam. Eszembe jutnak az elmúlt évek szomorú eseményei. A háború, a forradalmak és a kommün gazságai. Voltak bűnös zsidók a háborúban, voltak gonoszok a forradalomban, voltak akasztófára valók a kommün idejében. Sokan voltak. De voltak becsületesek is, magyarok és jók is igen sokan. Mióta politikával foglalkozom, mindig megtartottam atyámnak, az egyszerű, falusi kálvinista papnak végrendeletét.• Sohase légy hetvenkedő, szívtelen, semmit se tégy, semmit se szólj hirtelen ... Hű maradtam az atyai intelmekhez. Nincs, nem volt és nem is lesz soha gyűlölet és visszavonás magyar szivemben. Utálom a bűnt, köztük nagyon utálom a megtévedt zsidók háborús, forradalmi és kommunista bűneit is. De nem általánosítok. Minden bűnt el kell tiporni, a zsidóbűnt talán még jobban kell eltiporni, mint a magyart, mert nekik már azért sem szabad bűnt követni el a hozta ellen, mert a magyar haza olyan oltalmat adott hosszú időkön át a magyar zsidónak, amilyent sehol a világon nem kapott. Klausz Imre hősi arjánál azonban meg kell, hogy mondjam, hogy vannak szép számunk jóravaló magyar zsidók, akik életet, vért, vagyont és munkát készek a hazának odaadni. Ezeket meg kell becsülni. Kevesen vagyunk és szegények vagyunk. Minden becsületes magyar erőre és tehetségre szükségünk van, még akkor is, ha az zsidó. Nagy bajban vagyunk. Szeretném, ha ebben a katasztrófában és ebben a gyászban egymásra találnánk. Szeretném, ha a néha rideg és számító magyar zsidó szíveket Klausz Imre kiömlött forró magyar vére megtermékenyítene. Szeretném, ha a becsületes magyar zsidók megújhodnának ebben a vérkeresztségben. Szeretném, ha a becsületes magyar zsidók nem a szomorú magyar múlton keseregjenek, hanem a jövőért: egy szebb magyar jövőért Klausz Imre hősiességével szívesen adnák oda mindenüket, amijük van: szívüket, eszüket és munkájukat... • ....... Szeretném, ha mi magyarok szinten négünkbe szállnánk. Tépjük ki lelkünkből a turáni átkot, a gyűlölködést. Tegyünk kezet kézbe, vállat vádihoz és fogjuk össze az egész tisztességes magyar erőt nagy, haszalinas egységbe. Mentsük meg erőnk roncsaival azt, ami megmenthető. Ezzel tartozunk a magyar jövőnek, tartozunk annak a magyar fiatalságnak, amely hősi vére árán megmentette az ellenség mari találkától nekünk a mi szegény, összetöpett, de mégis drága hazánkat. Szeretném, ha a politikában, a társadalomban és mindenütt, ahol becsületes magyarok vannak, eljönne a nagy magábaszállás, a nagy ldengesztelődés, mert ezt követni fogja a nagy magyar feltámadás. Honnan is tudhattam volna. Kérem, én egyszerű kereskedő vagzok, veszek és eladok. Vagy köteles vagyok én tudni, hogy akitől vásárlók az kicsoda, milyen jellem? Nem kérhetem mindenkitől, aki az üzletembe a lábát teszi, az erkölcsi bizonyítványát. Kérem, én . . . (hirtelen szemtelenül) És egyáltalán hogy jönnek hozzá az urak- Mi jogon merészkednek. Mert egy tolvaj csavargó . . . RENDŐR (közbevág): A cimborád! Ne járasd a szád, ne hazudj, mert... GRÓF: (füléhez kap): De kérem szépen nem mellőzhetnők el ezeket a goromba szavakat. RENDŐR: Bocsánat méltóságos uram, de ehhez én értek. Finomsággal nem sokra megyek ezeknél az embereknél. ÖTVÖS: De kérem! A méltóságos gróf , urnak igaza van. Hogyan merészel ön egy becsületes kereskedőt ... * RENDŐR (felemeli kezét): Elég! Ne szálaszodj ... ÖTVÖS (ijedten hátrál): Egy szót se szóltam. (grófhoz): Bocsánat, méltóságos uram, de úgy létszik a biztos urnak van igaza: finomsággal nem lehet. RENDŐR: Elég ide a gyémántot! ÖTVÖS: Nincs nálam! GRÓF: Ah! megmondtam, hogy elkésünk. RENDŐR (az ötvöshöz): Eladtad!? Kinek? Figyelmeztetlek, ne hazudd azt, hogy nem emlékszel a vevő arcára! ÖTVÖS: De nagyon is emlékszem rá. Az az arc ?— nem lehet azt elfelejteni. A gyémánt (Szünet, az ötvös a fejét kapkodja, Helénát nézi zavartan, várja, hogy az jelentkezzék.) RENDŐR: A gyémánt?! ÖTVÖS: A gyémánt . . . RENDŐR (fenyegető mozdulatot tesz). ÖTVÖS (ijedten hátrál): Kérem, ne méltóztas* *ék engem pofozni. RENDŐR: A gyémánt! ÖTVÖS (még egy utolsó reménytelen tekintetet , vet Helénára, azután vállat von): Eh, mi vagyok én, huszártiszt, kaszinótag? (Helénára mutat): Ő nála van! RENDŐR: A szeretődnek ajándékoztad! TOLVAJ: Nem igen vall rá! Nincsenek ilyen gavallér tempói. . . .dr. RENDŐR (tolvajhoz): Csend! (Helénához): Hol a gyémánt? HELÉNA (nagy nyugalommal mutatja marokba szorított kezét): A kezemben. RENDŐR: A kezében! És ezt csak úgy mutatja: ,,a kezemben!" HELÉNA: A gyémánt nálam "van. (Az ötvösre mutat.) Ez az ember nem kedvesem. RENDŐR: Ez minket nem érdekel. GRÓF: Bocsánat, engem igen. • HELÉNA (ötvöshöz): Hát beszéljen! Nem sülyedhetek olyan mélyre, hogy bántani engedje egy hölgy becsületét. A kedvese voltam? ÖTVÖS: A kedvesem? Hát nem lehet hinni, hogy nekem ilyen kedvesem van? Nekem? Hát lehet hinni, hogy megcsókolt ez a nő engem? Engem? . . . (Sírva fakad.) NELÉN (halkan): Szamár. ÖTVÖS (zokogva): Azt akartam, hogy a kedvesem legyen. Neki ajándékoztam a gyémántot. De az Isten megvert, hogy nőre mertem emelni a szememet. Ha eladtam volna a gyémántot pénzért, ha becsapok vele valakit, semmi bajom. De így a nászéjszakámat börtönben tölthetem. (Sir.) GRÓF (előre lép az ötvöshöz): Bocsánat uram. Hogyan mondta: a nászéjszakáját a börtönben tölti, vagy folytatja. Mert ez nagy különbség. ÖTVÖS: Töltöm, töltöm! (Sírva:) Hogy lehet folytatni azt, ami meg sem kezdődött. GRÓF: Meg sem kezdődött? Ön ezt becsületére mondhatja? ÖTVÖS (őszinte csodálkozással): De méltóságosuram! Az én becsületem! Hát van nekem becsületem. aVi GRÓF: Kérem hölgyekkel szemben lehet egy orgazdának is. Bocsánat, nem akartam megsérteni. ÖTVÖS: De tanúsíthatom ... a boldogság vonzz, mondom ... az én nyomorult boldogságomra mondom ... az én nyomorult boldogságomra’, a hölgy nem tudta, hogy a gyémánt lopott, ő nem tudta. (Súgva Helénához.) Megmentettelek, Nyomorult, halj meg! Megmentettelek! HELÉNA (halkan, magában): Szamár. RENDŐR: A tolvaj vallott, az orgazda is. Most még hátra volna: a gyémánt . . . HELÉNA (felemeli karját, kitárja tengerét, matatja a gyémántot): Itt van. (Markát becsukja.) RENDŐR: „Itt van!" És azt hiszi, hogy . . . (Keményen): Ide vele. (Helénának tart) GRÓF (közbelép): Bocsánat, a gyémánt az enyém. HELÉNA (átszellemülten): Méltóságodé! A gyémánt! ... RENDŐR (zavartan): Kérem ásan . .. Ha méltóságos uram úgy gondolja , ► . ■GRÓF (határozottan): Úgy gondolom. (Pici szünet.) A gyémántot majd a hölgy lesz szíves nekem átnyújtani személyesen. HELÉNA: (Mélyen meghajol.) RENDŐR: Az más. (Pici szünet.) Akkor hát **, nincs más hátra, mint . * . (Vállon ragadja az ötvöst) Gyerünk! ÖTVÖS: Muszáj? Most, mindjárt? RENDŐR: Nem érünk rá Ítéletnapig. GRÓF: Bocsánat, a följelentést a kereskedő úr ellen visszavonom. ÖTVÖS: Méltóságos uram! GRÓF: Az, hogy árucikkeit hogyan szerzi be, határozottan kifogásolható, de meg kell vallanom, hogy hölgyekkel szemben tud lovagias lenni ! ÖTVÖS (sírva): Lovagias, én? De méltóságig uránt, én és a lovagiasság, micsoda túlzás. (Sir.) y* », RENDŐR: Ne bőgjön! a kormányzó temeti a magyar függetlenség hősi halottait (A Magyarország tudósítójától.) Ma délelőtt temették el mélységes gyászpompával a budaörsi harcokban elesett tíz ifjú hőst, akiknek koporsóit tegnap délután ravatalozták fel a Nemzeti Múzeum fekete drapériákkal bevont és örökzölddel feldíszített lépcsőcsarnokában. Már a kora reggeli órákban valóságos zarándokolás indult meg a Nemzeti Múzeum felé, társadalmi egyesületek, testületek küldték díszes koszorúikat az ifjú hősök sírjaira. Reggel nyolc órakor már teljesen elborították a katafalkokat az őszirózsás koszorúk, a múzeum fekete posztóval bevont oszlopai, az örökzöld lombok, az égő kandaláberek és a tíz koporsón elhelyezett gyászkoszorúk impozáns képet nyújtottak a nemzeti gyász megnyilvánulásáról.Alkomány képviseletében megjelent Bethlen miniszterelnök, Ráday Gedeon gróf, nagyatádi Szabó, Tomcsányi, Belitska Sándor és Hegyeshalmy Lajos miniszterek. A kisgazdapárt népes küldöttesége Marter János államtitkár vezetésével vonult fel. A budapesti helyőrség tisztikarát Sárkány altábornagy ,________ vezette. A rendőrség részéről megjelent Nádassy Imre országos főkapittány, Marinovich Jenő főkapitányhelyettes, Beniczky Tamás rendőrfőparancsnok, azonkívül a rendőrtisztviselői kar húsz kiküldött tagja. Az egyetemi ifjak teljes számban vonultak föl, és féltíz órakor a Nemzeti Múzeum homlokzata előtt minden talpalatnyi teret betöltött a gyászolók hatalmas tömege. Pontján féltíz órakor megérkezett Horthy Miklós kormányzó Magasházy László őrnagy kíséretében, azonkívül József főherceg fiával, József Ferenc főherceggel és a tábornoki kar több tagjával. A kormányzó, a két főherceg és a tábornoki kar tagjai felvonultak a Múzeum előcsarnokában elhelyezett emelvényre, amely körül a kormány 3