Magyarság, 1921. július (2. évfolyam, 142-168. szám)
1921-07-24 / 162. szám
mai imnius vásárnap Budapest, 1r. evr. ttrz. (170.) szanf Előfizetési árak: Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. szimji Egész évre 440 korona Negyedévre 110 korona FoldoS szerkesztő: Milotay István^aVt&■) Félévre 220 korona Egy hóra... 40 korona VS-* ,«*. / VU* *erület» Miksa-uca ». reieron. gozieino.*»# Eaves számára 2 korona Wealelezik hétfő kivételével mindennap. . Románia az antant ellen A román politika berkeiben kissé nehéz eligazodni. A bukaresti sajtó hónapok óta hirdeti, hogy bukik a kormány, a kormány azonban mégis csak uralmon van és amilyen terrorral szedte össze magának a többséget a választásokon, ugyanolyan terrorral tartja fenn magát. A parlament ülésszaka végre négyszeri meghosszabbítás után 20-án bevégződött, de az utolsó héten otthagyta az ellenzék, az utolsó előtti nap pedig a szocialista párt, valamint az eddig a kormányt támogató nemzetiségi csoport. Régi pártok, új pártok, disszidensek külön-külön nyilatkozatot adtak ki, hogy amíg ez a kormány áll az ország élén, a parlamenti munkában részt nem vehetnek. Tizenkét volt miniszterből álló küldöttség jelentette be a parlamentből való távozást a királynak. De azért kormányválság még sincs, a magában maradt kormánypárt tárgyalás nélkül szavazott meg milliárdos közterheket, fogadott el alapvető törvényjavaslatokat és állami költségvetést. Egyik jól értesült bukaresti lap azt írja, hogy a király azért nem akarja elejteni az Averescu-kormányt, mert csak liberálisok jöhetnének utána,minthogy az új pártoknak nincs meg az a szervezete, hogy új választáson sikeresen küzdhessenek meg a liberális párt óriási bankhálózatával.ert újabb időben — és ez az ő már idestova három éve tart — nagyon franciaellenes politikát hangoztatnak. Valami különösen rendezett belviszonyokkal egyik szomszédunk sem dicsekedhetik, de a parlamenti élet sehol annyira le nem züllött, mint Romániában, így, ha akarja, ha nem a király, kénytelen lesz mégis csak a liberális párthoz fordulni, mint ahogy a múltban is volt mindig. Ennek a pártnak van meg a kellő tapasztalata, ereje és lelkiismeretlensége ahhoz, hogy a közszabadságok romjain valamelyes rendet teremtsen, mert messze lesz az az idő, ha ugyan lesz valaha, amikor Románia elég érett lesz a közszabadságokra. Ismétlődnek az 1867-beli állapotok. Akkor Károly fejedelem, a későbbi király, uralkodása első évében három minisztériummal kísérletezett és Bratianunak, a mai liberális vezér apjának kabinetjét szintén francia nyomásra bocsátotta el, mint a párisi béketárgyalások után ifjabb Bratianut, de három hónap múlva megint csak kénytelen volt elővenni, éppen úgy, mint Ferdinand kénytelen lesz háromévi fejetlenség után a mai Bratianut bízni meg kormányalakítással. A teletorokkal hirdetett francia barátság Romániában most is csak olyan, mint akkor volt:franciabarát a román addig, amíg kihasználhatja a maga céljaira az állítólagos »nagy testvért«, de rögtön ellene fordul, ha nem teljesíti vakon telhetetlen kívánságait. A liberális párt hivatalos lapjában, a Viitorul július 14. és 15-iki számában hosszú közlemény jelent meg Moldován Cornélnak, a Román Írók Egyesülete elnökének tollából. Moldován azt fejtegeti, hogy miért nem vesz részt az ő egyesülete azon az őszi királykoronázás alkalmával tartandó nagy művészi és írói kongresszuson, melyre Nagyrománia minden nemzetiségének illetékes képviselőit meghívták. A román írók szerinte nem vehetnek részt a kisebbségekkel együtt a kulturális munkában, mert Romániában csak egységes román kultúra lehet. Kénytelen ugyan Románia még ezidőszerint megtűrni a kisebbségi kultúrákat, mert: „Mi románok St. Germainban késsel a torkunkon a rabságnak két klauzuláját írtuk alá: egy gazdaságit és egy politikait, melyek sértik országunk függetlenségét és szuverenitását. A kisebbségek e békeszerződés szerint államfőiét alkotnak az államban, agitálhatnak és izgathatnak az állam közbiztonságának kárára, akármikor idegen beavatkozásra apellálhatnak, panaszkodhatnak és támogatást kérhetnek Budapesten, Bécsben, Berlinben, Szófiában vagy Moszkvában. De mondjuk, hogy nem léphettünk vissza és aláírtuk. De ne felejtsük, hogy a szövetségesek is aláírták jogainknak és szent aspirációnknak respektálását, hogy a győzelem után könnyedén ráhágjanak erre az aláírásra. Ők, akik nem respektálták a mi szerződésünket, kényszerítenek bennünket, az erősebbnek jogán, hogy respektáljuk az ő szerződésüket. Hogy milyen értéke van az ilyen aláírásnak, könnyen meg lehet érteni. A nemzeti ösztön visszaüti!- sirja. Különben is nem először történt hazánk történetében, hogy ilyen rabsági szerződést erőszakolnak ránk, melyet nem fogadtunk el és nem hajtottunk végre. Természetes, hogy a legelső alkalommal, mely a vizet a hit malmunkra hajtja, lerázzuk nagy szövetségeseink igáját. Mit titkolódtunk ? Megmondjuk őszintén.« Ők tehát megmondják őszintén, ők a megvertek, akik a nagy győztesekbe kapaszkodva szeretnek a győztes szerepében tetszett legni. Romániának csak addig kell a mai szövetség és a béke, amíg »az alkalom az ő malmára hajtja a vizet. Közel harminc évig a központi hatalmak szövetségese volt, mert ezektől várt védelmet az orosz ellen. A döntő percben szövetségesei ellen fordult és az antantba kapaszkodott, mert úgy látta, hogy onnan folyik a víz az ő malmára. Mikor leverték, megkötötte a bukaresti békét, hogy meg ne tartsa s midőn a francia szövetség kihúzta a kátyúból, aláirt egy olyan békét, mely területét megháromszorozta, hogy ezt se tartsa meg, mihelyt máshonnan folyik a viz. Most az orosz-török szövetség felé kacsintgat és »őszintén« bejelenti, hogy »le fogja rázni a nagy szövetségesei igáját.« Magyarország is aláírt egy békét, melynél igazságtalanabb és kegyetlenebb bosszú államot még nem ért soha. Magyarország torkának nem kést szegeztek, hanem fojtó hurkot húztak rá háromnegyedig megfojtva. Ha akármilyen kegyetlen ez a béke, Magyarország elfogadta, csakhogy maga részéről ne akadályozza az európai béke létrejövetelét Aláírta és megtartja. Mert bízik magasabb kultúrájában, az örök igazságban, bízik az időben és a Népszövetség jobb belátásában, mely végre is csak kénytelen lesz megismerni a valódi helyzetet és kijavítani azt, amit hazug információk alapján ellenünk vétettek. Az agyondédelgetett Románia készül lerázni nagy szövetségeseinek igáját, csak azért, mert Hazajáró lélek A liberálisokra pedig nem akarja az ország sorsát bízni, S Éjjeli órán neszel a sötét, Babona felölti rém köntösét, Fehér ujjal kopog a holdsugár — Szobámban valaki jár. Ajtó se zörren, ablak se csendül, úgy surran a tompa falon keresztül. Valamit kutat és valamire vár ... Szobámban suhogó szellem jár. Apám az, a meghalt. Nincs nyugta lenn, Feljár, visszaoson nehéz éjfélen, Hallgatja: szivünk róla mit dobog ? Mit álmodunk mi, gyáva rabok ! Ő volt az ur, mi a szolgahad, Tudta nélkül álmodnunk se szabad. Gyanúja éber, vak szeme lát, Keresztéül látja szivünk falát. Nehéz álomban fuldokolunk, Reszket a szivünk, vacog a fogunk. Hajnalra riadva lázad a ház, Halljátok valaki benn hahotátt Hajnalra riadva rémledezünk, Sejtelmek ködébe téved eszünk, Remegő idegünk valamire vár — De kisértőnk már messzire jár. Oláh Gábor Ember A kis, zömök ember ormótlanul nagy feje újra a kottafüzet fölé hajolt és ideges keze ismét az öt vonal közé pöttyentett néhány fekete pontot. A pipafüst kék felhőbe burkolta a szobácskát, a toll újra útnak indult, de mikor szürkéskék szeme odatévedt az unokaöccsét ábrázoló árnyékrajzra, hirtelen csak lehanyatlott. — Karl! Lieber Karl, dünnyögte meghatódottan és eszébe sajgott, hogy az új előleget nem tudta kicsikarni kiadójától, igy hát semmiképpen nem bírja annak a drága, hálátlan fiúnak előteremteni a kért nagy összeget. Most minden ellene esküdött hát megint! — Dolgozni! Dolgozni! Fölpattant ültéből, ledobta mellényét, ingét, fölkapta a vizeskorsót és gyorsan öntötte a hideg vizet mellére, karjára. A lefutó viz parányi patakokba bomolva keresett lefolyást a szerteszét dobált könyvek, szennyes ruhák alatt. A tagbaszakadt agglegény elhúzta a száját. — A házmester újra üvöltözni fog, ha keresztülcsurog a padlón. — Még egy kanna vizet öntött magára s akkor észrevette, hogy egészen tarka a karja a poloskacsipésektől. — Bestiák ! — sziszegte. — Bestiák ! Fölhúzta az ingét, a toll után nyúlt, de akkor hirtelen kivágódott az ajtó s a loncsos, vén házvezetőnő perdült elébe. — Mit akar? — förmedt rá. Az pedig azt akarta, hogy a pár órával előbb félbenmaradt csatározásban mindenáron övé legyen az utolsó szó. — Ji , ja, ja, örökké ott ülni abban a piszkos lebujban, önti magába a sört, bort, elissza mindenét... aztán én vagyok a tolvaj! He ? »Van-e parmezános makaróni, hal ! « Parmezános makaróni! Persze! Én koplalok, dolgozok, mint az állat, ő meg azalatt . . . — Was ? Was ? — ordította az emberke, füléhez tartva a tenyerét. Himlőhelyes orcája violaszint váltott, pillája reszketett, mint a nyárfalevél vihar előtt. — Was! Was! Kötétesse magát még süketebbnek, mint amilyen! A férfit irtózatosan bántotta, hogy ismét elárulta féltően takargatott fogyatékosságait.— ... csakugyan a süket szót mondta volna... az ajka éppen úgy mozgott... ezt csak nem meri tán ?) Was? Was? — Was! Was! Elvörösborozza mindenét, b rikácsolta a bárpia. — Úgy látszik végleg elmentek hazulról! Hiszen aki süket, bolond is a! Most végre megértette! — Ah! Vén lotyó! Mars! Hinaus! Hinaus! Fölkapott egy vaskos kottafüzetet s a fejéhez röpítette, könyveket ragadott föl, egyre más és más tárgy zúdult a girhes ház, a kedves nyak felé. — Jesszasz! — Hinaus! Hinaus! Most a kefe suhogott a menekülő felé, de csak a tükör csörrent ezer darabra. Erre még jobban kiverte a düh-verejték, a nehéz tölgyfaszék után markolt s tán halálra sújtja vele a boszorkát, ha idejében fel nem tépi az ajtót. Utána akart rontani, de csak veszett mozdulattal túrt bele deresedő sörényébe. Körülszaladgálta a szobácskát, megcsapogtatta hatalmas állkapcsát s hajadonfőtt, bőszült bikaként vágtatott le a keskedt falépcsőfokokon. A házvezetőnő riadtan kukucskált ki utána kamrájából.