Magyarság, 1921. július (2. évfolyam, 142-168. szám)

1921-07-24 / 162. szám

mai imnius vásár­nap Budapest, 1r. evr. ttrz. (170.) szanf Előfizetési árak: Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. szimji Egész évre 440 korona Negyedévre 110 korona FoldoS szerkesztő: Milotay István^aVt&■) Félévre 220 korona Egy hóra... 40 korona VS-*­ ,«*. / VU* *erület» Miksa-uca ». reieron. gozieino.*­»# Eaves szám­ára 2 korona Wealelezik hétfő kivételével mindennap. . Románia az antant ellen A román politika berkeiben kissé nehéz eligazodni. A buka­resti sajtó hónapok óta hirdeti, hogy bukik a kormány, a kor­mány azonban mégis csak ural­mon van és amilyen terrorral szedte össze magának a többsé­get a választásokon, ugyanolyan terrorral tartja fenn magát. A parlament ülésszaka végre négy­szeri meghosszabbítás után 20-án bevégződött, de az utolsó héten otthagyta az ellenzék, az utolsó előtti nap pedig a szocialista párt, valamint az eddig a kormányt támogató nemzetiségi csoport. Régi pártok, új pártok, disszi­­densek külön-külön nyilatkozatot adtak ki, hogy amíg ez a kor­mány áll az ország élén, a parla­menti munkában részt nem ve­hetnek. Tizenkét volt miniszter­ből álló küldöttség jelentette be a parlamentből való távozást a királynak. De azért kormányvál­ság még sincs, a magában ma­radt kormánypárt tárgyalás nél­kül szavazott meg milliárdos köz­terheket, fogadott el alapvető törvényjavaslatokat és állami költségvetést. Egyik jól értesült bukaresti lap azt írja, hogy a ki­rály azért nem akarja elejteni az Averescu-k­ormányt, mert csak liberálisok jöhetnének utána,mint­hogy az új pártoknak nincs meg az a szervezete, hogy új válasz­táson sikeresen küzdhessenek meg a liberális párt óriási bankháló­zatával.­ert újabb időben — és ez az ő már idestova három éve tart — nagyon franciaellenes politikát hangoztatnak. Valami különösen rendezett belviszonyokkal egyik szomszé­dunk sem dicsekedhetik, de a parlamenti élet sehol annyira le nem züllött, mint Romániában, így, ha akarja, ha nem a király, kénytelen lesz mégis csak a libe­rális párthoz fordulni, mint ahogy a múltban is volt mindig. Ennek a pártnak van meg a kellő ta­pasztalata, ereje és lelkiismeret­­lensége ahhoz, hogy a közszabad­ságok romjain valamelyes rendet teremtsen, mert messze lesz az az idő, ha ugyan lesz valaha, ami­kor Románia elég érett lesz a közszabadságokra. Ismétlődnek az 1867-beli állapotok. Akkor Károly fejedelem, a k­ésőbbi ki­rály, uralkodása első évében három minisztériummal kísérle­tezett és Bratianunak, a mai li­berális vezér apjának kabinetjét szintén francia nyomásra bo­csátotta el, mint a párisi béke­tárgyalások után ifjabb Bratianut, de három hónap múlva megint csak kénytele­n volt elővenni, éppen úgy, mint Ferdinand kény­telen lesz háromévi fejetlenség után a mai Bratianut bízni meg kormányalakítással. A teletorokkal hirdetett francia barátság Romániában most is csak olyan, mint akkor volt:­­franciabarát a román addig, amíg kihasználhatja a maga céljaira az állítólagos »nagy testvért«, de rögtön ellene fordul, ha nem tel­jesíti vakon telhetetlen kíván­ságait. A liberális párt hivatalos lap­jában, a Viitoru­l július 14. és 15-iki számában hosszú közle­mény jelent meg Moldován Cor­nélnak, a Román Írók Egyesülete elnökének tollából. Moldován azt fejtegeti, hogy miért nem vesz részt az ő egyesülete azon az őszi királykoronázás alkalmával tartandó nagy művészi és írói kongresszuson, melyre Nagy­­románia minden nemzetiségének illetékes képviselőit meghívták. A román írók szerinte nem ve­hetnek részt a kisebbségekkel együtt a kulturális munkában, mert Romániában csak egységes román kultúra lehet. Kénytelen ugyan Románia még ezidőszerint megtűrni a kisebbségi kultúrá­kat, mert: „Mi románok St. Germainban késsel a torkunkon a rabságnak két klauzu­láját írtuk alá: egy gazdaságit és egy politikait, melyek sértik országunk függetlenségét és szuverenitását. A kisebbségek e békeszerződés szerint államfőiét alkotnak az államban, agi­tálhatnak és izgathatnak az állam köz­­biztonságának kárára, akármikor idegen beavatkozásra apellálhatnak, panasz­kodhatnak és támogatást kérhetnek Budapesten, Bécsben, Berlinben, Szó­fiában vagy Moszkvában. De mondjuk, hogy nem léphettünk vissza és alá­írtuk. De ne felejtsük, hogy a szövet­ségesek is aláírták jogainknak és szent aspirációnknak respektálását, hogy a győzelem után könnyedén ráhágjanak erre az aláírásra. Ők, akik nem respektálták a mi szerződésünket, kény­szerítenek bennünket, az erősebbnek jogán, hogy respektáljuk az ő szerző­désüket. Hogy milyen értéke van az ilyen aláírásnak, könnyen meg lehet érteni. A nemzeti ösztön visszaüti!-­ sirja. Különben is nem először történt hazánk történetében, hogy ilyen rab­­sági szerződést erőszakolnak ránk, melyet nem fogadtunk el és nem haj­tottunk végre. Természetes, hogy a leg­első alkalommal, mely a vizet a hit mal­munkra hajtja, lerázzuk nagy szövetsé­geseink igáját. Mit titkolódtunk ? Megmondjuk őszintén.« Ők tehát megmondják őszin­tén, ők a megvertek, akik a nagy győztesekbe kapaszkodva szeret­­nek a győztes szerepében tetszett legni. Romániának csak addig kell a mai szövetség és a béke, amíg »az alkalom az ő malmára hajtja a vizet.­ Közel harminc évig a központi hatalmak szö­vetségese volt, mert ezektől várt védelmet az orosz ellen. A döntő percben szövetségesei ellen for­dult és az antantba kapaszko­dott, mert úgy látta, hogy onnan folyik a víz az ő malmára. Mikor leverték, megkötötte a buka­resti békét, hogy meg ne tartsa s midőn a francia szövetség kihúzta a kátyúból, aláirt egy olyan békét, mely területét meg­háromszorozta, hogy ezt se tartsa meg, mihelyt máshonnan folyik a viz. Most az orosz-török szö­vetség felé kacsintgat és »őszin­tén« bejelenti, hogy »le fogja rázni a nagy szövetségesei igáját.« Magyarország is aláírt egy bé­két, melynél igazságtalanabb és kegyetlenebb bosszú államot még nem ért soha. Magyarország tor­kának nem kést szegeztek, ha­nem fojtó hurkot húztak rá­ háromnegyedig megfojtva. Ha akármilyen kegyetlen ez a béke, Magyarország elfogadta, csakhogy maga részéről ne akadályozza az európai béke létre­jövetelét Aláírta és megtartja. Mert bízik magasabb kultúrájában, az örök igazságban, bízik az időben és a Népszövetség jobb belátásában, mely végre is csak kénytelen lesz megismerni a valódi helyze­tet és kijavítani azt, amit hazug információk alapján ellenünk vétettek. Az agyondédelgetett Románia készül lerázni nagy szövetsége­seinek igáját, csak azért, mert Hazajáró lélek A liberálisokra pedig nem akarja az ország sorsát bízni, S Éjjeli órán neszel a sötét, Babona felölti rém­ köntösét, Fehér ujjal kopog a holdsugár — Szobámban valaki jár. Ajtó se zörren, ablak se csendül, úgy surran a tompa falon keresztül. Valamit kutat és valamire vár ... Szobámban suhogó szellem jár. Apám az, a meghalt. Nincs nyugta lenn, Feljár, visszaoson nehéz éjfélen, Hallgatja: szivünk róla mit dobog ? Mit álmodunk mi, gyáva rabok ! Ő volt az ur, mi a szolgahad, Tudta nélkül álmodnunk se szabad. Gyanúja éber, vak szeme lát, Keresztéül látja szivünk falát. Nehéz álomban fuldokolunk, Reszket a szivünk, vacog a fogunk. Hajnalra riadva lázad a ház, Halljátok­ valaki benn hahotátt Hajnalra riadva­ rémledezünk, Sejtelmek ködébe téved eszünk, Remegő idegünk valamire vár — De kisértőnk már messzire jár. Oláh Gábor Ember A kis, zömök ember ormótlanul nagy feje újra a kottafüzet fölé hajolt és ideges keze ismét az öt vonal közé pöttyentett néhány fekete pontot. A pipafüst kék felhőbe burkolta a szobácskát, a toll újra útnak in­dult, de mikor szürkéskék szeme odatévedt az unokaöccsét ábrázoló árnyékrajzra, hirtelen csak leha­nyatlott. — Karl! Lieber Karl, dünnyögte meghatódottan és eszébe sajgott, hogy az új előleget nem tudta ki­csikarni kiadójától, igy hát semmi­képpen nem bírja annak a drága, hálátlan fiúnak előteremteni a kért nagy összeget. Most minden ellene esküdött hát megint! — Dolgozni! Dolgozni! Fölpattant ültéből, ledobta mellé­nyét, ingét, fölkapta a vizeskorsót és gyorsan öntötte a hideg vizet mellére, karjára. A lefutó viz pa­rányi patakokba bomolva keresett lefolyást a szerteszét dobált könyvek, szennyes ruhák alatt. A tagbasza­kadt agglegény elhúzta a száját. — A házmester újra üvöltözni fog, ha keresztülcsurog a padlón. — Még egy kanna vizet öntött magára s akkor észrevette, hogy egészen tarka a karja a poloskacsipésektől. — Bestiák ! — sziszegte. — Bes­tiák ! Fölhúzta az ingét, a toll után nyúlt, de akkor hirtelen kivágódott az ajtó s a loncsos, vén házvezetőnő perdült elébe. — Mit akar? — förmedt rá. Az pedig azt akarta, hogy a pár órával előbb félbenmaradt csatáro­zásban mindenáron övé legyen az utolsó szó. — J­i , ja, ja, örökké ott ülni abban a piszkos lebujban, önti ma­gába a sört, bort, elissza mindenét... aztán én vagyok a tolvaj! He ? »Van-e parmezános makaróni, hal ! « Parmezános makaróni! Persze! Én koplalok, dolgozok, mint az állat, ő meg azalatt . . . — Was ? Was ? — ordította az em­berke, füléhez tartva a tenyerét. Himlőhelyes orcája violaszint váltott, pillája reszketett, mint a nyárfalevél vihar előtt. — Was! Was! Kö­tétesse magát még süketebbnek, mint amilyen! A férfit irtózatosan bántotta, hogy is­mét elárulta féltően takargatott fo­gyatékosságai­t.­­— ... csakugyan a süket szót mondta volna... az ajka éppen úgy mozgott... ezt csak nem meri tán ?) Was? Was? — Was! Was! Elvörösborozza mindenét, b rikácsolta a bárpia. — Úgy látszik végleg elmentek hazul­ról! Hiszen aki süket, bolond is a! Most végre megértette! — Ah! Vén lotyó! Mars! Hinaus! Hinaus! Fölkapott egy vaskos kottafüzetet s a fejéhez röpítette, könyveket ra­gadott föl, egyre más és más tárgy zúdult a girhes ház, a kedves nyak felé. — Jesszasz! — Hinaus! Hinaus! Most a kefe suhogott a menekülő felé, de csak a tükör csörrent ezer darabra. Erre még jobban kiverte a düh-verejték, a nehéz tölgyfaszék után markolt s tán halálra sújtja vele a boszorkát, ha idejében fel nem tépi az ajtót. Utána akart ron­tani, de csak veszett mozdulattal túrt bele deresedő sörényébe. Körül­szaladgálta a szobácskát, megcsap­­ogtatta hatalmas állkapcsát s haja­­donfőtt, bőszült bikaként vágtatott le a keskedt falépcsőfokokon. A házvezetőnő riadtan kukucskált ki utána kamrájából.

Next