Magyarság, 1922. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

2 a csecsemővédelemre és a buda­pesti poliklinikára fordítani, mely utóbbi intézetben évenként 60.000 szegény beteg nyer elsőrendű ingyenes orvosi, a szükség sze­rint kórházi kezelést és amely az uralkodó drágaság folytán létfenntartási nehézségekkel küzd. Én ezeket az intézményeket sze­meltem ki, mert különböző okok­ból ezek állanak hozzám legköze­lebb és mert összefüggésük a tömegnyomorral nyilvánvaló. Mások esetleg másfelé fog­­ják irányítani jótékonyságukat, vagy pedig egy közös szervezet­nek adják át adományunkat a legsürgősebb igények kiszemelése végett. Itt van Sipőcz főpolgár­mester úr felhívása, mely alkal­mat nyújt mindazoknak az ada­kozóknak, kiket nem fűznek külön kötelékek a szociális tevé­kenység valamely ágához; ez tel­jesen az egyéni elhatározás dolga; fő dolog, hogy az eszme terjedjen és a megfelelő akarat sokakban — mindenkiben — érlelődjék. Hogy pedig ezen az úton milyen eredményeket lehet elérni, arra nézve legyen szabad néhány hozzávetőleges, persze föltevésen alapuló számadatot ideírnom. Olyan vagyoni helyzetben,amilyen az enyém, akinek úgyszólván egész vagyona elszakadt terüle­ten van, s csonkamagyarországon is akad legalább ezer ember; ha ezek mindegyike 100000 koronát áldoz, némi önmegtagadások alapján, ez már magában 10 mil­lió korona; ha pedig nem volná­nak ennyien a velem hasonló helyzetűek, van viszont sok száz, aki sokkal többet tehet és ezek­nek nagyobb áldozata kiegyen­lítheti a hiányt. Ha azután vesz­­szük azokat, akik felét, azokat, akik negyedét és azokat, akik nyolcadrészét áldozhatják az én tételemnek, úgy bizonyára meg­van a lehetősége még 10—15 millió befizetésének. Nem mon­dom, hogy meglesz, de a lehető­sége megvan. Tegyük föl, hogy ennek a lehetőségnek csak fele válik valósággá, mégis nyerünk a vagyonos társadalomnak ön­­i­gényt elvállalt luxus­adójából , körülbelül 10—15 milliót. Hogy­­ pedig ez mit jelentene, annak megvilágítására elég arra utal­nom, hogy például a diáknyomor­­akció egyévi költségei 20 millióra rúgnak, hogy a poliklinikát 3—4 millióval lehet lábra állítani, hogy az anya- és csecsemővédő Stefánia­ Szövetség által fenntar­tott Szülőház és anya­otthon — ahol 250 anya fordul meg egy évben — évi 1 millióval tartatik fenn, hogy tehát ahány millió állana rendelkezésre, annyi új ilyen anya­otthont lehetne léte­síteni. Szóval azzal a pénzzel, amelyet a vagyonos osztály cse­kély , de rendszeres erőfeszí­tésével könnyen lehetne előterem­teni, tömérdek ágában a szociális nyomornak számottevő enyhíté­seket lehetne eszközölni, tehát a szociális békét előmozdítani, tehát saját lelkiismeretünkön könnyíteni, tehát Isten áldását biztosítani családjainknak. Várjon termékeny talajra fog­nak-e esni, a többi illetékes figyelmeztetések mellett, ezek az igénytelen sorok? Alig képzel­hetem, hogy nem. 2. A hódmezővásárhelyi kapitánysá­gon az ügyeletes tiszt felfortyant: — Az ördög vigye el a szegediek dolgát! Már három óra óta hiába várom, hogy Szegedről valami Sugár Amál nevű rabot hozzanak. Hja, ilyenek a szegediek! Az történt, hogy mikor Karó Imre leszállt a vonatról Hódmező­vásárhelyen, nem ment egyenesen a rendőrségre, hanem kissé elkódorgott az utcákon a toloncnővel. — Aztán tudnál-e az enyém lenni, Málcsi ? — kérdezte a rendőr egy utca­sarkon. — A tenyeremen hordoználak, f­ejbe-vajba fürösztenélek, ha tudnám, hogy nem fogsz többé... elcsavarogni. — Azé leszek, — felelte a leány rá tartósan, — aki beköti a fejemet. Ne tőlem kérdezze, hogy­ kendő leszek-e, hanem a paptól. — A pap csak úgy adja az áldá­sát, — szólt Imre, — ha a szüleid is úgy akarják. — Nincs nekem sem apám, sem anyám, — mondta Amál. — úgy találtak meg a templom kapujában. Az én szülőm ... az ország ! Karó Imre végre mégis beállított a vásárhelyi rendőrségre. — Hol csavargott eddig? — för­­medt rá az ügyeletes tiszt. — Késett a vonat, — füllentette Imre. Jelentettük, hogy Borisevicsy Al­bert a napokban cikket írt a Pester Lloydsba­n cikkében súlyos vádak­kal és támadásokkal illette azokat a politikusokat, akik a király haza­térése alkalmával őfelsége kíséreté­ben tartózkodtak. Munkatársunk megkérte Andrássy Gyula grófot, aki a király mellett szereplő poli­tikusok gondolkozását és szándékát közvetlen élményekből ismerte meg s aki maga is rendelkezésére bocsá­totta magát volt IV. Károly király politikai vállalkozásának, hogy nyi­latkozzék Berzeviczy támadására és fejtse ki a nyilvánosság előtt, mi­csoda meggondolások vezették azokat a férfiakat, akik a királyhoz csatla­koztak. Nem hittett a Kisántánt fenyege­tései nett Komolyságában — Nagy csodálkozásomra Berze­viczy, ámbár tisztában lehet azzal, hogy a veséknek és a sziveknek tit­kait felderíteni nehéz feladat — úgy­mond Andrássy — és nem tartozik a politikai harcok rendes eszközeihez, mégis azzal gyanúsítja meg mind­azokat, akik tagadták az ellenséges megszállás valószínűségét, hogy tulaj­donképpen mégis tisztában voltak a veszély nagyságával, szívesen látták e megszállást, sőt szívesen fogadták — A toloncnő itt van ? — kér­dezte a tiszt és Imre kitárta az ajtót, hogy beléphessen rajta Amál. — Ejha! — mondta a tiszt és pattintott az ujjával. — Be szép vagy, babám! Odament a leányhoz és megcsíp­­kedte az orcáját. Imre úgy érezte, hogy le tudná törni a derekát a tisztnek. Harsányan megszólalt: — Jelentem a lássan, fogalmazó urnák, elhoztam Szegedről Sugár Amált. A tiszt átfutotta az aktát, ame­lyet Imre átnyújtott neki, valamit aláírt és szólt: — Rendben van, elmehet . . . Imre nem mozdult. — Akar még valamit? — Igenis, akarok, fogalmazó úr! — felelte Imre. — Ennek a leány­nak nincs sem apja, sem anyja és én tisztes feleségül kívántam meg. — Mi a szösz! — kiáltott föl a tiszt. — Ilyen csavargó leányt! — Csavarog, mert a mostohái csak ütötték, verték és nem adtak neki enni, — szólt Imre. — Ilyen ágról­ szakadt leánynak nincs más gondviselője, csak az állam. És mi­velhogy én is állami ember vagyok, és a fogalmazó úr is állami ember, hát megkövetem, jó szívvel, ezennel megkérem az Amál kezét a fogal­mazó úrtól... volna a vele járó bolsevi­smust is, csakhogy szabaduljanak a mai re­zsimtől. — Honnan veszi az Akadémia elnöke a bátorságot arra, hogy magyar poli­tikusokat ilyen fokú hazafiatlansággal vádoljon meg? Honnan vette ezt a bátorságot, mikor van más magyará­zata azon politikusok eljárásának? Ma nem akarom e kérdésben saját nézeteimet kifejteni. Meg fog jönni az idő nemsokára, hogy ezt megtegyem. Ma csak azon okokra kívánok rámu­tatni, amelyek azokat vezethették és tényleg vezették is, akik nem hittek a falra festett fenyegetésekben. Ők azt a bűnt követték el, hogy Bethlen és Bánffy kijelentését és véleményét nem vették szentírásnak. A hatalom az ő szemükben nem ad csalhatatlanságot. Ők nem hittek abban, hogy a kisántant fenyegetéseit be fogja váltani. Hisz sok­szor történt már meg a történelemben, hogy a szavakat a tettek nem követték. —­ Nyugat-agyarország esete bizo­nyítja, hogy a nagyántántnak nagy sú­lya van a kisántánt előtt és hogy a nagyántánt háborút nem akar meg­engedni. — Joggal vetődik fel az a kérdés is, hogy képes lett­ volna-e Csehország és Jugoszlávia azzal harcba szállni, aki hadseregük igen sok tisztjének legfőbb hadura volt, akihez a katonaság egy nagy részét az eskü szentsége kötötte ? Nagy kérdés, hogy vájjon nem jelen­tett volna e egy ilyen elhatározás pol­gárháborút? Képes volt-e Jugoszlávia az adott viszonyok között Albánia, Montenegró, Hercegovina, Bosznia és Horvátország hangulata mellett erőt kifejteni ? — Benes azért állt az ami-Habsburg­­akció élére, mert attól félt, hogy Károly király trónrajutása Magyarországon Csehországra is visszahat és a cseh összetartást képes meglazítani. Nem vált volna-e be Béresnek ezen aggodalma ?­­ Ki tudja, hogy a berukkolt tót, magyar és német katonák harcoltak volna-e volt uralkodójuk ellen ? Nagyon kétségesnek tartották sokan azt is, hogy várjon meg volt-e minde­­nik szomszédban a támadó szándék. Kézenfekvő, hogy Romániának minden­esetre kevesebb oka van Károly király visszatérésétől félni, mint a többi szom­szédoknak, mert a Romániához csatolt országrészekben a magyar legitimista király visszajövetele nem idézné fel azt a lelki állapotot, amelyet tőle másutt várnak. Ha több erélyt és egységet tanusítunk... — Mindezek a körülmények csaknem teljesen kizárták azt, hogy egy rögtöni rajtaütésnek legyünk kitéve. Valószínű­nek látszik, hogyha bátorságot muta­tunk, időt és alkalmat találtunk volna olyan megegyezés kötésére, amely nem alázza vérig Magyarországot, nem ál­dozza fel függetlenségét és szuvereni­­tását, mint az tette, amelyet tényleg kötöttünk. Amint rémületünk kifeje­zésre jutott azon tényben, hogy legiti­mista tényezők is fegyveres erőt hasz­náltak a koronás király ellen, mind­azok, akik az európai békét meg akar­ták védeni, világosan láthatták, hogy ennek legegyszerűbb és legbiztosabb eszköze, ha egyoldalról ránk nyomást gyakorolnak, tekintet nélkül a mi érde­keinkre és önérzetünkre. Ha ellenben nálunk férfiasságot és egységet tapasz­taltak volna, akkor a nyomás két­oldalú lett volna és a kétoldalú komoly nyomás tisztességes kompromisszumot létesíthetett volna.­­ A tapasztalat bizonyítja, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben a magyar kormány ellen mert állam­­­a kisántant fenyegetései dacára a nagy k­ántánt nyomása alatt végül engedett.­­ Mindez nem bizonyítja föltétlenül, hogy igazuk volt azoknak, akik a kis­ántánt fenyegetéseit nem vették ko­molyan, de mindez föltétlenül elegendő arra, hogy jóhiszeműségüket mindezt kétség fölé emelje és hogy könnyelműen ne törjünk pálcát fölöttük. Forradalmáron volta­k-e Andrássyék ? — Ezen előzetes megjegyzés után áttérek azon kérdésre, hogy vájjon csalaigyan forradalmárok vagyunk-e, mint ahogy azt az Akadémia tudós elnöke megállapítani kegyeskedett s hogy vájjon megérdemeljük-e azt a fegyházat, amelyet — úgy látszik — nekünk nagylelkűen kiván­? — Nem akarok most arra kiterjesz­kedni, vájjon lázadónak tekinthető-e az, aki a királyát kíséri, azt a királyt, akit az akkori jogrend szerint sem mozdítottak el méltóságától, akit kor­mányzó és kormány törvényes kirá­lyának elismert. — Nem akarom azt sem vizsgálni, vájjon azzal a ténnyel, hogy Őfelsége Budapestre jött az uralkodást átvenni, be van-e igazolva az, hogy az 1920. 1-en is okvetlenül ellentétbe helyezkedett volna. Ma nem akarom kutatni, vájjon nem lehetett volna-e olyan megoldást találni, amelyet a mai legalitásnak még legfanatikusabb hívei is betűről­­betűre törvényesnek találtak volna? — Nem akarom azt sem vizsgálni, hogy a Btk. azon szakaszai, amelyek az ezeréves magyar alkotmány formái között létrejöttek és a fejlődő alkot­mány védelmére hozattak, alkalmaz­­hatók-e azokra, akik a jogfolytonosság és ezen alkotmány helyreállítását akar­ják ? — Most csak azt kívánom beiga­zolni, hogy lehetetlen a történelem ál­tal és a politikai életben használt for­radalom és lázadás fogalmait a mai po­litikánkra alkalmazni akarni, mint azt Berzeviczy teszi. — Forradalom volt az, mikor az an­gol hosszú parlament I. Károly király szentesítése nélkül, sőt tiltakozása el­lenére, a milíciával rendelkezett és a királyra lövetett, végül őt detronizálta és amikor a hadsereg uralmát helyez­ték a törvény uralma helyére, — ami a forradalmak rendes részteljes követ­kezménye. — Forradalom volt az, amikor II. Jakab angol király veje, Vilmos hol­landi helytartó, angol katonai erőkkel fordult a törvényes angol király ellen és amikor a volt országgyűlések tag­jaiból álló ad hoc gyülekezet Vilmost ideiglenesen a főhatalommal fel­­ruházta. A Forradalom volt az, amikor a francia nemzetgyűlés három rendje XVI. Lajos törvényes jogkörben ki­adott parancsa ellenére együtt tanács­kozott és amikor végül a konvent XVI. Lajost trónvesztettnek nyilvání­totta és lefejeztette. Andrássy elmondja, hogy a Sirály hazatérése miért nem jelentett háborító veszedelmet Felelet Berzeviczy Albertnek — Meg lehetett volna találni a békés Kiegyenlítés módját — Amit ő és társai csináltak, az nem volt forradalom MAGYARSAG 1922 január 1. vasárnap

Next